Bejelentkezés Regisztráció

Blog

Győriványi Ráth György naplója
2009-11-15 21:06:12 Búbánatnak

Kedves Búbánat, Sajnos fogalmam sincs az előadókról. Akkor természetesen ez még nem lehetett fontos számomra. Az esemény 1977 ben vagy 1978 ban kellett, hogy legyen. Nagyon köszönöm a fáradozását,


2009-11-14 13:34:03 A Zene transzcendenciája

Tegnap egy kisebb előadást tartottam a Pilinszky Kávéházban. Ennek anyagát osztanám meg az olvasókkal is. A zene és videó bejátszás hiányzik, de azt hiszem a kérdésfelvetések így is érthetők. Kérem, engedjék meg, hogy egy személyes történettel kezdjem. 17 éves voltam, 3. gimnazista a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban, amikor a Nagyhéten, a Pesti Ferences Templomban részt vehettem Bach Máté Passiójának előadásán. Nem volt teljesen ismeretlen előttem a klasszikus zene, édesanyán zenetanár, átestem, mint a kanyarón a gyerekek számára rendezett ifjúsági Filharmónia koncerteken is, azt sem tudom mondani, hogy ne lett volna hatással rám korábban is néhány zenemű, de a templomban, ott valami más történt. Valami elemelt a földtől és transzcendens állapotba kerültem, amelynek hatására a templomból kijövet egyértelműen világos volt a számomra kijelölt út, zenész leszek. Nem akarom untatni Önöket a további részletekkel, hogyan küzdöttem meg a 10 év lemaradással, hogyan kerültek utamba sorba a jobbnál jobb tanárok és mentorok, hiszen nem ez a mai beszélgetésünk tárgya. Az előbbi vallomásnál fontosabb és érdekesebb Szent Ágostoné, „Mennyit sírtam himnuszaid és énekeid közben, zengő templomok hangjaitól megindítva! E hangok fülembe ömlöttek, az Igazság szétáradt szívemen, kegyes érzés szökött elő belőle, könnyeim folytak s boldog érzés fogott el sírásom közepette.” Vagy másutt egyenesen a zenei interpretációról beszél: „Már szorosabban font be a fül gyönyörűsége és leigázott: de te kioldottál és megszabadítottál engem. A dallamokban, amelyeket igéid éltetnek, mikor édes és művészi hangon éneklik őket, megvallom, most is megnyugvást találok. …úgy tűnik fel nekem, hogy olykor több tisztességben részesítem őket, semmint illik, amikor tudniillik úgy érzem, hogy lelkünket a hit tüzében áhítatosabb és forróbb indulatra késztetik maguk e szent igék, ha így éneklik őket, mint késztetnék akkor, ha nem így énekelnék őket.” Vagy ami számomra a legfontosabb üzenet, az ember és zene kapcsolatáról: „Mintha lelkünk különböző érzelmeinek megvolna a nékik megfelelő hang- és dalárnyalata, amely valami titkos egyetértés folytán idézi fel ezeket az érzelmeket.” A zene erejéről: „Ennek ellenére, ha megesik velem, hogy az ének jobban indít meg, mint a szöveg, melyet énekelnek: megvallom, büntetendő vétekbe estem, s ilyenkor jobb szeretném, ha nem is hallanám az énekest.” Dr. Martinus Luther még messzebb ment a zene magasztalásában: „ Egész szívemből dicsérem és magasztalom a zene szabad művészetét, Istennek ezt a szép és pompás adományát…Most ennek a nemes művészetnek, amely olyan nagy, hogy azt semmilyen ékesszólással nem lehet elmondani, a hasznáról kell beszélnem. Azt az egyet elmondhatom és ezt a tapasztalat is igazolja, hogy Isten szent igéje után semmit sem kell úgy méltányolni és magasztalni, mint a Musicát, mégpedig azért, mert a zene az emberi szív minden megmozdulásának uralkodója; hatalma és ereje van az ember felett, és mivel uralkodik rajta, sokszor vezeti és legyőzi őt.” Luther írása foglalkozik a zene a teremtéssel egy idős voltával, a bibliai vonatkozásokkal, az emberi hang sokszínűségével, sőt még a zenét nem szeretőkkel is: „Aki ezt a zenét nem szereti és akinek lelkét az ilyen bájos csodamű nem indítja meg, az faragatlan tuskó, és nem érdemli meg, hogy az efféle kedves zenét hallgassa, hanem a vad szamárordítás kórusa, a kutyák vagy disznók éneke való neki.” Szeretnék még lejátszani néhány apró részletet Milos Forman Amadeus című filmjéből is, amely szintén érdekes gondolatokat fejteget a zenei tehetségről, a kiválasztottságról. Ezekhez az előzményhez nehéz hozzá tenni bármit is. Tudományosat egy keveset lehetne, de nem érdemes. Lehetne beszélni például a zene csontvázáról: a hangról, a rezgésekről, a frekvenciáról, a ritmusokról, a harmóniáról, a hangszínekről. Végigkísérhetnénk a zene történetét az őskortól napjainkig. Formailag elemezhetnénk, esztétikailag értekezhetnénk egy-egy műről. A lényeget azonban nem fejthetnénk meg. Mint ahogy nem tudjuk lelkünk funkcióit sem elemezni, homályosan tudjuk miért nevetünk, miért sírunk, színes érzelmi skálánk kialakulásának és működésének okait sem ismerjük. Képzeljük el, hogyan is magyarázhatnánk meg azt a tényt, hogy zenei hangok egymásutánjával, vagy egyidejűségével kiválthatjuk mesterségesen is ugyanezeket az érzelmeket, és ráadásul ugyanaz a zene többnyire ugyanazt az érzelmet váltja ki különböző emberekben, akiknek előtte még csak hasonló hangulatban sem kell lenniük. Ráadásul megérezhetnek olyan érzelmeket is, amelyeket még sohasem éltek át. A zene elragadja, és megvilágosítja őket. Sokan persze ezt tagadják, azt állítják, hogy a zene nem más, mint csupán az előbb említett rezgések, frekvenciák, ritmus, és harmóniaképletek váltakozása. De hiszen vannak Isten tagadók is. Az ő zenéjükön és zenélésükön érezzük is ezt a földhöz ragadtságot. Persze itt vannak a további kérdőjelek is. Mint az Amadeus film is felveti, és sajnos minden nap találkozhatunk a problémával, hogy nem minden Isten követő jó művész, és nem minden jó művész tudatos Isten követő. Sőt vitatkoznék Lutherrel is, számtalan a zenére érzéketlen ember takar jó és érzékeny szívet. Érdekes további felvetés, hogy számtalan olyan embert ismerek, aki maga semmilyen zenei hangot nem tud produkálni még énekelve sem, és mégis megszállott rajongója a zenének. Fordítva is igaz, sok kiválóan éneklő embert hidegen hagy pontosan a zene transzcendenciája, és megelégszik a zene szórakoztató változatával is. Itt röviden kitérnék az alapvetően kétféle zene kérdésére is. Nem szeretnék értékes és nem értékes, komoly és könnyű zenéről beszélni, mint ahogy szakrális és világi zenéről sem. Vissza szeretném utasítani a bűnös és a lélekápoló zene meghatározásokat is. Úgy gondolom alapjában véve kétféle zene van: a földhöz ragadt, és a megfoghatatlan, a transzcendens. Míg az előbbi érzékeinkre hat, mint egy jó palacsinta, az utóbbi megtalálja az utat a lelkünkhöz, és képes minket a katarzishoz, a megtisztuláshoz elvezetni. Sajnálom, hogy nem tudtam semmi egzakt tudást ma átadni, de remélem azért sikerült néhány gondolatot felvetnem, amely talán még a zenéléssel, vagy az aktív zenehallgatással foglalkozókban is elindíthatott néhány apró hullámot.


2009-03-20 05:01:52 Erkel Színház

Az utóbbi napokban sokan foglalkoztak ismét az Erkel Színház ügyével. Mivel ezt a témát találom a magyar operajátszás legégetőbb problémájának, megosztanám az olvasókkal néhány gondolatomat. Az Erkel Színház probléma az egyike azoknak a gyakran felmerülő kérdéseknek, amelyeknek a megoldását mindig is olyan egyszerűnek láttam, és gondolataimmal úgy tűnik, mindig egyedül maradtam. Adva van egy színház, amely egy igen rossz környezetben elhelyezett csúnya, összetákolt, elavult, össze-vissza toldozgatott épület. Belül a közönségforgalmi területek lehangolóak, (gondoljunk a Wc-kre, a ruhatárra, de akár a terem padló burkolatára, székeire). A művészek oldala még ennél is szörnyűbb. (Elég csak ha a horrorisztikus öltözőket, az árkot említem.) Az egész színház hangulata nyomasztó, deprimáló. Egyszer járhattam a tetőtérben is, amikor megmutatták a színház állapotát. Azt jobb, ha senki sem látja. Ezzel szemben előnye, hogy az Erkel Színház Budapest legnagyobb befogadású terme, és kitűnő akusztikával rendelkezik. A befogadó kapacitása kétszerese az Operaházénak, így az azonos bevétel elérése már fele jegyárakkal megoldható. Cél persze a működési költségek tovább farikcsálása is, hiszen a jegy árak még az operaházit felezve is magasak az átlag magyar polgárnak. És itt keresendő az Erkel Színház megmentésének fontossága. Amikor 2001-ben az Erkel sorsát vizsgáltuk, a kézenfekvő megoldás a felújítás volt. És nem csak azért, mert az akkori, sokkal jobb gazdasági helyzetben is világos volt, hogy nehéz lenne egy sok-milliárdos beruházás szükségességét indokolni, és ehhez az anyagiakat megteremteni. A felújítás néhány év alatt az Operaház normális működésére szánt összegekből kivitelezhető lett volna. Évente 500 millió forintot szántunk a munkákra, és bővített nyári szünetekkel 2-3 év alatt sor kerülhetett volna a megújulásra. Ma már rég egy kulturált színházban játszhatna a társulat, nem lenne mindenki feje felett az elbocsátás Demoklész- kardja. De a legfőbb nyertes a magyar közönség lett volna, hiszen ma már alig érhető el, hogy a magyar közönség bejusson az Operába, mivel egy átlagos létszámú család nem tudja kifizetni a szédületes helyárakat. Néhány fanatikust leszámítva, na meg persze az ingyen- és szakmai- jegyeseket alig-alig ismerünk olyat, aki rendszeresen látogatná az előadásokat. Hányszor láthatunk mostanában a nézőtéren magyar szülőket 10-12 éves gyerekeikkel? Hol, hogyan és mikor fognak ők a műfajjal megismerkedni? Ki fogja az Operát hallgatni néhány évtized múlva? Ezzel a kézenfekvő gazdaságos felújítási gondolattal szemben pedig folyamatosan egy „álom színház” gondolata merül fel. Bevásárló központ színházteremmel, szálloda, új hiper-modern technikával felszerelt színház. Túl a beruházás nagyságán, a bekerülés nagyságrendje triviálisan sugallja, hogy a jegyárakat biztosan nem lehet majd alacsonyan tartani, úgyhogy a sok hűhó után lenne 2 méregdrága operája Magyarországnak. Erre pedig miért lenne szükség? Egy évvel ezelőtt MSZP közeli ismerősömnek meséltem, hogy irreális gondolatnak tartom egy ilyen csőd-közeli időben arra gondolni, hogy lesz pénz egy ilyen beruházásra. Ő mosolyogva azt válaszolta, hogy egy ilyen beruházásra mindig van pénz, mert egy ekkora költségvetésű munka során mindig lehet az egyéni zsebek mellett a pártkasszát is megtömni, az pedig a választások előtt mindig jól jön. Ha most nem is úgy tűnik, hogy a terveket megvalósítják, mindenesetre máris el lehetett költeni egy nagy halom pénzt a tervezgetésre, szakértőkre, a tervezést összefogó iroda működtetésére. Közben meg az épület be van zárva, az állapota egyre siralmasabb. Pedig most sem lehet olyan életveszélyes, mert engedik, hogy a művészek ott dolgozzanak. Magam is a Manon Lescaut-t heteken keresztül ott próbáltam. Egy további probléma az Operaház dolgozóinak létszáma. A jelenlegi Főzeneigazgató legutóbbi interjújában ismét beszél az eszkimókról meg a fókákról. Ez egy egyszerű burkolt, mára már nem is burkolt megfélemlítés, ami már évek óta zajlik az intézményben. Meg kell mondanom sikerrel. Mivel bárki bármikor leépíthető senki nem vállalja fel annak az ódiumát, hogy megemlítse például, hogy a Magyar Állami Operaházban 2002 óta nem volt fizetésemelés. Ez pedig azt jelenti, hogy ez alatt a hét év alatt az akkor jelentősen megemelt fizetés ma annyit sem ér, mint a megemelés előtt. Pedig 2002 előtt évekig másról sem volt szó, mint arról mennyire nem versenyképes a magyar művészek fizetése nemzetközi viszonylatban. A jelenlegi vezetés pedig nem mondja ki hivatalosan, csak eszkimózik, mert ez így bizonyára kényelmes, hogy ha nincs Erkel Színház közel 300 emberrel többen dolgoznak az intézményben, mint kellene. És ez évek óta zajlik. Persze a választások előtt garantáltan nem is fog semmi történni. Kinek kellene egy újabb balhé az Operában? Úgy gondolom, három lehetőség van az Opera-Erkel probléma megoldására. 1, Megmenteni az Erkelt egy felújítással. (Ez ma már persze nem megy az állami támogatás ismételt, jelentős megemelése nélkül) 2, Feláldozni az Erkel Színházat. (ez esetben az elbocsátások után megmaradó bérek összege fizetéskorrekcióra és a színvonal fokozására fordítható. Egyben viszont ebből a felszabaduló összegből meg kell oldani a magyar közönség bejuttatását is az előadásokra valamilyen támogatási rendszer alkalmazásával) 3, A jelenlegi „apránként vágom le a farkát” metódus, amely ugyan csendet teremt az intézmény körül, de… Nem írtam 4. lehetőségnek a Nagy Erkel Projekt lehetőségét, mert úgy gondolom, hogy ez-mint korábban kifejtettem- sem a magyar közönség behozatalára, sem a színház anyagi és létszám megtartó képességére nézve nem hozna semmi jót. Ezek persze mind olyan döntések, amit igenis egy aktuális vezetésnek, és egy politikai fenntartónak kellene meghoznia! Hajrá


2009-01-07 21:48:40 válaszok

Most olvastam csak Búbánat tavaly év végi bejegyzését. Nagyon érdekes, azt hiszem, ma sem tudnám jobban megfogalmazni a karmester szerepét jobban. Meglepő volt olvasni ezeket a sorokat, hiszen akkor csak 25 éves voltam. Karajan szerepe az életemben ellenben erősen megváltozott. Annak idején nagyrészt az ő felvételein keresztül ismerkedtem meg a klasszikus zene nagy alkotásaival. Ezeken a lemezeken hallottam először igazán jó zenekart játszani, és természetesen nagy élmény volt aztán látni őt élőben próbálni és koncertezni. Mégis mára, leszámítva egy-két az 50 években, a büntetés éveiben készült felvételét, nem tud felizgatni. Szinte minden darabban ugyanazt hozza. Ez Brahms esetén lényegesen jobb, mint mondjuk Mozartnál. De már előre ismerem a megoldásait, nagyon ritkán tud meglepni, így ma már szinte sohasem hallgatom a felvételeit. Ezzel szemben Bernstein a nagyformátumú meglepetések embere, még ha nem is lehet egy-egy ötletével azonosulni, mindig valami újat talál a darabokban, amin érdemes elgondolkozni. Vele dolgozhattam Tanglewoodban, és ott is az nyűgözött le leginkább, hogy a hangokon kívül mennyi mindent tud a társművészetekről, a filozófiáról, mennyivel többet igyekszik adni egy koncerttel, mint egyszerű hangok eljátszását. Kleiber a hangzás specialista, de mindez egy mindig élő zenéléssel párosul. Az ember azt hinné, ennyi próba után csakis egy steril unalom jöhet létre. És éppen ellenkezőleg. Számomra Kleiber nagyságának megfejthetetlensége éppen abban rejlik, hogyan tudja élővé varázsolni a Traviatát egy Scala zenekarral, vagy a J. Strauss keringőket a bécsiekkel. Hogyan tudja őket meggyőzni, hogy ahogy eddig játszották ezeket a műveket az elfelejtendő, és ezentúl meggyőződéssel játsszák úgy, ahogy ő képzeli. Egyszer együtt zsűriztem a Berlini Filharmonikusok egyik koncertmesterével. Kérdeztem, mi a titka Kleibernek? Azt válaszolta: olyan bizonytalan ember, hogy a zenekar szeretne segíteni neki. Na nesze. Mennyivel másképpen lát egy zenekari muzsikus egy karmestert. Nagy bánatom, hogy sohasem láthattam Kleibert élőben próbálni. Bár Firenzében éppen a színházban dolgoztam, amikor jönnie kellett volna neki is, de mint sokszor, az utolsó pillanatban lemondta. Spangel Péternek: Sümegi Eszter sajnos megbetegedett a Puccini napokra, ezért nem énekelhette el a Toscát. Ha már rákérdezett őszi, magyarországi opera-vezényléseimnek éppen egyik igazán pozitív élménye a művésznővel való együtt zenélés volt. A Rádió zenekarral való koncertjeimet lemondtam, úgy érzem, nem kell erőltetni egy olyan együttműködést, ahol az érdeklődés nem kölcsönös. Ebből ritkán születhet valami igazán jó. A mostani hamburgi Macbeth előadásokat követő, ugyancsak Németországban elhangzó koncertjeim műsora Rachmanivov: 2. szimfóniája, amely egyik kedvenc darabom, Debussy Faun délutánja, és egy kuriózum: Sibelius Pelleas és Melisandja lesz. Magyarországon legközelebb jövő novemberben, az Operaházban lépek fel.


2009-01-07 12:31:38 Hamburg Staatsoper

Boldog Újévet kívánok mindenkinek. Már sokszor kérték és halvány ígéretet is tettem, hogy írok a hamburgi és a budapesti operaházak működéséről egy összehasonlító írást. Sokáig vonakodtam, mert úgy érzem nem fair a két intézményt összehasonlítani. Hamburg nagyon régen a világ egyik legelismertebb operaháza, az utóbbi évben többször elnyerte az év operaháza címet Németországban, itt működik a világ talán legpéldaadóbb balett társulata is, melyet John Neumeyer irányít. Már 1703-ban Handel dolgozik Hamburgban és itt mutatják be Almira című operáját. 1721-től pedig Telemann irányítja a város zenei életét. Az új kori történetében olyan emberek vezették az itteni zenei életet, mint Hans von Bülow, Mahler 6 éven keresztül, Eugen Jochum, Christoph von Dohnányi, vagy Gerd Albrecht. Egy sor kimagasló rendező egyéniség határozta meg a színház drámai arculatát. Liebermann intendánsi évei alatt Günter Rennert, később Götz Friedrich indították a rendezői tradíciót, és e napokban éppen a házban gyakran előforduló Harry Kupfer rendezi a Víg özvegyet. Placido Domingo karrierje itt robbant ki, de a mi Marton Évánk is innen indult igazából, hogy meghódítsa a legjelentősebb deszkákat. Így érthető, hogy egy összehasonlítás nem lehet lovagias, és nem igazán érezném elegánsnak, hogy egy nagy sikerű Tosca és Manon sorozat után,- amelyben tényleg úgy gondolom, hogy a résztvevők többségének odaadó és lelkes munkája árán mégiscsak túl tudtuk tenni magunkat a szervezetlenség okozta hiányosságokon-, sarat dobálnék a színházra. Inkább leírnám, hogyan működik a hamburgi színház. Aki ismeri a budapesti opera működését, úgyis fel fogja ismerni azokat a problémákat, amelyek a budapesti munkát nehezítik, vagy akadályozzák. Akinek füle van, hallja meg! A hamburgi színház blokkokban játszó repertoár színház. A repertoár darabokat 5-6 előadásos blokkokban játsszák. Az előadó gárdát rendszeresen cserélik. Ezzel tesznek minden repertoár előadást eseménnyé. Szinte minden évben más énekli a főszerepeket. Ha valaki jól énekelt, nem jelenti azt, hogy a következő produkcióban is ő fog énekelni. Viszont szinte biztos, hogy meghívják valami másra. Magukról is hirdetik, hogy hűséges színház, amit valóban alá tudok támasztani, a Macbeth most már a hatodik opera, amit itt vezényelek. A darabokat időnként pihentetik, néhány év után újra előveszik. A szerződéssel kezdődik minden. Mindenkivel rögtön a próba periódussal együtt kötnek szerződést. Ez azt jelenti, hogy mindenki egyszerre érkezik, és áll a színház rendelkezésére. Délelőtt és délután próbál, összesen 6 órát mindenki, kb. egy héten keresztül, ha a darab nehezebb (Jenufa, Pique Dama) két héten keresztül. Egy premier felkészülése 6 hétig tart. A repertoár darabok próbáit egy-egy nagyon jól felkészült segédrendező tartja. Ő vagy az előző évek ismeretéből, de még inkább az előadásokon készült videókból, jól kidolgozott rendezői példányokból készül fel, és a darab minden mozzanatát ismeri. Nincs anekdótázás, nincs mellékjárat, keményen megkövetelik minden énekestől, hogy azt játsszák, ami az eredeti rendezői elképzelés volt. A színpad működését az előadás előtt, - (nemcsak a premierek előtt!)-, minden alkalommal elpróbálják a műszakkal. A próba folyamat tartalmazza az együttes próbákat, a kórus termi próbát, és a zenekari illetve színpadi összpróbát is. Mivel a zenekar saját koncert sorozattal is rendelkezik, és létszáma csak 100 fő körül van, minden nap operát is játszik, nem sokat próbál. A reakciójuk viszont lenyűgöző. Főleg a kollektív kamarazenélést élvezi az ember a legjobban, természetesen a hangzáskultúrán kívül. Itt látszik meg az az évszázados hagyomány, amit nem lehet csak lelkesedéssel pótolni. Főleg a vonósok játszanak színesen. A zenekari anyagok kidolgozottak, minden változásnak azonnal nyoma van, így legközelebb egy másik kolléga is rögtön tudja a változást. A kórus 71 tagú, ilyen módon szinte mindenki tud minden darabot. Jó hanganyaggal rendelkező társaság, evvel a létszámmal szinte minden darabot megoldanak, nagyobb feladatra kisegítőket hívnak. A színház egész működésére a takarékosság a jellemző. Sokkal kisebb gázsikat fizetnek, mint a többi kiemelkedő színház, mégis majd mindenki eljön ide énekelni. Jelenleg a főzeneigazgató egyben a főintendáns is. Szinte folyamatosan dolgozik a színházban, mindenen rajta tartja a szemét. Simone Young női karmester. Érdekes módon az első karmester is nő, és rendszeresen fellépnek a világ számon tartott női karmesterei. Egy aranyos történet: Young néhány éves unokaöcce rendszeresen jár a nagynéni előadásaira. Egyszer megkérdezték tőle mi szeretne lenni, ha nagy lesz? Azt válaszolta, nem tudom. -Nem akrsz karmester lenni?- Nem az olyan nőknek való dolog. A rendezések természetesen modernek, de általában nem a legelvadultabbak. Az én általam vezényelt produkciók közül nekem a Tambosi által színre vitt Jenufa tetszett a legjobban, érdekes volt még a Guth féle Simon Boccanegra, és szinte hagyományosnak mondható a Carsen féle Tosca. Leleményes a Pimlott által rendezett Macbeth néhány részlete is, amit éppen most vezényelek. Az előadások fegyelmezetten zajlanak, nem fordulhat elő, hogy az árokban beszélgetés legyen, különösen, mert a vezetőség részéről mindig valaki végig üli az előadást. Egyébként a vezetőség a próba folyamat közben is rendszeres kapcsolatban van a szereplőkkel, figyelemmel kísérik a munkát. Nincs olyan nap, hogy az új produkciók, nagyobb felújítások próbáit az operaigazgató ne hallgatná, és ne kérdezné a rendezőt vagy a karmestert, hogy van-e olyan baj, amit orvosolni kellene. Az előadások után (nemcsak a premieren) pedig gratulál az összes résztvevőnek. Az előadások pontosan kezdődnek, ha hívás van, mindenki meg is érkezik. Nem kell 10 perceket várni a dívákra, vagy az előjogokat formáló énekesekre. Persze ilyesmiről egyébként is hamar leszokna mindenki, hiszen legközelebb nem hívnák. Nagy a merítés, minden szerepre sok magas színvonalú ember hívható. Evvel szemben viszont az apró figyelmességek működnek, Mindig van tiszta törülköző a tiszta öltözőben, elkérik a partiturát és elhelyezik az árokban, a zenekari igazgató minden előadás előtt jön üdvözölni az embert, és beszámol a problémákról. ( betegség, helyettesítés), majd van, aki beengedje az embert az árokba. A vezetőség részéről is mindíg megjelenik valaki minden előadás előtt. A fellépti díjat a következő napon átutalják. A színház teljes működése átlátható, takarékos. Pontosan lehet tudni, melyik munkafolyamatért ki a felelős. A teljes repertoárt 6 korrepetitor és egy Studienleiter látja el. Naponta 6 órát dolgoznak 1.5 heti szabadnappal. Ennek ellenére az énekesek valamennyien felkészülten jönnek az első próbára. Kottával a kezében senkit nem láttam szaladgálni az eddigi 4-5 év alatt. A fiatalok különösen megbecsülik magukat, tisztában vannak a megtiszteltetéssel, hogy egy ilyen intézményben dolgozhatnak. Biztos van itt is fúrás jócskán, de még nem mondta nekem senki a kantinban, hogy a másik énekes mennyivel rosszabb nála, és az operaigazgatónál sem találkoztam soha sorállással, hogy az énekesek elmondhassák mennyire ők lennének a legjobb választás egy-egy szerepre. Egy szó, mint száz felüdülés egy ilyen színházban dolgozni, még ha kemény is a munka, nagy is az elvárás. Kívánom, hogy a jövő évi budapesti előadásaim során tapasztalhassam, hogy a dolgok efelé a szervezettség felé mozdulnak el.


2008-11-28 10:17:28 Intermezzo a Manonban

Mivel láthatóan sokakat foglalkoztat az Intermezzo áthelyezése a Manon Lescaut jelenlegi felújításában, szeretném megosztani a gondolataimat az érdeklődőkkel. Mindenekelőtt leszögezem, a felelősség kizárólag engem terhel, a magyarországi előadásba én kértem, hogy alkalmazzuk ezt a változtatást. Természetesen Valló Péter beleegyezésével és engedélyével tettük mindezt. A darabot egyébként már Olaszországban, -Puccini hazájában és Argentínában, a Teatro Colónban is így játszottuk. Ott, a kritikákban senki még csak meg sem említette ezt a tényt. Az ötlet sajnos nem az enyém, pedig szívesen felvállalnám. A világon ma már sok helyen alkalmazzák. A fő ok a színházi szokások megváltozása. Puccini idején a színház egy társadalmi találkozó hely is volt. Az emberek egyáltalán nem bánták, ha sok a szünet, ezt kellemesen és hasznosan töltötték el. Ma már a színház kulturális program, amelyet esetleg más események követnek, pl. vacsora, vagy egy baráti összejövetel. Minden országban ehhez igazítják az előadások kezdetét és végét. Németországban ezt olyan módon eltúlozzák, hogy szinte minden operában, ahol csak lehet, felvonásokat vonnak össze. Így vezényeltem pl. a Pique Damat Hamburgban egy szünettel (Nem kívánom senkinek. Mintha egy marathont futott volna végig az ember), de pl. a Tosca is egy szünettel megy ott. Puccini fő műveiben az többek között a szenzációs, hogy tudja mennyi zenét kell írni egy estére. Pláne Olaszországban. A Manon Lescaut első és második felvonása háromnegyed óra, a harmadik 25 perc, a negyedik 15. Összesen az egész 2 és egynegyed óra zene, amely rendkívül jó időtartam. Ilyen a Tosca, a Turandot, a Bohém is. Mégis, ha három szünettel játsszuk a darabot, három és fél órássá válik. 6 órás kezdés Magyarországon? Aki nem ismeri a darabot, attól félve, hogy a harmadik felvonás utáni szünet után még egy 50 perc várhat rá, még meg is futamodhat. Ez sajnos meg is történt 2001-ben amikor mint igazgató szomorúan láttam, hogy a darabnak közel sincs akkora sikere, mint azt zsenialitása megérdemelné. Az átdíszletezésre azonban idő kell. Persze önmagában ez a tény nem indokolhatna egy ilyen belenyúlást. Meggyőződésem, hogy az Intermezzo megírásának legfontosabb motivációja, hogy a darabhoz nem írt nyitányt, és ezen túl így akarta tagolni az előadást. Más korai darabjának, a La Villinek is van Intermezzoja, és az is középen. Puccini, amikor először Magyarországon járt, nagyon elégedett volt, amikor az Intermezzot megismételtette a közönség. (A madrigált is!!!!!) Hisz ő is olasz anyagból volt gyúrva. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan változtatást, amely emelheti a darab sikerét, és drámaiságát, biztos nem utasított volna el. Egyébként még a drasztikus változtatásokról is így vélekedik ( éppen a Manonnal kapcsolatban írja egy levelében): „Ha meg akarják húzni, hatalmukban áll, de nem az én cinkos közreműködésemmel” Zenedramaturgiai szempontból: Az Intermezzo alcíme: (La prigionia- Il viaggio all’Havre), és egy hosszú mottó: Des Grieux mondata. Hevenyészett saját fordításban: ….-Ő az, akit szeretek. A szenvedélyem akkora, hogy a legszerencsétlenebb élőlénynek érzem magam. Mit meg nem próbáltam, hogy elérjem a szabadulását. Könyörögtem a hatalmasoknak. Mindenütt kopogtattam, és könyörögtem. Még az erőszaktól sem riadtam vissza. Minden hiába. Nem maradt más hátra, minthogy kövessem. És én követem, ahova csak megy….Legyen az a világ vége is…. Az idézetet direkt három részre szedtem. Az első világos, ezt már tudjuk, ismerjük a második felvonás fináléjából és az előtte lévő duettből. A középső nincs elmesélve az Intermezzoban! A harmadik meg mit vetít elő, ha nem inkább az Amerikai utazást? Nézzük a zenei anyagot. Az Intermezzo azzal az anyaggal indít, amelyet majd a negyedik!!! felvonásban hallunk, amikor Des Griueux elmegy segítségért, és még utoljára visszanéz a haldokló Manonra. Micsoda pillanat. Én úgy érzem, hogy az egész Intermezzo ennek a végső, elkeseredett pillantásnak a leírása. Ez után a második felvonás duettjéből következik: Son Io che piango…., majd az a zene, ahol Manon igazán először mutatja szerelmét: Voglio il tuo perdono…, majd Manon csábító zenéje. Ezután következik egy érdekes pont, összehozza a második felvonás „Nem tudok ellenállni… zenéjét a harmadik Manon szájából elhangzó: Szeretlekkel. Ez a rész azonban már a harmadik szerint folytatódik, ahol Des Grieux egyik legszebb zenei pillanatát idézi: Se t’ho seguita per la lunga via, fu perché fede mi regnava in core Ez az idézet azonban nem értelmezhető a harmadik felvonás ismerete nélkül!!!! Ha a negyedik előtt hallgatjuk az Intermezzot, akkor ezt is értjük. Ezek után szintén egy olyan rész következik, amely sokkal drámaibb a harmadik felvonás ismeretében. A Nell’occhio tuo profondo… zene a második felvonás duettjéből. Ez azonban a harmadik befejező, boldog, mindent elsöprő, diadalittas, reményteli, egymásra találós zenéje is. Viszont milyen lehangolt formában. Nem inkább a negyedik felvonás drámáját készíti jobban elő? A harmadik előtt még sokkal semlegesebben szól. A harmadik felvonás induló zenéje telitalálat. A hosszú osztinátós rész, a basszus klarinét szóló után induló kürt- brácsa dallammal rögtön belehelyez minket a havrei atmospherába. És hamarosan Des Grieux kitörésében el is meséli az Intermezzo Mottójának középső részét. Parigi ed Havre… A harmadik felvonás után akár várhatnánk egy Happy endes befejezést is, a negyedikben Manon és Des Grieux a farmján gyerekeket nevel, és állattenyésztésből él. Persze a bevezető négy ütem elég sokkoló ahhoz, hogy megértsük, hogy nem így van, de szerintem az Intermezzo határozottan segít abban, hogy átugorjuk azokat a történéseket, amelyeket a Prevost abbé könyvében a pár átél, és ahogy a zárójelenet reménytelenségéig jut. Hiszen az operából nem, de a könyvből kiderül, hogy Des Grieux már segítségben sem reménykedhet, hiszen akik segíthetnének, éppen őket üldözik halálra. Remélem elfogadhatóvá tettem döntésemet néhány ember számára, és megbocsátják nekem ezt az önkényes változtatást. Sajnálom, ha valakit zavart ez a változás. A sikerből azonban úgy érzem, nem tört meg a darab drámaiságának a vonala, sokakat láttam könnyes szemmel távozni, ahogy Puccini is elsírta magát a harmadik felvonás Pazzo Io son…. jelenetében egy Milánói Toscanini által vezényelt előadáson. Sokan párhuzamot vontak a Fidelioban elhelyezett 3. Leonora nyitánnyal is, amit állítólag Mahler honosított volna meg Magyarországon. Megjegyezném azonban, hogy Mahler, ha egyáltalán igaz, ezt később megbánhatta, mert sem Hamburgban, sem Bécsben nem maradt fenn ez a hagyomány, pedig ott sokkal tovább igazgatóskodott. Egyébként úgy hallottam a jelenlegi budapesti Fidelio előadásban más változtatások is történtek a Beethoven által véglegesnek mondott partiturától. Tud erről valaki valamit mondani, én sajnos még nem láthattam a darabot.


2008-10-18 20:18:32 Tosca Budapesten

Befejeződött egy Tosca széria a Magyar Állami Operaházban, aminek kapcsán sok mindenről írhatnék. 1, 20 évvel ezelőtt szinte benne voltam ennek a Toscának a premierjében, de erről már írtam. 2, Hét év közalkalmazotti semmittevés után hogyan jöhetett létre egy ilyen sorozat? Erre most nem vesztegetnék időt, próbáljunk fölé emelkedni a dolognak. 3, Az előadás előkészületeiről. Erről talán annyit, hogy az Operaház nyilatkozataiban és különböző cikkekben sok szó esik a szervezettség javulásáról, de ezt egyelőre nem tapasztaltam. Még mindig nincs előre elkészített részletesen kidolgozott éves próbarend, így a külsősökkel úgy kötnek szerződéseket, hogy abban csak az előadások időpontjait rögzítik. Így persze utólag nem lehet próbákat egyeztetni. Kiss B. Attila például úgy vett részt végig a próbákon, hogy közben Debrecenben énekelt Bánk Bánt, először őt az első előadáson hallottam hanggal énekelni. Persze nem kell mondanom, hogy egy végig markírozó énekes a többiek munkáját is meghatározza, nem lehet arányokat, de még intonációt sem javítani. Hangsúlyozom, hogy ez nem az ő hibája. Amíg nem lesz előre kidolgozott próbarend a színházban, és a szerződéseket nem ennek alapján dolgozzák ki, addig ilyen fejetlenség lesz! A szereplők természetesen profik voltak, nagyon tudták a szerepeiket, és nagyon együttműködően dolgoztak. 4, Amiről a legszívesebben beszélek, az azonban a megvalósulás, amiért minden résztvevőnek ezúton is köszönetet kell, hogy mondjak. A legnagyobb örömöt az okozta, hogy a négy előadás folyamatos fejlődésen ment keresztül, és ezt szinte minden szektorban érezhettem. Ugyan már a próbák is oldottan, jó hangulatban teltek, de az egész produkciót körülvette egy álprofi hangulat. - Oh, ezt már sokszor csináltuk, lekavarjuk ezeket az előadásokat is. Nem éreztem azt a feszült várakozást, amelyet egy jó színházban minden este meg kell élnie a színpadi munkásoktól a főszereplőkön keresztül mindenkinek. Aztán megtörtént az első előadás, és valóban történt valami, amit jó volt érezni. Mintha a másodikon már nagyobb lett volna a várakozás erre a történésre. Az előadás is sokkal jobb lett ettől rögtön, és a siker emelkedése sem maradt el. A harmadik tovább emelkedett színvonalban. A negyedik kissé szétesve indult, mégis a végére az összes előadás közül a legszínesebb részek születtek meg, és talán méltán volt a legnagyobb a siker is. Aminek a legjobban örültem, hogy már egyszer-egyszer megszólalt az az áttetsző vonóshangzás a lírai részekben, amely nélkül Puccini nem elképzelhető, és amelyeket tényleg csak a legjobb együttesek képesek létrehozni. Külön megemlíteném Várnai Bea klarinét szólóját a harmadik felvonásban, vagy a cselló kvartettet. A Scarpia halála utáni pillanat is egyre drámaibb erővel tudott megszólalni. A kórus elhelyezése a Te Deumban sajnos a rendezés egyetlen igazán félresikerült pillanata, de még az erősítés ellenére is hallható volt, hogy mindenki kitett magáért. (Vajon miért szólt a kórus olyan alacsonyan az utolsó előadás kantátájában? A többi előadáson ez is nagyon jó volt.) Lukács Gyöngyi nagy kaliberű Tosca, nagyon jó volt vele dolgozni. A színház örülhetne, hogy ilyen énekesnője van! Vajon miért akarja a színház, hogy ne legyen a tagja ezentúl???? Mindhárom főszereplő nagyon figyelmes muzikális partner, nagyon kevés problémát kellett varrogatnom az előadások folyamán. Élveztem a felfűtött előadásokat. Megkezdődtek a Manon próbái, remélem hasonló kellemes munkáról számolhatok majd be azután is


2008-09-09 12:04:29 Vége a nyárnak, Álarcosbál

Vége lett a nyárnak, elkezdődött a szezon, nekem 7-én Hamburgban az Álarcosbállal. Sajnáltam otthagyni Kapolcsot, mert nagyon szép nyarunk volt, de annál jobban izgatott a feladat, ugyanis először vezényeltem az Álarcosbált, amelynek a tanulmányozása is már nagy örömmel töltött el. Verdi kísérletezett néhányszor, hogy a vígoperai elemekkel emelje a drámai hatást, de ez talán itt, az Álarcosbálban sikerült a legjobban. Az egész darab egy olan „alla Don Giovanni”. A zenekar és a kórus nagyszerű volt, az énekesek is jók. A Renatot éneklő George Peteant kell kiemelnem. A kolozsvári román énekes mind hangilag, mind jelenlétileg kitűnő, az Oscart éneklő kóreai Ha Young Leevel a legnagyobb tapsot is kapták. Érdekes megjegyezni, hogy mindketten a Hamburgi Staatsoper állandó tagjai. A chilei Angela Marambio énekelte Ameliát. Ővele már dolgoztam itt a Simon Boccanegrában. Kíváló zenész, nagyszerű kifejezés, gyönyörű hangszín, sajnos hajlamos az elegancia helyett a verizmus felé menni, és sajnos időnként a magas regiszterben is alacsony, de temperamentuma átsegíti ezeken a problémákon. Richard Margison kanadai tenor szép hanganyag, a magasságokat is bírja, és nagyon megbízható, de sajnos mégsem igazán magával ragadó. Ezt már a chicágói Mefistofele előadások idején is tapasztalhattam. Mindazonáltal jó kolléga is, és kellemes ember. Ulrica szerepében Susanne Resmark énekelt. Elkápráztató hanganyag a szobapróbákon, de ismét bebizonyosodik, hogy a hátul szóló, sötétített hangok csak a meghallgatásokon jók, a zenekaron nem visznek át. Jók a basszusok, szintén a házból. Még egy előadás most, majd decemberben újabb szereposztás, Michelé Crider, Franco Farina, Elena Zaremba és Ambrogio Maestri. Otthon pedig hamarosan kezdődnek a Tosca próbák. Remélem hasonló kellemes élmény vár ott is, mint a téli Tannhauser idején. A nyár egyébként egy újabb csikó születésével örvendeztetett meg minket. Wolfram, akiből azt hittük Kentaur lesz - annyian kellett segítenünk, hogy szegény öreg és beteges csődörünknek sikerüljön az akció,- elegáns jó mozgású okos, életerős csikó lett. Tosca is megkapta első lovas leckéit. A két és fél éves csikó könnyen vette a nehézségeket, valószínű jó családtagunk lesz. Scarpia is szépen fejlődik, habár sokszor volt konfliktusa Wolframmal, de ez már a fachtársak között máshol is így megy. A nyár szenzációja a sajt és egyéb tejtermék készítés volt, családunk és vendégeink örömére. Az olvasmányok közül Wass Albert Mire a fák megnőnek című könyvét emelném ki. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Nekem különösen kedves volt, mert részletekbe menően leírta egy gazdaság működését. A folytatása, a Kastély árnyékában már nem tetszett ennyire. Mindenkinek egy sikerekben és egészségben gazdag, vidám évadot kívánok!


2008-06-28 11:46:21 Cover

Tegnap volt nagyobbik fiam diplomaosztó ünnepsége Sopronban. Okleveles erdőmérnök lett, méghozzá kitüntetéssel. Nagyon büszkék vagyunk rá mindannyian. Érdekes, hogy a zenei pálya előtt én is ide szerettem volna jelentkezni, és fiam ezt az utat úgy választotta, hogy erről nem is tudott. Köszönöm Eri hozzászólását. Azért különösen fontos ez, mert a cover rendszer igaz történetét szívesen elmesélem. Egyike a legtanulságosabb történetnek. 1, Amikor átvettem az Operaház zeneigazgatását, az intézménynek 89 magánénekese volt. Ennek durván a fele évek óta nem, vagy csak nagyon keveset lépett fel, de kapta egész évben a fizetését. 2, A magánénekesek is közalkalmazottak, így elbocsátásuk jogilag igen körülményes, gyakorlatilag lehetetlen. 3, Az intézmény nagy állami támogatásemelést kapott. 4, Egyre több volt a külsős fellépő, akiket csak a megbízási szerződésben foglaltak kötnek. (magyarul nem kötelezhetők betegség esetén történő helyettesítésre, hiszen akár máshol, más előadásra is leszerződhetnek) 5, Elérendő cél volt, hogy egy-egy évadon belül a szerepeket ne énekelje több, mint két szereplő. -ez egyszerűsíti, és hatékonyabbá teszi a próbákat. 6, Veszély, ha a kiírt szereplő megbetegszik, ki énekel? Erre találták ki a cover rendszert. A külsősökkel eleve olyan szerződéseket kötöttünk, amelyben vállalták, hogy az előadásaik mellett, kollégáik előadási idejében is rendelkezésre állnak A fellépti díjakat persze úgy határoztuk meg, hogy a fellépti díjakat a lehetőségeknél kevésbé emeltük, azok gyakorlatilag a cover díjjal együtt érték el azt a szintet, amely hazai és nemzetközi elismertségük alapján a művészeket megillethette. Elképzelésem az volt, hogy a közalkalmazottak ugyanezt a rendelkezésre-állást fizetésükért végezzék, hiszen a közalkalmazotti szerződésük teoretikusan napi 8 óra munkát írna elő. (Hihetetlenül abszurd). A közalkalmazotti énekesek egyébként kevesebb, a külsősök fellépti díjainak fele napi fellépti gázsit is kaptak fix fizetésük mellett A közalkalmazottak így összességében persze lényegesen kevesebbet kerestek, de ez volt az egyetlen eszköz, hogy egyre többeket arra ösztönözzünk, hogy a biztos közalkalmazotti jogviszony helyett a bizonytalan megbízásos szerződéses jogi státuszt válasszák Természetesen csak a főszereplőknek kellett volna az előadás kezdetéig a színházban tartózkodniuk, a közép és kis szereplőknek ezt a készenlétet otthon töltötték volna. (Itt jegyzem meg, hogy sokszor előfordul mind idehaza, mind külföldön, hogy vezető énekeseket közvetlen az előadás előtt, vagy alatta le kell cserélni indiszpozició miatt. Idén Bécsben két ilyen híres eset is előfordult, és itthon is, ha jól emlékszem legutóbb a Stravinsky előadások kapcsán történt hasonló.) Itt mondanám el még egyszer, hogy nyomatékosítsam: Szándékunk az volt, hogy legjobb művészeinknek olyan anyagi és művészi feltételeket teremtsünk, amelyek már versenyképesek lehettek itthon és külföldön egyaránt. Ez érvényes volt a zenekari és kórusművészekre is. Azt hiszem ezt a célt akkor meg is tudtuk valósítani. Csak ezután, 2003-tól került sor a fellépti díjak drasztikus csökkentésére, és a cover díjak teljes eltörlésére, amely lényegesen rosszabb helyzetbe hozta művészeinket, mint ahogy a 2002-ben felemelt fizetéseik inflálódása is. A baj az akkori Közalkalmazotti Tanácsvezető álláspontjával volt, aki ezt a „cover” rendelkezésre állást akarta minden áron azonosítani a kollektív szerződésben tárgyalt, elsősorban a műszakot érintő készenléttel. Ugyan korábban sohasem fizetett a színház azoknak a művészeknek plusz fizetést, akik otthonról behívhatók voltak egy-egy kieső énekes helyettesítésére, a KT vezető ezentúl ragaszkodott hozzá, hogy ez így legyen. Nem sikerült közelíteni az álláspontunkat, hiszen magas fellépti díjú, és nagy előadásszámú énekesként személyesen is érintett volt. Nem akartuk a dolgot bíróság elé se vinni, főleg mert a kollektív szerződés lejáróban volt, úgyis új lépett volna hamarosan a helyébe. A mai napig sajnálom, hogy egyik vitánk során indulatból rossz döntést hoztam. - Legyen úgy, ahogy akarod, (végül is a jó énekesek jutnak egy kicsit több fizetéshez), de akkor az összes covernek be kell jönnie, és végig a színházban kell töltenie az előadás alatt. Abban reménykedtem, hogy ez a döntés a KT vezető ellen hangolja a művészeket, de ehelyett egy öngólt lőttem, hiszen a közvélemény úgy gondolta, - és jogosan-, hogy őrült döntés, egy két-szavas szereplőt a színházban ücsörögtetni órák hosszat, amikor annak az esélye, hogy kollégája a két szót nem tudja beénekelni szinte a nullával egyenlő. Ma már számos egyéb módszert ismernék a KT vezető leszerelésére, de akkor ez ügyben még tapasztalatlan voltam. Pozitívum, hogy a pénz nem került rossz helyre, azoknak az énekeseknek a zsebébe került, akik azt végül is megérdemelték. A kellemetlenségeikért pedig utólag elnézést kérek


2008-06-19 23:03:37 Lukács Ervin-Somogyi

Nagyon meg kell köszönnöm Pancoletti bejegyzését. Látják ezért vállaltam, hogy hozzuk létre ezt a blogot. Eddig csak általánosságban beszéltek ellenlábasaim, tehetségtelen, neveletlen, rossz modorú, szívtelen gyakorlatilag nulla alaknak tituláltak. Ezzel nehéz mit kezdeni, hisz szólás és vélemény szabadság van, saját magam meg ugyebár nem állíthatom az ellenkezőjét. De ez nem is fontos. Most azonban egy nagy, buta csúsztatás hangzott el. Valótlanságának nagyon könnyű utána nézni az évkönyvekben. Lukács Ervin tanáromat igen tisztelem, és mindent megtettem, hogy az Operaházban a vezetésem alatt a legnagyobb megbecsülés és tisztelet övezze. Mikor kineveztek, tanár úr éppen visszavonulni készült, és elege volt, hogy nem biztosítják neki a tisztességes munka feltételeit. Ő volt, aki a legjobban örült például az „ugyanazok” bevezetésének. Ennek többször hangot is adott. De hagy meséljek el egy modern Csipkerózsika történetet 2008 ból. Lukács Ervin 80. születésnapját ünnepelte a Magyar Állami Operaház. Nekem természetesen senki sem szólt, bár valószínűleg mindenki tudta, hogy tanítványa voltam, vagyok. Egyébiránt az Operaház közalkalmazott karmestere is voltam. Éppen Tannhausert próbáltam a házban. A szünetben a folyosón Tokody Ilonával találkoztam. Kérdeztem, mit próbál, mire értetlenül nézett rám. - Az Ervint köszöntjük. Te nem jössz? Persze hogy elmentem. Tele volt a Székely Bertalan terem. Sokan azok közül is, akik nem szívesen látnak a házban. Úgy éreztem magam, és jogosan, mint a híres boszorka, akit nem hívtak meg a keresztelőre. Csak nekem nem kellett megátkoznom senkit. Megtették azt maguk. Ervin ugyanis azzal kezdte, - ami különösen kedves volt nekem,- hogy elmondta, mennyire örül, hogy első és nagyon kedves tanítványa, barátja Győriványi Ráth György itt van. Jól estek a szavai, de még jobban az a dermedt csönd, amivel hallgatták. Persze tudom, hogy a jelenlegi vezetés többször vérig sértette azzal, hogy nem kapta meg a tisztes munkához szükséges feltételeket, és többször megígérte, hogy nem lép fel többé az Operaházban. Elég intelligens ő ahhoz, hogy tudta, hogy szavaival kést forgat a jelenlévők szívében. Jó volt látni a kéztördelő szabadkozást: - Bocsánat Ervin, egy ilyen nagy hajón sok minden előfordul, legközelebb vigyázunk, csak gyere, és vezényelj! duetteztek a Főigazgató és az Első karmester. Ezek után persze ugyanúgy semmibe vették őt a következő produkciójánál. Szóval még egyszer köszönöm Pancolettinek rossz indulatú, de nagyon hasznos hozzászólását, így remélem mindenki láthatja, hogy is működik a büfé-informátorok alattomos munkássága. Szeretnék még ide másolni egy rövid részletet tanulmányaimról az Életem és a Viperaházból: „Eljött a nyár, és felvettek a kurzusra, sőt láthatólag én lettem Somogyi kedvence. A koncerten rám osztotta az Elégia tételt. Leírhatatlan élmény volt ezt a darabot vezényelni. De még nagyobb Somogyinál tanulni. Ma már kevesen ismerik őt, pedig ez is zenei életünk egyik nagy, és jellemzően kisstílű hiányossága. Ő volt ugyanis, aki évtizedeken keresztül vezette a Rádiózenekart, és az ÁHZ elődjét. Számtalan ősbemutató fűződik a nevéhez. Szőllőssy András mesélte, hogy a zeneszerzők imádkoztak, hogy darabjaikat ő mutassa be, hiszen legendásan pedánsan és keményen próbált. Ferencsik nagy ellenlábasa volt. Sokan esküdtek rá, hogy az ő produkciói sokkal élettelibbek voltak. Habár sohasem volt igazi karmesteri technikája, mégis ő alapította azt a híres zeneakadémiai karmestertanszakot, ahonnan majdnem az összes karriert befutott magyar karmester kikerült. Az ő növendéke volt többek között Kertész István is, de Lukács Ervin, aki a későbbiekben ezt az iskolát folytatta, szintén innen került ki. Az iskola növendékei különböztek ugyan tehetségükben és rátermettségükben, de egyben nem, nagyon világosan tudták a vezénylés alapjait. Ez az oka annak, hogy Lukács Ervin iskolájából is, sorra került ki a nemzetközi versenyeken is előkelő eredményeket elérni tudó fiatal karmesterek egész sora. Somogyi nemzetközi karriert is befutott. Ugyan a zenekarok sehol nem szerették kegyetlen modoráért, mégis évtizedek után is találkoztam Chilében vagy Olaszországban olyan idős muzsikusokkal, akik a legnagyobbak között emlegették. Somogyi bizonyára nagyon sokakat vérig sértett, de ez nem lehet ok rá, hogy országunk egy ilyen meghatározó egyéniségről egyáltalán ne vegyen tudomást. Ne legyen egyetlen kiadott lemeze sem. Somogyi László, majd később Lukács Ervin tette le mindazt az alapot, amely nélkül ma nem vezényelhetnék. A következő évben is visszatértem a kurzusra, és év közben is állandóan leveleztünk. Érdekes, hogy éppen ő írta azt a tanácsot, hogy igyekezzek jó kapcsolatot ápolni a zenekari muzsikusokkal. Úgy látszik megértette, hogy ez volt életének a megkeserítője. Közben felvételt nyertem a karmester tanszakra is. Lukács Ervin első évfolyamában voltam, éppen ebben az évben kezdett tanítani. Rendkívül pedáns szigorú tanár volt, és velem, különös szeretettel foglalkozott. Én pedig igyekeztem mindent ellesni, megtanulni tőle. A harmadik év-végi vizsgámon az Aida 3. felvonását vezényeltem. A vizsga után kaptam életem egyik legmeghatóbb dicséretét. Azt mondta nekem akkor a Tanár úr, hogy ő befejezettnek tekinti a tanulmányaimat, késznek tekint, de reméli, hogy elvégzem a többi évet is, hogy elmondhassa, hogy a növendéke voltam.”


2008-06-18 18:36:31 Magyarország

Magyarországi zenei munkásságom az operaházi vezetés előtt? Magyar Karmesterverseny 3. díj, közönségdíj. Koncertek és felvételek az ÁHZ- val, koncertek és felvételek a Magyar Rádió együtteseivel, Tv produkció (Monteverdi: Tankréd és Klorinda), lemezek a Hungarotonnál, magyar mű bemutatója (Lendvai Kamilló: Hegedűverseny), koncertek a Liszt Ferenc kamarazenekarral. Traviata és Varázsfuvola a Magyar Állami Operaházban, Otello Szegeden. Mindez egy 25 éves karmester számára több, mint ígéretes kezdet. Álljon itt azért néhány történet ebből az időből az „Életem és a Viperaház” című irományból III. Az „Édes” otthon Az igazi történet itt kezdődik. Az eddigieket azért írtam csak le, hogy az olvasó képet kaphasson a motivációról, és az elszántságról, amely a zene útján vezetett. Sohasem akartam külföldre menni, mindig úgy képzeltem, hogy Magyarországon fogom tudásomat kamatoztatni. Ezt nem valamiféle nacionalizmusból éreztem így, egyszerűen ide kötött a nyelvem, meg az ekkorra már népes családom. Három gyermekünk született időközben. Az idő is kedvezőnek tűnt, hiszen nem nagyon voltak magyar karmesterek. Ferencsik János, Kórodi András, és nem sokkal később Lehel György is meghalt. Vezető zenekaraink sorra vezető nélkül maradtak. Esélyeimet az is erősítette, hogy közönségdíjasként egész Magyarország zeneszerető lakossága ismert és valószínűleg szeretett, hiszen 15175 telefonszavazatot kaptam. A verseny utáni kritikák is rendkívül jók voltak. A Muzsika úgy fogalmazott: „Átütő tehetségű fiatal dirigens, akire hosszú évekig (évtizedekig) kellett várnunk”. Kroó György megtisztelt, hogy koncertjeimre gyakran eljött, és diplomahangversenyemről így szólt: „Győriványi Ráth György hétfő esti zeneakadémiai koncertje túlnőtt a szokásos diplomahangversenyek keretein. Lukács Ervin tanítványa nemcsak figyelemreméltó dirigensi képességeit igazolta ismételten -ez a Magyar Televízió legutóbbi karmesterversenye óta közismert-, hanem alapos, a művekért felelősséget érző muzsikusként állt helyt. Ezen a koncerten nem az történt, mint nem egyszer, hogy egy szimfonikus zenekar úgy-ahogy játszik, és valaki némi felületi kezelés után rávezényel. Nyoma nem volt a handabandázásnak sem. Győriványi komoly ember, dolgozik, és jól dolgozik a zenekarral, de a kották olvasása tekintetében is megbízható. Jól ért a zenekarhoz, és ez abban is megnyilvánult, hogy a Rádió Szimfonikusok szívesen és koncentráltan, igazi partnerként játszottak ezen az estén vele….. Győriványi Beethoven interpretációját sokat ígérőnek merném nevezni… Általános jellemzője volt az előadásnak a szólamok kijátszottsága, a hosszan zengő, testes akkord játék…. Győriványinak van képessége a tempótartásra, és van képessége a kivárásra. Nem megszállottja a hajszolt tempóknak. Ilyen fiatalon ez ritka erény….. Elsősorban a Brahms szimfóniában figyelhettünk fel karmesterünknek arra az igényére, hogy az egyidejű, önálló tematikájú mozgásokat elkülönítetten képes hallani és életre kelteni, mennyire éberen követi a hangzás típusok változásait….. …..ez a momentum revelációként hatott…. A stílusok iránti alapvető érzékenység iránt sem hagyott kétséget Győriványi…. Győriványi jól kísért, a zenekar és a zongora egyet akart, együtt lélegzett…. Sok sikert kívánunk ígéretes pályájához, szeretnénk többször hallani az évad hangversenyein!” Nem kell mondanom mennyire meghatározó volt az ő véleménye a hazai zenei életben. A Liszt Ferenc Kamarazenekar több koncertjére meghívott karmesterként, ahol még a Zeneakadémia csillárain is lógtak. Szinte az összes koncertemet közvetítette a rádió. Az Operaházi Varázsfuvola előadásom után Kerényi Mária ezt írta: „ Az est hőse kétségtelenül a karmester volt: Győriványi Ráth György debütálása a Varázsfuvolában felfedezés számba menő operai esemény!” És habár a meghívások rendszeresek voltak, nem látszott senki, hogy hosszú távon bennem gondolkozna. Ez azért is volt furcsa, mert például zágrábi bemutatkozásom után a Zágrábi Filharmónikusok rögtön meghívtak vezető vendégkarmesterüknek, a ottani Rádió zenekara pedig vezető karmesterének. A torinói RAI zenekarnál történt bemutatkozásomat rögtön állandó vendégkarmesteri státusz követte, és a zenekarból alakult Piccola Sinfonicát pedig kizárólag én vezényeltem. A Macbeth és az Andrea Chenier római bemutatója után meghívtak főzeneigazgatónak, a veronai Denevér bemutató után, pedig az Aréna főzeneigazgatójává akartak kinevezni. De Sevillaban is az első meghívásomat évekig tartó állandó rendszeres kapcsolat követte. Természetesen nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatom mindenkivel. Petrovics Emil a tanszakvezetőm volt a Zeneakadémián. Még talán első éves lehettem, amikor az Óbudai Kamarazenekar megkért, hogy vegyek részt velük a Veszprémi Kamarazenekari Találkozón. Azt találtuk ki, hogy Petrovics Emil 2. kantátáját játsszuk majd a Veszprémi Női Karral. A darab nagyon tetszett nekem. Bepróbáltuk a zenekarral, és leutaztam a kórushoz is, akikről azonban kiderült, hogy a darabot nem nagyon készítették elő, és a bemutató időpontja igencsak közeledett. Azzal váltunk el, hogy még alaposan áttanulják. Az egyetlen közös próbára a bemutató napján, a Veszprémi Művelődési Ház kissé templomi akusztikájú alagsori próbatermében került sor. Egész jól ment. A zsűrielnök, Petrovics Emil volt, aki az esemény alatt szokott stílusában minden zeneszerzőt a sárba taposott, hogy nem tudnak a célnak megfelelő művet komponálni. Engem nagy szeretettel üdvözölt, amit zeneakadémiai jó híremnek köszönhettem, meg a darabválasztásnak. Mi voltunk a záró szám. Petrovics önelégülten a szék karfájára tett kezével, jellegzetes királyi tartásában kezdte hallgatni a darabot. A zenekari bevezető a száraz színházi akusztika ellenére jól indult. A baj a kórus belépésével kezdődött, amely nem találta a belépés hangját. Ezután életem legkínosabb tíz perce következett. A darabot nem lehetett megmenteni. Megsemmisülve mentem le a színpadról. A színfalak mögött, természetesen jogosan, Petrovics kezdett el ordibálni velem, hogyan merészeltem műsorra tűzni a darabját. Valószínűleg ekkor könyvelt el egy életre rossz karmesternek. A karmesterverseny közönségdíjaként egy TV koncertet nyertem. Várbíró Judit, a főszerkesztő, azzal keresett meg, hogy ő az alábbi műsorra gondolt: Kodály Kállai kettőse, Bartók Egynemű karai kis zenekari kísérettel, Liszt Magyar fantázia. Én rögtön közöltem, hogy ezt a programot nem vagyok hajlandó elvezényelni, mivel nem szeretem ezeket a darabokat. Ő azt hitte, hogy csak hisztizek, ugyanúgy szervezték tovább a koncertet. Talán a legutóbbi időkig nem bocsátotta meg, hogy ebben a kérdésben hajthatatlan voltam. A díjamat sohasem kaptam meg a televíziótól. Erkel Tibor zongoratanárom volt a Zeneakadémián, akitől nagyon sok hasznos zenei dolgot tanultam. Ő a Rádió Zenei Osztályát vezette az idő tájt, így hozzá tartozott a Rádiózenekar is. Beethoven 8. szimfóniáját vezényeltem a zenekar élén a Vigadóban. Ekkor különösen hittem a Beethoveni metronóm számok valódiságában. Ez az utolsó tételben szinte lejátszhatatlan. Én azonban máig nagyon jónak találom. Egyébként manapság már szinte mindenhol ebben a tempóban vezénylik a darabot. Akkoriban azonban ez még újdonságnak számított. A nagy-sikerű koncert után, bejött a szobámba, és hosszú előadást tartott, hogy egy zene tempóját mindig a legnehezebb részhez kell igazítani, stb. Akkor én ugyan udvariasan meghallgattam, de hangot adtam ars poétikámnak, hogy a tempót én mindig a legunalmasabb rész elviselhetőségéhez igazítom. Míg ő volt a zenekar vezetője többet nem hívtak meg. -Itt jön az operaházi történet, amit már korábban közreadtam itt a blogban. A Zeneakadémián sem volt könnyű diplomát szereznem, mert a versenygyőzelem utáni fellépések kapcsán keveset tudtam bejárni az órákra. Ugyan az összes évfolyamot színjelesre végeztem, Dobszay László tanár úr két éven keresztül nem engedett vizsgázni, mert nem abszolváltam a számára megfelelő óraszámot. Az ügy érdekessége, hogy a tankönyvet ő írta, és az órán szinte egy az egyben mondta fel annak szövegét. Végül is Lukács Ervin közbenjárására nagy kegyesen vizsgára engedett. Így lettem diplomás művész. Magyarországon semmin nem lepődhetett meg a művész. Például ereklyeként őrzöm ugyanazon koncertem három különböző műsorral megjelent szórólapját. Természetesen egyiket sem egyeztették velem. De az sem volt különleges meglepetés, hogy amikor az O… felkérésére az Operaházban ingyen vezényeltem néhány Varázsfuvola előadást a szervező, G. H. V. bianco pénzátvételi nyilatkozatot akart velem aláiratni. Ugyancsak ő, amikor meghívtak, hogy vezényeljem el Veronában a Denevért, azt állította, hogy ő szervezte az előadást, annak ellenére, hogy nem rajta keresztül, hanem olasz menedzseremen keresztül értek el. Százalékot kért, mint közvetítési díjat, számlát természetesen sohasem láttam. Az előadás többi résztvevője is ugyanígy volt ezzel. Később kiderült, hogy az előadás a Magyar Operaházzal közös szervezésben jött létre, Szegény Vámos László utolsó rendezése volt, ott halt meg Veronában. Itt értettem meg, hogy az Operaház farvizén számos élősködő megél. Sz. M. nem értette, hogy mikor átvettem tőle az intézmény igazgatását, miért nem engedélyeztem, hogy az említett hölggyel közös irodát nyissanak az Operaházon belül. A hölgy lejárt szerződését nem újítottam meg. Ezekben az években írtam két tanulmányt is. Az egyik az asztalfiókomnak készült az ÁHZ megreformálásáról szólt. Örömmel olvastam ismét el a minap, hogy az akkor felvázolt irányelvek mentén került végül is sor a zenekar átalakítására. Itt természetesen nem, vagy nem csak a próbajátékokra gondolok. Egy másik tanulmányom is készült, az Operaház főigazgatói pályázata kapcsán írtam le külföldi tapasztalataimat, ötleteimet, amelyet el is küldtem Magyar Bálint akkori Kultuszminiszternek. Válaszra nem méltatták. De viszont szakmai körökben elkezdték terjeszteni, hogy stagione jellegű operajátszást szeretnék bevezetni Magyarországon. Ettől a pletykától a mai napig sem tudok szabadulni. Röviden összefoglalva tehát egész zenei fejlődésem arra irányult, hogy azt Magyarországon kamatoztathassam, ahol mindig éltem és élni akartam, de a szervezetlenség, és az hogy nem találtam partnert a közös gondolkodásra a könnyebb felé sodort: külföldön dolgozni és érvényesülni.


2008-06-18 09:38:09 Közérzet-Tandem-Kontrolling

Örömmel értesítem az olvasókat, hogy sem nyugtalan, sem sértett, sem dühödt nem vagyok. Ez persze nem jelenti azt, hogy elfelejtem, ami az Operaházban és a magyar zenei életben, vagy úgy általában az életemben történt vagy történik. A blog éppen arra ad lehetőséget, hogy ezt megoszthassam másokkal, akit érdekel. Talán azért, hogy kölcsönösen okulhassunk belőle, talán azért, hogy megismerhessük a történeteket első kézből, ne a folyosói pletykák színezett változata alapján. Itt Kapolcson egyébként egy nagyon kellemes, kiegyensúlyozott életet élek, meglehetősen távol a napi intrikáktól, békességben és harmóniában a természettel. Ne aggódjon senki. A tandem nagyon jól működött köztem és Locsmándi Miklós között. A megosztás is nagyon világos volt, ő foglalkozott az intézmény működésével, jogi, közgazdasági, és általában gazdasági vonatkozásban, én pedig az olyan ügyekkel, amely közvetlen kapcsolatba hozható a művészettel. Persze ez így nagyon fellengzősen hangzik, de a gyakorlatban sokkal egyszerűbb. Hozzám tartozott a mit- kivel- mikor, hozzá pedig az, hogy ennek meglegyen a tárgyi és működési feltétele. Az Övé volt a gazdasági felelősség, az enyém a művészi. Tehát: Ő volt, aki kiszámolta, hogy az általunk elképzelt működéshez 6.3 milliárd forintra van szükség. Megkaptuk, és a színház ebből működött is. Akkor mi is volt a probléma? Én voltam, aki megtervezte a 2002/2003 évadot. Ez is nagy sikerrel lement, vagy 8-9 premierrel? Akkor mi is volt a probléma? Ezeket a konkrét problémákat vártam és várnám, hogy kibeszélhessük, illetve okulhassak azokból, amelyekre nem figyeltem fel akkor, vagy azóta. Kit is sértettem meg, akinek a lelkébe gázoltam, és aki azóta karrierje csúcsára kerülhetett, amitől csak én fosztottam meg? Ne általánosságokban vagdalódzunk. Elemezzünk egyedi eseteket. Meghallgatás, minősítés, szereposztás, művészek, stúdió, Konkrét példákat kérek. (Egyébként ugyanilyen módon működik az összes angolszász színház. London New York, Chicago) A kontrollingra visszatérve. Egy eset: Egy barátom fesztivál előadást szervezett. Egy Verdi operát játszottak. Megszervezte a támogatást, létrejött az előadás, és nagy sikerrel lement. A végén mégis deficit keletkezett, amit úgy szeretett volna áthidalni, hogy eladja a díszlet faanyagát. Egy asztalos jelentkezett is megvételre, azt mondta, hogy a számla alapján az első osztályú fenyőanyagért tud annyit fizetni, ami fedezheti a hiányt. Igen ám, de amikor megnézte az anyagot csak utolsó minőségű lécanyagot talált, amelynek az értéke még az elszállítás költségét sem nagyon fedezte. Ide nem kontrolling kell, hanem rendőrség. Több fejezetre való történetem van az Operaházzal kapcsolatban is, amit megírtam az „Életem és a Viperaházban” Ma már nem különösen érdekes, mert a szereplők nagy része nincs többé az Operaházban, és mint mondottam nem a bosszú a fontos. Azért emlékezés, és dokumentumok vannak A japán kolléga által említett szakemberek közül az egyiknek említettem, hogy hol keresse a megfogható pénzeket. Ő azt válaszolta, hogy nem cél a feszültségkeltés. Lehet, hogy igaza volt, de így minden marad a régiben, a régi módszereket meg átveszik az újak. A költséghatékonyság alatt én nem azt értem, hogy rossz szereplőkkel rossz előadásokat kell létrehozni. Éppen erről írtam burkolt, vagy burkolatlan kritikai észrevételemet egy korábbi írásban. Az azért viszont luxus, hogy 300-nál kevesebb előadást játszok 450- re való alkalmazottal. Persze a nyugalom az fontos, de szociális intézmény az Operaház, vagy a Magyar Kultúra egyik fellegvára? Ezt kellene eldönteni. Ha szanatórium, akkor minden rendben. Illetve akkor sem, mert a bérek évről-évre 10%-kal kevesebbet érnek. A közönség meg egyre magasabb jegyárakért hallgathatja a társulat előadásait, annak reményében, hogy majd a pénzes külföldiek kapnak néhány fesztivál előadást, és így az opera helyzetét nem ismerő laikus közvélemény úgy érezheti, hogy Magyarország Operaháza a világ legjobbja, mert még Bécset is megelőzte abban, hogy Bartoli fellép nálunk. Egy korábbi írásban feszegettem azt a kérdést, amelyet nem könnyű megválaszolni: Szeged kulturális életében mennyi változást hozott, hogy Cura elénekelt két előadást 25 millióért. Érezhető a fellendülés a színház művészi munkájának színvonalán, vagy az átlag előadások látogatottságán? Ha igen, akkor megérte.


2008-06-16 23:07:29 Szeged-Kontrolling

Scarpia ma lovagolt ki velünk először. Kicsit több, mint egy hónapos, és nagyon jól bírta a sétát. Anyja nagyon figyelt rá. Igyekezett anyja oldalához dörgölődzve ügetni, ami nem volt olyan kellemes, mert a lábamnak nem igazán maradt hely a kengyelben, de kárpótolt a látvány. Szép kis mozgású csikó. Spangel Péternek: Emlékszem a szegedi Otellóra, bár 1989-ben volt. Azonban egy ilyen darabot vezényelni, pláne először hihetetlen élmény. Persze a zenekarra emlékszem a legjobban, a kórusra sajnos kevésbé. Csavlek Etelkával nagyon jó volt együtt dolgozni, és párszor együtt utaztunk Szegedre és Szegedről. Nagyszerű ember. Van egy nagyon édes kerámiám tőle, az Otelló után kaptam, egy láda, amiből egy férfi néz ki, mintha csak körülnézne elmúlt-e már a veszély. Emlékszem egy kellemetlen esetre is Szegeden. A rendező Kerényi Miklós Gábor volt. Egy régi rendezésének a felújítása volt ez az Otelló, de személyesen irányította a próbákat. Minden rendben ment, nagyon pontosan tudta, mit akar. Kicsit sokat mozogtak ízlésemnek ugyan a főszereplők a szerelmi duettben, de egyébként kifejező előadás volt. A baj akkor kezdődött, amikor már az egyik színpadi összpróba előtt azt mondta: - Ja elfelejtettem. Úgy kezdődik a darab, hogy bejössz, meghajolsz. Majd felmegy a függöny, bejön Jagó középen, jobbról beint, jön Otello. Balról beint, jön Desdemona, középre int elektromos mennydörgés, villámlás és akkor elkezded a darabot. A válaszom erre az volt. - Nem! Úgy lesz, hogy bejövök, és a tapsot sem várom meg, már is fordulásból elkezdem a darabot. Verdi kihagyott egy egész felvonást Shakespeare-ből csak azért, hogy evvel a hihetetlen effektussal kezdje a darabot, Még egy orgonát is hozzá tett. Úgyhogy én senkinek a kedvéért nem változtatom meg ezt a szerzői szándékot. Aki ismeri Gábort, el tudja képzelni milyen szópárbaj indult. A végén olyan szituáció alakult ki, vagy ő, vagy én. Gregor, aki akkor a színház igazgatója volt, az eredeti Verdi mellett döntött. Később a hangulat is helyreállt, és sikerrel lement a három előadás. Egyébként ugyanebben az évben még a Fenice zenekarát, a RAI zenekarát, a Luxemburgi RTL zenekarát, a Szlovén Filharmonikus zenekart, a Szlovén Rádió Szimfonikus zenekarát, és természetesen a Zágrábi Filharmonikusokat dirigáltam. Ott voltam akkor vezető vendégkarmester. A műsorok: Brahms: 4., Liszt: Dante szimfónia, Mozart: Requiem, Berlioz: Fantasztikus szimfónia, Schumann: 4. Dvorak: Új világ szimfónia, Bartók: Concerto, Sosztakovics: 9. Jó évad volt. Japán kollégának: Az Applix rendszer egy kontroling rendszer? Sajnos nem ismerem, de a valamire való főigazgató jelöltek mind beígérték a kontroling bevezetését az Operaházban. Amikor 2001-ben az Operaházba érkeztem sem számítógép, sem ahhoz értő nem igen volt ott. Kapott is Locsmándi Miklós a fejére, hogy beszereztetett néhány gépet, és a művészeti titkárság dolgozói is kaptak egy kis kiképzést. Pedig ezeket a beszerzéseket még Kiss Imre megbízott főigazgatói periódusában kezdtük. Keszthelyi Csilla, aki Fülöp Attila után az én asszisztensem lett, volt az egyik a kevesek közül, aki jól kezelte a masinát. Egy barátján keresztül készíttettem egy programot, amely a műsorszerkesztésben és a szereposztásban segített. Nagyon kezdetleges kis program volt, de segítségével egy hétvégén meg lehetett szerkeszteni akár egy egész évadot. Kiabált, ha valaki több szerepre, vagy próbára volt kiírva egyidejűleg, és szereposztási alternatívákat is adott, tudni illik tudta, ki melyik szerepet énekelte már. Aki nem dolgozott még az Operaházban, az nem fogja elhinni, hogy 2002-ben semmiféle adat nem volt fellelhető egy-egy darab bekerülési költségeiről. Azt hiszem, aki csak amatőr szinten is foglalkozott közgazdaságtannal, ezt el sem tudja képzelni. Ha akarom, elhiszem, hogy csak az emberi butaság volt az oka ennek, ha nem vagyok ilyen jóhiszemű, akkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindez azért volt, mert így könnyebb volt halászni a zavarosban. De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy amikor 2006-ban visszatértem, még mindig nem volt ilyen, és nem is kalkulálták,- persze adatok nélkül nem is kalkulálhatták- egy-egy évad bekerülési költségeit. Remélem az elmúlt két esztendőben előre lépés történt ez ügyben, és talán kontrolling is van már az intézményben.


2008-06-15 23:47:30 Gondviselés-Korea

Németország és Olaszország után Korea. Ha van Gondviselés, az esetem Koreával ezt bizonyítja. 2002 decembere. A helyzet nem éppen rózsás. A 2002/2003 évadra lemondtam szinte valamennyi külföldi fellépésemet, hogy a Magyar Állami Operaházban az igazgatás mellett tudjak végre előadásokat, premiereket is vezényelni. 2002. június végén azonban az új politikai vezetés úgy döntött, hogy szerződésemet azonnali hatállyal felmondja. Egy szép napon behívtak minket a minisztériumba Locsmándi Miklós főigazgatóval együtt, hogy átadják felmondásunkat, kérve, hogy még aznap hagyjuk el az intézményt. Ennek a döntésnek az Operaházra való kihatását ismerjük. A perek költségei Nehéz Pozsony és Bárándy ügyvéd urak vezetésével, az utólag kifizetett kártérítések Abrudbányay Zoltánnak és nekem, sok-sok milliójába kerültek a fenntartónak, és ezen keresztül a magyar adófizetőknek. Az Operaház eladósodása, és a máig tartó gazdasági krízishelyzet mind ebből az átgondolatlan, és elkapkodott döntésből eredeztethető. De ezt hagyjuk most. A helyzet számomra, akinek elég népes családot, alkalmazottakat, állatokat kell eltartanom, szintén nem volt rózsás. Habár a per kimenetele nem igen volt kétséges, de addig is, amíg be nem fejeződik, élni kell. Koncert meg sehol. A külföldi zenekarok és színházak több évre előre lekötött programokkal rendelkeztek. Idő kell a visszatérésre. A helyzet elég kilátástalannak tűnt. Egy szép napon, emlékszem Karácsony előtti délután volt, csöngött a telefon. A vonal végén egy ismeretlen hang jó olasz tudással bemutatkozik. - Mr. Kim vagyok, a Seouli Sejong Center elnöke, és feltétlenül szeretnék Önnel találkozni holnap Genfben. Szabadkoztam, hogy másnap karácsony, de hiába. Már mindent megszervezett. Reggel utazom Genfbe, kora délután már vissza is jöhetek. Kötélnek álltam. Másnap egy szálloda halljában találkoztam Mr. Kimmel, aki korábban tenorista volt, az első, aki komoly karriert csinált a nagyvilágban. A Milánói Scalaban és Párizsban is rendszeresen énekelt, Brusonnal együtt kapta meg a Verdi emlékérmet. Rövid bemutatkozás után rögtön rátért a lényegre. A seouli polgármesterrel úgy döntöttek, a legnagyobb és legrégebbi koreai zenekarból, Berlini Filharmonikusok színvonalú zenekart akarnak létrehozni. Egy olasz színházigazgató barátom ajánlott engem, mint az egyetlen elérhető embert, aki ebben segíthetem őt. Már januárban kellene mennem, úgy tudja, éppen szabad vagyok. Nagyon komikusnak találtam a dolgot. A berlini dolog is jó hecc volt, de még inkább a szituáció, hisz ők sem ismertek engem, én sem ismertem sem őket, sem a zenekart. El kezdtem kérdéseket feltenni. Hány tagú a zenekar? Hány koncertet játszanak évente, mennyit próbálnak? Milyen a zenészek színvonala? Stb. A válaszokból úgy tűnt, bár jól beszél olaszul, nem érti a kérdéseimet. 120 tagú a zenekar, évi 12 műsoruk van, naponta egyszer próbálnak egy hónapon keresztül egy programra, utána koncert. Vannak jó és kevésbé jó zenészek. Újabb kérdést tettem fel. Mi a helyzet a rosszabb zenészekkel? - Hát az Ön dolga, hogy ők is jó zenészek legyenek. Ezt már nehéz volt komoly arccal hallgatni. Rövid gondolkodás, majd azt mondtam: - Elmegyek egy hónapra, a hónap alatt négy koncertet játszunk, napi két próbával. A műsorokat úgy választom ki, hogy megismerhessem a zenészeket külön-külön is, és minden stílusban nehéz műsorokon keresztül megnézem, mit lehet csinálni. Közben ők is megismerhetnek engem. Tetszett az ajánlatom. Megkérdezte, milyen anyagi feltételem van. Megmondtam a gázsimat, amire azt mondta jó, de legyen nettó+ szálloda és repülő business classon. Jól hangzott. Az első hónapban játszottunk egy francia műsort: Bolero, Ravel zongoraversenyek, Faun délutánja, Dohnányi 2. Szimfóniája, Bartók Concertója, Haydn Óra szimfóniája, Csajkovszkij 6.ja. A dolog nehezen indult, az ütős nem tudta leütni a kezdő ritmusképletet, a szólók pedig igazolták Mr. Kimet, valóban jó és rossz, esetenként nagyon rossz zenészekből állt a zenekar. A legkritikusabb pont a rezes szekció, azután néhány fafúvós volt. Még a vonósok voltak a legjobbak. Nyelvi problémák nem adódtak, mert mindenki beszélt valamilyen európai nyelvet, a baj csak az volt, hogy mindenki másikat, attól függően, hol tanult Európában vagy az Egyesült Államokban. A diszciplína leírhatatlanul jó. Előfordult, hogy egy subito piano elérése érdekében abbahagytam a dirigálást. A zenekar is azonnal abbahagyta a játékot, levette a hangszert és várta, hogy mit fogok mondani. A próbák között érezhető volt, hogy otthon mindenki gyakorol, a koncertek színvonala európai mércével hihetetlennek tűnt az első próbához képest. Persze a Berlini Filharmonikusok enyhén szólva fényévekre volt. Mr. Kim egy két- éves szerződést kínált. Évente háromszor egy hónapos periódusban állapodtunk meg 4-4 koncerttel, dolgoztam a kórussal is, és vezényeltem egy új opera ősbemutatóját. Voltak pozitív dolgok. Pl. a koncerttermek. Seoulban az Art Centeren és a Sejong Centeren kívül számtalan egyéb koncertterem van, mind modern, jó akusztikájú. Rengeteg közönség látogatja a koncerteket, és sok a fiatal. Megtudtam, hogy ezt úgy érik el, hogy minden iskolásnak meghatározott pontszámot kell évente teljesítenie kulturális rendezvények látogatásával. Az eseményeket ki-ki maga választhatja ki, de év végén meg kell lennie az elvárt mennyiségnek. Mindig nagy siker van, a számunkra legérdekesebb, hogy Dohnányi szimfóniájának ugyanúgy tapsolnak, mint a Bolerónak. A kórus rendkívüli hangzású. Ismerjük a koreai hangokat. A koreaiak európai tanulmányaik után mind haza szeretnének menni. Szólista állásról nem álmodhatnak, marad a kórus. Ilyen hangzás a világon kevés van. A műsorokat igyekeztem úgy összeállítani, hogy a meglévő problémákat legalábbis részben orvosolhassuk. Voltak külön vonós koncertek, és fúvósok. Adódtak kisebb feszültségek is. Bálint János kiváló fuvolaművészünket hívtam meg szólistának az egyik műsorra, tudván, hogy János kiváló kamarazenész is, és első osztályú tanár. Szerettem volna, ha együtt is játszik a zenekarral, így belülről érezhetik, hogyan kell egy fúvós szólamnak együtt lélegeznie, intonálnia. Ez volt az egyetlen eset, amikor a zenekarba ütköztem. Bár nagyon tetszett nekik Bálint János játéka, mégis egyértelműen megtagadták, hogy beüljön a zenekarba. A zenekar művészeinek a színvonala valóban igen változó volt. Bár a két év alatt sikerült egy orosz kürtöst szerződtetnünk, a trombitás lecserélését nem sikerült keresztülvinni. Az angolkürtös olyan csúnyán és rosszul játszott, hogy bár még sohasem fújtam bele angolkürtbe, úgy érzem fél óra alatt képes lettem volna a színvonalát elérni. A szólamvezető csellista rendkívül csúnyán és hamisan játszott, a brácsa szólamvezető hangképzésére pedig még a brácsás viccek sem találtak volna szavakat. Ezek a zenészek valamennyien idősek voltak, és feltűnő volt, hogy mellettük igen kiváló fiatalok ültek, akik mind Európa és Amerika nagynevű iskoláiban végeztek. Szerettem volna elérni, hogy legalább próbaként ezek a fiatalok játszhassanak de ez nem volt lehetséges. Végül úgy döntöttem, hogy legalább nem tűzök műsorra olyan darabot, amelyben angolkürt van. Egy szép napon a zenekar egy fesztiválon szerette volna eljátszani az Új világ szimfóniát. Végül nagy nehezen kompromisszumot kötöttünk. Beleegyeztek, hogy ne az öreg angolkürtös játsszon. Mi volt az ok? Az ázsiai mentalitás. Itt az idős ember tisztelete olyan módon bele van ivódva az emberekbe, hogy ezen semmilyen módon nem lehet változtatni. Fiatal zenészek elmondták, hogy hiába tudják, hogy jóval jobban játszanak idősebb kollégáiknál - már csak azért is, mert ők lényegesen jobb iskolákba jártak,- ha csak a legkisebb arckifejezésükön átvillanna a véleményük, soha többet nem kapnának fellépést semmilyen koreai zenekarban. A sok rendkívüli élmény mellett nehéz elmesélni milyen rossz érzés egy olyan kultúrában dolgozni, amelynek a mentalitását egyszerűen nem érti az ember. Nem beszélve a kosztról, a kialvatlanságról. Persze ennek is voltak előnyei. Fogyás, és nagy mennyiségű kiolvasott irodalom. Szerettem volna megérteni, mikor érzik ők magukat a legjobban. Felajánlottam, csináljunk egy műsort, amelyet a zenekar állít össze, és annyi próbával játsszuk, amennyit ők akarnak. A műsor a következő volt: Csajkovszkij: Francesca da Rimini nyitány, Piazzola darabok kísérete egy argentin kvintettel, Operaáriák pop változata. Ez úgy néz ki, hogy egy fiatal amerikai énekesnő mikrofonnal népszerű operaáriák átiratait énekli. Rossini Tell Vilmos nyitány. Azt mondták, ezúttal elég lenne napi egy próba is. Kicsit féltem az angolkürt és a cselló szóló miatt, de ez is megoldódott. Az első próba előtt odajött hozzám a csellista és megkérdezte: - Honnan kezdjük a Tell Vilmos nyitányt? Értetlenül nézhettem rá, mert rögtön hozzátette, ők csak a trombitáktól szokták játszani. Nagyon szégyelltem ezt a koncertet, különösen, mert ennyi pénzt felvenni egy ilyen dilettáns dologért. Sőt még egy karórát is kaptam a Lexustól, aki a koncert főszponzora volt. De a legjobb csak ezután jött. Mr. Kim, aki minden koncerten ott volt, ezúttal a szokottnál is lelkesebben érkezett a gratulációra. - Tudja, eddig is tetszett, amit csinált, de csak most értettem meg, hogy Ön tényleg zseniális. Ezután már csak egy Operát vezényeltem. Egy német ismeretlen zeneszerzőtől rendelték a darabot. Puccini stílusában. Címe: Hamel. A lényeg, hogy a kínaiaknak ott van a Turandot, a japánoknak a Butterfly. Kellett Koreának is valami. Ekkor döntöttem el, hogy tovább kell innen állni. Hála istennek, közben ismét visszatérhettem az Európai zenei életbe. Nabucco a velencei Fenice színházban, Pique dama, Tosca Hamburgban. A gondviselés a koreai élménnyel megoldotta a lehetetlennek tűnő helyzetemet, és egy nagyon érdekes élménnyel gazdagodhattam. Ennyi azonban éppen elég volt.


2008-06-11 21:23:55 Viperák, a vezetésről még egyszer, irodalom, film, borjú

Barátaim, családtagjaim gyakran kérdezgetik, miért veszek részt egy ilyen gyakran méltatlan társalgásban. Meg szoktam nyugtatni őket, hogy én már teljesen hozzászoktam az olyan erkölcs- és becsületbajnokok vagdalódzását, akik bátran merik a legkeményebb véleményeiket,- persze álnéven- a fejemhez vágni. Kaptunk annak idején hasonló színvonalú névtelen leveleket is Virrasztók aláírással (a többes szám azért van, mert nem egyedül vezettem az intézményt), sőt az autó balesetem után egy fiatal énekesnő édesanyja azzal dicsekedett, hogy ő átkozott el, azért volt a baleset. Mindez, és sok más hozzá tartozik a Viperaház közeli légkörhöz, amely szokatlan egy átlagos ember számára. Akkor hát miért írok? Mert azt hiszem még most sem sikerült úgy elmagyaráznom az elképzelésemet, hogy azt mindenki megértse. Ide másolom még egyszer a blognyitó elmélkedésemet, hátha most érthetővé válik. „Érdekes, hogy ez alatt az évtized alatt a legtájékozottabbaknál is azt tapasztalhattam, hogy nem igazán az operaházi jelenség valódi okát keresik, hanem felületi, szubjektív problémákat vizsgálnak, és szinte kizárólag érzelmi alapon közelítik meg azokat. Sajnos azt hiszem, ezt a megállapításomat a politikai, minisztériumi vezetőkre, sőt a házat irányítókra is vonatkoztathatom. A vita mindig a körül zajlik, x vagy y darabot fontos-e műsorra tűzni, vagy hogy z művész szerepeltetése, vagy mellőzése jó-e vagy rossz. A premierek színvonalát hasonlítgatják az elemzők a világ átlagához, és ennek alapján sorolnák be, hányadikak lennénk egy elképzelt rangsoron. Pedig például éppen e rangsor kérdése - ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni - az átlag hétköznapi előadások színvonalán lenne csak mérhető. Egy premier esetén, a legjobb művészekkel, sok és koncentrált próbával lényegesen könnyebb magas színvonalat elérni, mint azt egy-egy felelevenítő próbával, esetleg átlagosnak mondható szereposztással újra elővenni, repertoáron tartani. Igazán az a kérdés, vajon egy vezetőség ki tudja-e hozni a maximumot a vezetése alá rendelt együttesből nap mint nap. A másik, és talán még fontosabb kérdés: Milyen gazdasági hatásfokkal tudja ezt megtenni, magyarul hogyan gazdálkodik a rendelkezésére álló közpénzzel? Milyen kultúrpolitikai, vagy ha úgy tetszik „népnevelői” célt kíván megvalósítani?” Hiushitsu kérdésére elolvastam Pál Tamás írását, és messzemenőkig osztom karnagy úr észrevételeit. De itt is csak azt tudom mondani, hogy zeneszerető emberként, sőt karmesterként én is az ilyen csodákba hiszek, ezekért dolgozom, de volt intézményvezetőként tovább kell lépnem ezen. Emlékszem, amikor átvettem az Operaház vezetését, sokan abban reménykedtek, hogy engem is csak néhány előadás létrehozása érdekel. Akkor kezdtek csak igazán rám támadni, amikor világossá vált, hogy bele akartok látni olyan területekbe is, ahol a nagy pénzek tűnnek el, vagy ahol a gondatlanság miatt sok pénz úszik el. Addig mindegy volt, melyik énekessel, karmesterrel képzelem el a művészi munkát, utána váltak elviselhetetlenné hibáim. Rockernek: Nem tudom Hegyi Árpád Jutocsa mennyiben járult hozzá az Operaház eladósodásához, egy biztos, amikor megkerestek, Megyeri Lászlóval dolgoztam együtt, aki igen kiválóan látta a pénzelfolyások helyét. Ezért kellett neki is mennie. Más. Mindenkinek, aki nem olvasta, melegen ajánlom Szabó Magda Pilátusát. Felkavaró élmény volt elolvasni. Nem egy szívderítő olvasmány, olyan igazi magyar depresszív irodalom, de lebilincselő. Most Eötvös Károly A Balatoni utazás vége című könyvét olvasom. Ez az előzővel ellentétben kellemes, adomázó iromány. Tegnap este a Zongorista című filmet láttam, most először. Már rég készültem rá. Megrázó élmény. Ma megszületett Bimbó tehenünk üsző (lány) borjúja. Végig jelen voltam, sőt segítettem egy kötél segítségével kihúzni a borjút, akit az anyja rögtön lenyalogatott, és vigyázott rá. Nagy élmény.


2008-06-09 22:18:59 Mester Viktória, válaszok

Ez aztán a pezsgés! Kár, hogy megint nagyon ideges a beszélgetés. Ne aggódjon senki, jelenleg eszem ágában sincs az Operaház vezetésében részt venni. Ha figyelmesen olvassák a hozzászólásaimat, megérthetik, hogy én csak olyan pillanatokban szeretek ilyesmivel foglalkozni, amikor van kilátás valamit tenni. 2001/2002-ben volt, az „ott folytatjuk” idejében még lehetett volna valóban ott folytatni, 2006-ban lehetett volna valami mást, de előre mutatót csinálni, ma senki sem akar semmit. Legyen béke! Ez nekem kevés. Remélem, Pancoletti nem a bértapsoló volt a szomszéd páholyban, aki még az igazán létalatti áriákat is megbravózta. Kínos volt. Igazán annak tudtam örülni, hogy Mester Viktória nagyon jó úton halad. Nagyon jól emlékszem előéneklésére 2006-ban. Rögtön magával ragadott a tehetsége, kifejező hangja. Vagy 25 előadást osztottunk rá. K.J. ugyan jó részét visszavette, de mégis elkezdhetett az Operaházban dolgozni. Ha csak ezt tudtam az egy hónap alatt elérni, már érdemes volt ringbe szállnom. Örülök, hogy Kovalik is bízik a művésznőben, remélem óvatos lesz, és nem végzi úgy, mint néhány szintén tehetséges kollégája, aki néhány év alatt teljesen elvesztette a hangját a „hozzáértő” vezetőknek hála. A hamburgi próbákról már beszéltem a német színházak bemutatásánál. Általában 1 hét, 10 napot próbálunk együtt, de akkor 6 órát naponta. Ez általában elég, hisz mindenki előre felkészül, legtöbben sokszor csinálták már a darabot. A Macbethet sokszor, és sok helyen vezényeltem, nem hiszem, hogy elfelejtettem volna. Ennek ellenére szeretek legalább egy hónapot egy darabbal foglalkozni az első próbák előtt. A Rachmaninov 2 szimfóniáját legutóbb a Milanói Verdi zenekar élén vezényeltem. Nagyon jó felvételt készítettek a 3 koncerten. Ebből vágtunk össze egy Cd-t. Valószínű ez lesz a következő megjelenő lemezem.


2008-06-07 14:10:49 honorárium-Kovalik-kritikák

Sajnos néhány napot én is kórházban töltöttem, kisebb szívritmus zavar okán kivizsgáltak. Közben köszönettel olvastam Wesselényi hozzászólását, védelmét. Jól esett. A nagy érdeklődésre való tekintettel térjünk ki ismét a pénzügyi dolgokra, bár erről már korábban is beszéltünk. Annak idején a főzeneigazgatói megbízásomat azzal vállaltam, hogy külföldi fellépti díjamnak a felét kapom előadásonként. Ezt a munkáltatóm elfogadta. Egyébként az alatt az idő alatt, ameddig a MÁO főzeneigazgatója voltam, egyetlen koncertet vezényeltem csak, ha ki akartam volna használni a helyzetemet, akár előadások tömkelegét is vezényelhettem volna, de ezt nem tettem. A többi művészt is hasonló helyzetbe hoztam. Volt pl. olyan karmester is, aki 6-8 millióval többet vitt haza vezetésem alatt, mint korábban. És ne feledjük el az énekesünk esetét sem, aki nemrégiben egy jó nevű német színház főszerepekre szóló szerződési ajánlatát nem fogadta el azzal, hogy azt az összeget itthon is meg tudja keresni. Érdekes, hogy sohasem foglalkozott a közvélemény és a sajtó a külföldről hazajött művészeink, vagy a külföldiek magyarországi fellépti díjaival, csak az enyémmel. Álljon itt még egy rövid részlet az „Életem és a Viperaház című irományomból: „Természetesen a Nemzeti Filharmóniával is volt hasonló esetem. Kis híján kockáztattam Firenzében egy 30 előadásra szóló szerződés létrejöttét. Budapesten a Liszt Ferenc Kamarazenekar felkért egy koncertre. Kivételesen szerződésem is volt már erre a zeneakadémiai koncertre. A Firenzei színház elfogadta, hogy egy másik karmesterrel helyettesít az adott héten. Ez ugyan jelentős pénzkiesés volt számomra, de az ígéretesnek tűnő pesti koncertért cseppet sem sajnáltam. A Filharmónia néhány nappal a próbákra való hazautazásom előtt mondta le a koncertet azzal az indokkal, hogy nem sikerült megfelelő oboistát találnia. Itt habár nem illik pénzről beszélni, de mégis meg kell állnunk egy pillanatra. Minden magyarországi intézmény pénzhiányra hivatkozva azt állította, hogy nem képes tisztes honoráriumot fizetnie a magyar művészeknek. Mivel a felkérések számomra olyan rangosak voltak, ezzel mit sem törődtem, a fellépti díjamul megállapított 3000 Ft-ot évekig fel sem vettem. Ingyen vezényeltem, mondván a pénzt úgyis megkeresem külföldön. Ez egészen addig tartott, míg egy szép napon M. karnagy úrral utaztam a repülőgépen, aki éppen magyarországi vendégszereplésre érkezett. Beszélgetés közben derült ki, hogy neki még külföldi gázsijánál is magasabb összeget fizetett ki némely magyar közintézmény, miközben én ennek harmincad-részéért dolgoztam. Tekintettel, hogy különösen ebben az időben M. nemzetközi elismertsége meg sem közelítette az enyémet, arra az elhatározásra jutottam, hogy ezt nem lehet így folytatni. Így szakadt meg évekre a magyarországi fellépéseim sora Az Operaházban első teendőim közé tartozott, hogy a külföldiek színvonalát teljesítő hazai művészeink honoráriumát megpróbáljam azokéhoz, legalábbis közelíteni. Így kapott számos magyar művész az addiginál ötször-hatszor magasabb fellépti díjat. Sokuk ezután inkább a Magyar Állami Operaházban való fellépését preferálta a gyengébb külföldi ajánlatokkal szemben.” Csárdásnak: Az Anyegint sajnos még nem láttam, de igyekszem majd bepótolni. Kovalik Balázs felkészültsége mindig lenyűgözött. Vérbeli színházi rendezőnek, ezen belül is kiváló zenésszínházi rendezőnek tartom. A gondolatiságával nem mindig tudok azonosulni, de hát ez nem is fontos. Pl. számomra Kékszakállú egy talpig férfi, aki nem vízben pacsálva, vergődve oldja meg belső problémáit, hanem méltósággal viseli azokat. Számomra Bartók zenéje belső izzó feszültségekről, és nem azok neuralgikus kifejezéséről szól. Ennek ellenére az előadás mégis magával ragadó, mert nagyon átgondolt. A Turandotban sem szeretem, hogy Kalafnak megmutatják a megfejtéseket. Én szeretem hinni, hogy vannak hősök, akik éppen kiválasztottságuk alapján tudják legyőzni a nehézségeket, nem csalások árán. Mindazonáltal a Turandot is egy koncepciózus, jól kidolgozott munka. Kíváló a kórus mozgatása is, különösen egy olyan rendezőtől aki a létrehozás pillanatában nagyon fiatal volt. Az Elektrával is számos erkölcsi problémám van, de az előadás önmagában nagyon erős. Kovalikkal a konfliktusunkat az okozta, hogy nem szerettem volna bemutatni a Xerxészt, és főleg magyarul nem. A koncepciómban az szerepelt, hogy az Andrássy úti színházban eredeti nyelven játszunk. Szerintem a barokk darabok előadása manapság amúgy is specialistákat igényel. Zenekarunk, énekkarunk nem ilyen. Nem sikerült megegyeznünk, és habár a 2002/2003 évadra mást is ajánlottam neki, ő láthatólag elzárkózott a közös munka elől. Egy korábbi írásomban már írtam róla, hogy az én elképzelésem szerint egy Nemzet operaháza széleskörű stílust és ízlésvilágot kell, hogy felöleljen. Ezért volt az általunk előkészített évadban nagyon sokféle műfajú rendezés. Félek egy kicsit attól a tendenciától, hogy jelenleg nagyon egy irányba vezet a dalszínház útja. Ez lehet, hogy néhány embernek tetszik, de nem biztos, hogy mindenkinek. Az opera, ha akarjuk, ha nem, egy konvencionális műfaj, ha másért nem, már csak azért is, mert dalra fakadnak benne. Ami jó lehet egy Elektra, vagy egy Erwartung esetében, nem biztos, hogy jót tesz Mozartnak, Verdinek, vagy Csajkovszkijnak. De hangsúlyozom, ez az én magánvéleményem. Ami a bátorítást illeti, Kovalik akkor már elismert rendező volt. Én nagyon örülök viszont, hogy Zsótér Sándor remek előadást rendezett a 2002/2003 évadban. Sajnálom, hogy később nem hívták rendezni, nagyon jó érzéke van a zenésszínházhoz. Koncertjeim sikeréről és kritikákról nem szívesen számolok be, mert ezt dicsekedésszámba mehetne. Tiramisu kérésére álljon itt néhány sor a legutóbbi veronai koncertről, amelyen egy szerintem méltatlanul elhanyagolt mű, a Krisztus az Olajfák hegyén című alkotás hangzott el. Ráth Beethovenje a tiszta energia Magával ragadó esemény Nagy kaliberű, precíz, a partitúra minden részletére figyelmes vezénylés az övé, amelyre az aréna zenekara kész válaszolni, jól kidomborítani a színeket, a vonósok de a fúvósok gyakran szólisztikus részeit, oly módon, hogy sohasem érzékelhetjük a kifejezés csökkenését. (L’Arena, Verona, 2008. 04. 27. Beethoven: Krisztus az Olajfák hegyén) Aki kíváncsi egyéb írásokra, azoknak a www.rath.info.hu honlap meglátogatását javaslom. A negatív kritikák idézését másokra bízom. Általában, főleg Magyarországon a két legszélső véglet, a lepocskondiázás és a felmagasztalás is el szokott hangozni ugyanazon koncertem kapcsán. Erre egyrészről büszke vagyok, hiszen megmozgattam valamit az előadással, másrészről a jó kritikától sajnos nem leszek jobb karmester, mint ahogy a rossztól sem rosszabb. A művészi megoldások problémáit továbbra is nekünk művészeknek kell megoldanunk, és ennek a legfontosabb része az alapos felkészülés, és a lehető legjobb feltételek (próbák, zenekar és szólisták színvonala, szervezés) megteremtése. Számomra az a legfontosabb, hogy a koncertet, vagy az előadást tiszta lelkiismerettel fejezhessem be, hogy tudjam, én megtettem a tőlem telhető legjobbat. Ezek után magammal általában el tudom számolni, min kell még változtatni a legközelebb, hogy az általam elképzelt ideált megközelíthessem. Természetesen jól esik a dicséret, és bosszant a néha felületes bírálat, de előfordult már, hogy éppen ezekből tanultam a legtöbbet. Nagyon érdekes, hogy gyengébbnek érzett előadások után nagyobb siker van, mint olyanok után, amelyet én magam jónak éreztem. Gyakori, hogy közepes előadásokat érez jónak a zenekar, és gyengébbnek a közönség, vagy jómagam. Ez azonban egy hosszú téma. Úgy gondolom az én szakmám egy folyamatos fejlődés, hiszen minden nappal valamivel többet érthetünk meg nemcsak a zenéből, de a körülöttünk lévő világból is. A karmesterségről szeretnék majd egy hosszabb lélegzetű fejtegetést írni. Ezt már rég tervezem, és szívesen megosztom majd azt ennek a fórumnak az olvasóival.


2008-06-02 22:55:39 létszám- ZRT

Rodenbachnak: Igen jól értette, ez nem túl bonyolult. A létszám egyébként kísértetiesen hasonló Németország különböző vezető operaházaiban. Nem szégyen átvenni az ő tapasztalataikat. Persze hangsúlyozom, jobb lenne, ha a fenntartó megértené, hogy egy jó értelemben vett népoperára szükség lenne Magyarországon. A ZRT ügyben nem tudok nyilatkozni. Nálam képzettebb közgazdasági szakemberek állítják, hogy ez az út. Olaszországban így működnek már a színházak, erről a struktúráról azonban hall jókat és rosszakat egyaránt az ember. Fontosak a garanciák, meg a törvényi háttér. A külföldi példák azért nem mindig mérvadóak, mert az életszínvonal ott sokkal magasabb. A külföldi színházak bevételi oldala igen jelentős. Sok helyen meghaladja az 50%-t. Magyarországon csak a bérletek számának csökkenésével lehetne a bevételt növelni, de ez azt jelentené, hogy a színház szinte kizárólag csak a külföldieknek játszana. Látja, ezen az oldalon is egy népszínház segítene. Valamilyen formában megmenekülne néhányszáz alkalmazott az utcára kerüléstől, lehetne közönség utánpótlás nevelés, jobb lehetne a bevétel és a kiadás hányada. De hát reális ez a jelenlegi gazdasági helyzetben? Törődik- e bárki is a magyar operajátszás jövőjével, amikor a minden napok túlélése sem könnyű. Lehet, hogy ilyen helyzetben valóban a csendben túlélés az egyetlen alternatíva. Más. Itt vidéken tegnap éjszaka vihar volt, esett az eső. Ez teljesen felborította mindenkinek a terveit. Ember tervez, Isten végez. Ezt kell először megtanulnia egy városinak, ha vidéken akar élni. És utána ez segít az embernek, hogy a városi problémákat is könnyebben vegye.


2008-06-01 22:48:50 énekkari létszám, támogatók

Énekkarnak: Mint írtam a létszám kérdés az énekkarnál ízlés és persze pénztárca kérdése is. A 300 előadás egyáltalán nem igényelne önmagában nagyobb létszámot, hisz sokszor 290 feletti előadást néhány német színházban egy normális méretű kórus is megold. Persze örüljünk, hogy ma még van 120 ember a kórusban. Jó lenne, ha mindenkinek jutna fizetésemelés is. Sok ember csökkenő reálbérekkel, vagy kevesebb tisztességesen megfizetve, vagy az állam, amelyik jobban a zsebébe nyúl. Ezek a lehetőségek. Ön melyiket választaná, és melyikre lát reális lehetőséget? Spangel Péternek: Igen 2006-ban több neves énekes és művész is kiállt mellettem. Örültem, hogy megtették, és örültem, hogy néhány korábbi ellenségem is változtatott véleményén. Sokan csatlakozni akartak az aláírókhoz, majd még sem merték megtenni. Voltak aztán olyanok is, akik végül a másik aláírókhoz csatlakoztak. Most már az egésznek nincs jelentősége. Hogy teljes legyen a kép, Vass Lajos is felajánlott egy lehetőséget, hogy mint tanácsadója tovább dolgozzak mellette. Előttem azonban világos volt, hogy ez inkább csak dekoratív ténykedés lenne, aminek én sohasem voltam a híve, úgyhogy nemet mondtam. Fischer Ádámmal való kapcsolatomról inkább most nem szólnék. Egyelőre tekintsük úgy, hogy az új szerződésemmel mintha normalizálódni látszana valami. Ne rontsuk el! Bár egyik társunk azt írta, tele vannak az írásaim sérelmekkel, én úgy gondolom, elég könnyedén túl tudom ezeken tenni magamat.


2008-06-01 14:25:55 Létszám,-Olaszország

Rodenbachnak: A szükséges létszám nagyon egyszerűen kiszámolható. A kollektív szerződés pontosan meghatározza a lehető próbák számát. Az előadások száma is kb. adott, figyelembe véve a sátoros ünnepeket, és a szabadság idejét. Ennek alapján kiszámítható, hogy egy évad hány zenekari zenészt igényel. Természetesen más és más a létszám egy Mozart vagy egy Wagner darab esetében, de modellezhető elég kis hibaszázalékkal egy megfelelő átlag. Jelenleg úgy próbálják a létszámfelesleget leplezni, hogy 4 órás szolgálatokat írnak ki, amely 1.5 szolgálatnak számít. A 3 órás szolgálat esetén egy 20 perces szünet van a 4 órás esetében kettő, tehát 40 perc plusz próbaidőért fizet ki egy fél szolgálatot a színház. Persze a trükk ott van, hogy papíron ezek a szolgálatok a létszámtöbblet miatt a színháznak nem kerül több pénzébe, csak a statisztika miatt van rá szükség, hiszen így kimutatható, hogy a zenekar kihasználtsága kedvező. A kórus nehezebb eset, hiszen nagyrészt ízlés dolga is mekkora együttessel szólal meg megfelelően egy-egy darab. Mindkét esetben persze a külföldi példák is mérvadók lehetnek. Egy fővárosi színház zenekara Németországban 104-108 fő, a kórusé 65-80. (Magyarországon 200 és 140 körül) A csak olykor játszott nagyobb létszámú darabok esetén ott kisegítőkkel oldják meg az előadásokat. Egy- egy közalkalmazott énekes akkor van jól kihasználva, ha legalább 40 este énekel évadonként. Ellenkező esetben olcsóbb az előadásra külsős énekest szerződtetni. A műszak létszámát szintén meg lehet határozni. Egy feltételezett jó kollektív szerződés esetén mérlegelendő kisebb létszám lássa el a műszakot esetleges túlórákkal, vagy egy nagyobb szigorúan túlórák nélkül. Németországban pl. túlórákat nem lehet fizetni, pontosan a visszaélések elkerülése végett. Magyarországon ez az a terület, ahol a legjobban folyik el a pénz. Remélem érthető voltam. Persze pestiesen szólva a vezetői létszám és az adminisztráció sem semmi. Aki kíváncsi, nézze meg néhány nagy színház balettes létszámát is. Nem tévedésből írtam a hat évet, amióta nincs ráhatásom az intézményre. Amikor 2006 ban csatlakoztam HÁJ és csapata munkájához, akkor összesen 1 hónapot dolgoztam, és gyakorlatilag mindaz, amit ez alatt sikerült elvégeznünk, azonnal visszavonásra is került. Egyébként abszolút nem szégyellem a csatlakozást, amikor HÁJ-t megfúrták éppen egy szerintem nagyon előre mutató változást készített elő. Megyeri László, aki rendezte volna a használhatatlan, és igen költségigényes kollektív szerződés kérdését, valamint egy átfogó létszámracionálás előtt is állt a színház. Ebbe a létszámleépítésbe több nagyhatalmú kiskirály is beleesett volna, ezért kellett többek közt HÁJ-nak mennie. „Barátok” vezető és beosztott között ritkán vannak. Négyszemközt majd mindenki smúzol egy vezetőnek, majd nyíltan már nem akarja mindezt vállalni, hisz nem tudja, holnap kihez kell majd kedvesnek lennie. Annak a pár valódi barátomnak a példája, aki kimert állni eltávolításunk után is mellettünk a bizonyíték, hogy jól tették azok, akik óvatosabbak voltak, és nem vállaltak semmiféle nyílt demonstrációt. Ígértem, hogy a német példa után leírom az olasz példákat is. Olaszországban stagione rendszer van, tehát a színházak kizárólag új bemutatókat hoznak létre, ehhez szerződtetnek művészeket, rendezőt, díszlet és jelmeztervezőt, karmestert, énekeseket, statisztákat. Csak a zenekar, a kórus és a műszak állandó. Ők a 6-12 bemutató egyenként 8-10 előadásán kívül még néhány koncertet is adnak. Az énekesek kiválasztása nagy körültekintéssel történik, mivel a rosszul éneklők akár látványosan is megbukhatnak. Ezért többnyire nagy nevekkel tűzdelik meg még a kisebb jelentőségű színházak is az évadjukat. Nagyon későn és felületesen szerveznek, szinte az utolsó pillanatban, ezért aztán nagyon sokat kell fizetniük, hogy a művészek valóban fellépjenek náluk. Ez azonban a szép tájak, a jó konyha, a vendégszeretet mellett nagyon fontos vonzóerő még a rangos művészek számára is. Az olasz-német összevetés is mutatja, mennyit hoz a jó szervezés a konyhára. A zenekarok nem igazán jók, de mivel egy-egy bemutatóra rengeteg próbalehetőséget adnak, türelemmel a végére nagyon jó produkciókat lehet létrehozni. Itt jegyeznék meg valamit, amely bizonyíthatja, hogy olykor egy politikai népszerűtlen döntés mégis jó irányba terelheti a folyamatokat. 1986-ban kezdtem Olaszországban vezényelni. Ekkor a zenekarok színvonala sokkal rosszabb volt, mint ma. Az ok egyszerű. Hoztak egy törvényt, hogy egy- egy muzsikusnak nem lehet két állami állása. Vagy tanít, vagy zenekarban zenél. A gyengébb zenészek, főleg a fúvósok nagy része inkább a tanítást választotta. Helyükre jól képzett, már Európa kiváló ifjúsági zenekarait megjárt muzsikusok kerültek, és katalizálták a zenekarokban folyó munkát. Manapság a súlyos állami megvonások nehezítik az olasz zenei élet helyzetét. A kórusok külön fejezetet igényelnének. A latin népeknél a voce a legfontosabb, ezért az olasz kórusokban rendkívüli hanganyag van, de egyszerűen nem tudnak kottát olvasni. A tagok nagy részének semmilyen zenei végzettsége sincs. Ez az olasz darabokban nem jelent észrevehető hátrányt, hisz nagyon jó a hangzás, de szinte lehetetlenné tesz bizonyos darabok előadását. Összességében nagyon nagy élmény azoknak a muzsikusoknak Olaszországban dolgozni, akiknek van türelmük ehhez a fajta zenei és színházi munkához. Jó és főleg nagyon lelkes előadásokat lehet létrehozni. Nagyon fontos, hogy az olasz együttesek szeressék a darabot, amelyen dolgoznak. Akkor tényleg mindent megtesznek, hogy a legjobbat tudják nyújtani. A szimfonikus vonalon még rosszabb a helyzet. Sokszor nagyon nehéz darabokat jól játszanak, és könnyebbekkel nehezen boldogul az ember.


2008-05-31 00:19:41 Merre tart a MÁO

Tisztelt Fórumozó társak! Kérem, ne essenek egymásnak. Miért ez a nagy idegeskedés. Már vagy 6 éve nem vagyok az Operaház főzeneigazgatója, nincsen semmiféle ráhatásom az eseményekre. Mint ahogy Krahács írta, sérelem az ért bőven, de büszke lehetek rá, hogy ilyen rövid ténykedés után mégis ekkora hatást gyakorolok még mindig. Az intézmény pedig szép lassan (óceánjáró módjára) csorog abba az irányba, amelyet kb. meghatároztam neki annak idején. Sőt mi több, a különböző vezetőségek el is ismerik, hogy ők sem akarnak mást, mint korábban én. A baj csak az, hogy most már más irányt kellene venni, mert a körülmények megváltoztak. Ezt vajon mikorra fogják a fenntartó, az intézmény vezetői és dolgozói lereagálni. No de mindegy! Kedves Rodenbach, Azért is írtam először a Németországi helyzetről, mert a magyar Operajátszásnak mindenképpen ez a példa kell, hogy az iránya legyen. A nagy kérdés, hogy mi hová szeretnénk besorolni magunkat. Berlin, Hamburg, Stuttgart, Mannheim vagy Trier a cél. Jelenleg azon folyik a harc, hogy megszabaduljanak a közép és idősebb generációtól, és helyette egy fiatal társulatot alakítsanak ki. Evvel csak az a probléma, hogy jogilag nehézkes, mert az elküldött énekesek helyett nem lehet másokat felvenni. Ezért szeretnének más módon, közös megegyezéssel vagy nyugdíjazással a művészektől megszabadulni. Persze elismerem egy fiatalokból kialakított kísérleti társulati repertoár színház kialakítása is lehet nemes cél. Ha a Minisztérium, a magyar közönség ilyet szeretne, akkor a színház művészi szempontból jó úton halad. Én úgy gondoltam, és úgy gondolom ma is, hogy mi is megtehetnénk, hogy legyen egy olyan, a nemzetközi vérkeringésbe bekapcsolt, (és nemcsak fesztiválok elejéig) operaházunk, amely a hasonló világvárosi operaházak mintájára működik. Ha megnézzük Bécs, Milano, Zürich, Madrid, Párizs, London, Brüsszel, Berlin operaházait, mindegyik, ha más-más módszerrel is, de hasonló színvonalon, nemzetközi szereplőgárdával működik. Ennek ellenére, azt hiszem, mindenhol megmaradt mégis a sajátos nemzeti jelleg. A Magyar Állami Operaháznak voltak olyan periódusai, amikor benne volt ebben a körforgásban. Például, amikor Puccini, vagy Leoncavallo itt jártak, vagy Tango, Failoni, Klemperer működése idején. De később Gardelli, és Patane idejében is rendszeresen készültek felvételek nemzetközi és hazai énekesek részvételével. Visszatérve az eredeti kérdésre, a budapesti Operaház már jó ideje igyekszik a német repertoár színház modern működési törekvéseit átvenni. Blokkosít, csökkenteni szeretné a szereposztások számát. (Ez nem mindig sikerül, hiányzik a határozott döntés felvállalása, és túl sok az az érdekeltség, akinek az igényeit ki kell elégíteni) Folyamatosan csökkenteni szeretné a társulat létszámát is egy lényegesen hatékonyabb működés érdekében. (Ez sem megy, mert túl nagy a félelem a botrányoktól, amely minden vezető előtt az én időm óta mumusként lebeg.) Csökkenti a repertoáron tartott darabok számát. Mindig hangsúlyoztam, hogy nem csak egyféle színház létezik. A fenntartónak és a keresletnek kell eldöntenie, mit szeretne. Annak idején mi is többféle verziót tettünk le a Minisztérium asztalára. Akkor azt a koncepciót választották, és támogatták 6.3 milliárddal, amelyben egy vezetés alatt két színházban egy nemzetközi színvonalú színházat és egy népszínházat működtettünk volna, alapszinten felújítva az Erkel színházat ennek a céljaira. Maradt volna a közalkalmazottiság. Persze lehet csak egy színházat működtetni, lehet magyar fiatal énekesekből álló társulattal kísérleti színházat létrehozni. Egy biztos. Egyet nem szabadna csinálni. Struccpolitikát folytatni. Csak egy színházat működtetni több mint ezer emberrel. Ehhez ugyanis csak kb. 750-800 emberre van szükség. Ha a színvonalat alacsonyabban húzzuk meg, akkor a pénznek is kevesebbnek kellene lennie. Mennyi pénzből működik ma Magyarországon egy vidéki színház például? Mennyi egy színrevitel Debrecenben és mennyi Pesten? Ha nem reprezentatív színházat akarunk létrehozni, miért ez a különbség? De azokat a szereposztásokat, amelyeket hallhatunk Szegeden, vagy Miskolcon is, miért kell sokszoros áron megfizetnie a budapesti közönségnek. Kizárólag azért, mert a Magyar Állami Operaház nem hatékonyan dolgozik. Sokszor szokták elmondani, hogy a külföldi Operaházak nagyobb állami támogatást kapnak, mint a magyar. Úgy könnyű, mondják. A jelenlegi 5.3 milliárd gyakorlatilag az intézmény működésére is kevés. Azonban, ha elfogadjuk azt az egyszerű tényt, hogy tőlünk nyugatabbra a jövedelmek legalább a magyarországiaknak a háromszorosai, akkor ez az összeg máris 15.9 milliárd. Ennél nagyobb állami támogatást pedig már a legnagyobb külföldi Operaházak sem igen kapnak. Persze mindig az államnak, mint fenntartónak kell döntenie. Ha csak egy színházat akar, úgy a 200 felesleges ember bértömegét máris megspórolhatja. Ez kb. 1 milliárd. Ha ránéz arra is, hol folynak el a pénzek, néhány 100 milliót még tud spórolni a rendszeren. Ha két színházat akar fenntartani, akkor meg kell oldania az Erkel Színház kérdését. Persze nem öszvér módon, hisz 100 előadásra évente megint nem érdemes egy komplett társulatot működtetni. Ha jó szándékú akarok lenni megalomániának tartom, ha rossz pénzmosásnak, hogy az Erkelből hypermodern színházat akarnak létrehozni. Mi készítettünk egy stratégiát, amely szerint az Erkelt akkori értéken 2 milliárdból 4 év alatt megfelelő szintre lehetett volna felújítani. Ez tökéletesen elegendő lett volna népszerű operák népszínházi előadására, ifjúsági bérletekre. Erre évente fél milliárd forintot különítettünk el. Persze azon nem túl szerencsésnek bizonyult döntésünk mögött, hogy az Erkel színházba tömörítettük volna azokat a művészeket, akik a minősítések alapján kevesebb fizetéssel rendelkeztek, sok egyéb mellett gazdasági okai is voltak. Így a bekerülési költség jóval alacsonyabb lett volna. Figyelembe véve az Erkel színház kétszeres befogadóképességét, ez jóval alacsonyabb jegyárakat is lehetővé tett volna. Ma, ha ismét két Operaházat szeretnének működtetni, akkor az állami támogatást jelentős mértékben növelni kellene. Persze ismerve a többi budapesti zenekar helyzetét, itt is költséghatékonyabb lenne az állam számára, ha egy másik, olcsóbb zenekarral működtetné a második operáját, mint ahogy ezt teszik Bécsben a Theater an der Wien esetében. Az államnak számolnia kell a bérek rendezésével is. Jó, hogy 2002-ben szokatlanul magas fizetésemelésre került sor, de ennek reálértéke ma már majdnem az emelés előtti szintre süllyedt vissza. Persze, ha nem akarjuk a Magyar Állami Operaházat a nemzetközi élmezőnyhöz pozícionálni, csak a hazaihoz, akkor a bérszint is túl magas, hiszen Budapesten, persze minden bizonnyal sokkal gyengébb szinten (érdekel ez ma bárkit is túlságosan?) több megszűnőben lévő zenekar vagy kórus örömmel vállalná olcsóbban is a szolgálatok ellátását. A fentiekkel szerettem volna felvázolni Rodenbachnak, hogy kérdésére a válasz sokkal bonyolultabb, mintsem gondolná, vagy annál hogy egy pár sorban fel lehetne vázolni, és főképpen megoldani. Remélem azonban, hogy ezek a gondolatok indulatmentes vitaalapot is képezhetnek. Így az olasz zenei élet leírása legközelebbre marad.


2008-05-30 00:15:20 Stagione-Repertoár, Németország

Repertoár, vagy stagione? Talán nem mindenki tudja melyik mit jelent, még ha olyan gyakran is van szó róla. A Stagione színházi rendszer a latin népek sajátja. Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Dél Amerika színházai működnek így. Szó szerint évadot, vagy évszakot jelent, de igazán azt a színházi játékmódot jelöli, ahol egy évadon belül kizárólag új bemutatókat játszanak. Minden új bemutatót bepróbálnak, majd az adott város érdeklődésétől függően 6-10-szer eljátsszák. Lehet egy szereposztás, vagy maximum kettő. A színrevitelt ezután vagy el tudják adni egy másik színháznak, vagy kidobják. Előnye, hogy koncentráltan lehet próbálni, a színpad többnyire teljesen rendelkezésre áll a próbákra, az érdeklődés igen nagy, hiszen valami új születik, és lehetőség van az adott darab legjobb szereposztásának összeverbúválására. Hátránya, hogy nagyon rossz a költséghatékonysága. Az összes költség 6-10 előadásra oszlik el. A rengeteg munka ennyi előadás után gyakorlatilag kárba vész. Ezzel szemben a repertoár színház inkább a német nyelvterületekre jellemző. Egy-egy új darabot két hónap intenzív próbával mutatnak be, miközben a színház folyamatosan műsorán tartja az előző évekről áthozott darabokat. Míg a premierekre általában elegendő próba van, addig a repertoár darabok próbahiánnyal kűzködnek, többnyire rutinszerűen hangzanak el. Előnye éppen a költséghatékonyság. Egy-egy nagy sikerű bemutatót évekig lehet műsoron tartani, így a bekerülési költség lényegesen több előadás között oszlik meg. Másik előnye, hogy a közönségnek egy sokkal nagyobb kínálatot tudnak nyújtani egy-egy évadon belül. Szót kell még ejteni a társulatról. Eredetileg a stagione színházak is, legalábbis egy-egy évre társulatot szerződtettek. Így volt ez pl. Verdi idejében. A nagy zeneszerzők befolyásolhatták a színházak vezetőit, kit szerződtessenek a társulatba, de az is előfordult, hogy a zeneszerzőnek kellett az adott társulat adottságaira komponálnia. Manapság a két színházi stílus kezd közeledni egymás felé. A stagione színházak szerződést kötnek egymással, és így egy-egy darabot közösen hoznak létre. Így a költséghatékonyságot javítják. Azonban evvel sem lesz több előadásuk. A Scala újabban igyekszik néhány előző évi darabját tovább vinni, így növeli az előadásainak a számát. A repertoár színház, ahol korábban az évadon belül széthúzták a repertoár darabok előadásait, manapság blokkosít, és igyekszik a szereposztások számát csökkenteni, hogy a repertoár darabok is megfelelő számú, és koncentrált próbaidőt kaphassanak. A stagione színházakban manapság nincsen társulat, legfeljebb néhány énekes vagy karmester többször fellép egy évadon belül. A repertoár színházak is igyekeznek minél kisebb társulatot foglalkoztatni, részben a költségek csökkentése miatt, (csak olyan énekest érdemes tartani, amelyik megszolgálja a fizetését, azaz megfelelő számú előadást tud ellátni) részben így érdekesebbé teheti kínálatát. A Magyar Állami Operaház tradícióinál fogva a német típust követi, repertoár színház. A közönség igénye is az, hogy minden nap legyen előadás, és hogy sokféle repertoárt játsszon a színház. Korábban szétszórva játszott egy nagyon nagy repertoárt nagy társulattal. Ma már belátta, hogy a költségek és a színvonal szükségessé teszi a repertoár szűkítését, a társulat karcsúsítását, és a blokkosítást, azaz egy bepróbált darab egy ciklusban való eljátszását. Az új vezetés egy további nyugati vívmányt is átvett, mégpedig néhány repertoár darab rövidebb-hosszabb ideig való szüneteltetését, majd felújítását. Evvel is színesíteni lehet az évadot. Németországban is többféleképpen játszanak repertoárt. Mannheimben, ahol tavaly a Rigoletto új bemutatóját vezényeltem, a színház még a konvencionális módon működik, Kicsi 25 fős társulata van, akik gyakorlatilag a szerepek 90%-t eléneklik. Ez 60-65 éves előadásszámot jelent fejenként!!!! A fizetések nagyon alacsonyak, így az énekesek színvonala igen megkérdőjelezhető. A Rigoletto szereposztása egy átlagos magyar Rigoletto szereposztásnál jóval gyengébb volt. A zenekar Németország egyik legpatinásabb együttese. Jó a színvonal, de egy kimagasló Rigolettóhoz nem, csak egy elfogadható előadáshoz volt elegendő. Stuttgart szintén nagyon jó zenekarral rendelkezik. Itt már aránylag blokkosítanak, és vendégeket is hívnak, habár a színház anyagi helyzete nem teszi lehetővé az első kategóriás énekesek meghívását. Itt Macbethet és Turandotot vezényeltem. Túl a rémes német rendezéseken, tisztességes színvonalon szólalhatott meg mindkét darab. Hamburg számomra a repertoár etalon. Ők minden évben új szereposztással viszik színre a repertoár darabokat. Nagyon jó a szervezés, így évekkel előre leköthetik az énekeseket. A színháznak nagyon jó renoméja van, így bár nem fizetnek sokat, mégis meg tudják hívni az A kategóriás énekeseket, és ami még fontosabb, mindenki jelen van a teljes próbaidőszakban, ami nem hosszú, de igen koncentrált. A rendezések kevésbé sokkolóak, de bonyolultak, így ezekre a próbaidőszakokra szükség is van. A repertoár rendszer miatt kevés a zenekaros illetve színpadi próba, de a zenekar és a kórus rendkívül felkészült. Nagyon jó anyagaik vannak, pontos bejegyzésekkel. Igen fegyelmezett, diszciplinált a játék. Nagy hátrány, hogy a zenekarok szakszervezete Németországban nem engedi az ugyanazokat, azaz, hogy a próbán és az előadásokon ugyanazok a zenészek játszanak, bár ezt a nehezebb darabok esetén maguktól mégis betartják. A zenekar játékára azonban kevés panasz lehet, legfeljebb a különböző képességű szólamvezetők adnak pluszt vagy minuszt az előadásokhoz. Megjegyzem, hogy ennek ellenére a próbahiány érezhető. A darabok többnyire a 2. 3. előadásra érik el az elvárt színvonalat. A zenekarok elég flexibilisek, de a saját stílusukból nehezen mozdulnak ki. Hamburgban eddig Pique Damat, Toscát, Jenufát, Simon Boccanegrát vezényeltem. A legérdekesebb a Simon Boccanegra volt, a Jenufát nagyon szerettem, a Tosca elég kommersz, de zeneileg kárpótolt, a Pique Dama színházilag erős volt, szereposztásilag elment. A színházat egyébként nagyon fiskálisan vezetik. Maximálva vannak a gázsik 13000 Euro, és a színrevitelek is.(Ez pl. a magyarországinál lényegesen kevesebb!!!!) Kevés a korrepetitor, és az állandó énekes, ők csak a közép és kis szerepeket éneklik. Esetleg néhány ensemble darab esetén főszerepeket is. Németországban még a berlini és a müncheni operaházak működnek így. Ott azonban több a pénz.


2008-05-28 11:14:50 A fúrás művészete

Hát éppen ez az. Erdélyi Miklósnak egyáltalán nem volt miért megfúrnia egy 25 éves ifjú kezdőt. Inkább segítenie kellett volna. Mégis megtette. Valószínű ez mindenkire vonatkozik, mégis az Operaházban a furkálás a legmagasabb tökélyre vitt művészet. Persze gyakran láttam, hogy amikor így vagy úgy valaki elnyeri megérdemelt helyét, ugyanúgy cselekszik, mint ahogy vele cselekedtek. Így van ez a lovaknál is, ha a ménesben megbetegszik, vagy elhullik a vezérállat, az egyik átveszi a hatalmat a többiek közül, és ezentúl ő terrorizálja a többieket, övé a legfinomabb falat, ő iszik először a tiszta vízből a vályúnál. Érdekes, hogy a főnöknek mindig vannak vazallusai is, akiket a főnök védelmez, így másodikak lehetnek a rangsorban. Ezek azonban a főnök halálával sohasem vehetik át a hatalmat, hanem általában a rangsor végére kerülnek. A ménes bosszút áll. Meg kell szoknom, hogy ez a társadalomban, és az Operaházban is csak így megy. Egy utolsó védekezés, aztán hagyjuk a sérelmeket egy időre. Nem hiszem, hogy éreztem hatalmi mámort. Kérem, mondjon nekem olyan művészt, akinek el kellett hagynia Magyarországot a vezetésem alatt, és külföldön csinált karriert miattam. Én inkább felkaroltam a hazai énekeseinket, karmestereinket. Több száz új beálló volt, rengeteg új embert próbáltunk ki. Anyagilag is olyan helyzetbe hoztam őket, hogy megérje itthon maradni. Bár már megnyirbálták a fellépti díjakat, mégis egyik vezető énekesünknek a minap ajánlottak egy fix állást vezető szerepekre egy nagyon rangos német színházban, és nem vállalta, mert anyagilag jobban jön ki, ha itthon végzi a dolgát, és legfeljebb vendégeskedik. Várom a félretett kiugró tehetségek listáját, hogy mellé helyezhessük az általunk felfedezettekét. Egyébként ezeket a listákat szívesen várom másoktól is. Emlékeznek-e még kik kezdték 2001/2002-ben operaházi karrierjüket, és kik ezek közül azok, akik még ma is meghatározói az operaházi munkának? Kik voltak, akiket abban a 2 évben nem hallhattunk, és azóta visszatértek, és visszatértüknek örülünk?


2008-05-28 01:38:11 Falusi turizmus-Viperaház

Köszönöm a reklámot. Majd elfelejtettem, valóban egy ilyen farm szálláslehetőséggel együtt lehet csak teljes, van két házunk négy önálló lakással, amely az itt feltöltődni vágyóknak áll rendelkezésére. Bővebben a http://t-online.hu/panrath honlapon. Kedves Tiramisu, valóban nem lehettem világos, ha ilyen szerénytelenséget olvasott ki a soraimból. Az Ön által említett neveket különböző vonatkozásokban említettem, és saját magukkal sem lenne helyes az állítása. Marton Évát nem véletlenül említettem Curával együtt. Ő valóban a szó teljes értelmében volt világsztár, illetve bizonyos értelemben még ma is az. Talán az egyetlen magyar énekesünk, aki a legjobb szerepeket a legjobb színházakban, a legjobb partnerekkel, a legjobb karmesterekkel énekelte hosszú időn keresztül. És ehhez még hozzájöttek a lemezek. Több énekesünk volt és van, aki hosszabb-rövidebb időre megjelenik a csúcson, vagy a csúcshoz közel, de hát ez azért nem ugyanaz. Ennek persze gázsi vonzata is van, és kell is, hogy legyen. Én magamat egyszerűen azok közé a magyar művészek közé sorolom, akik Magyarországon kívül elég jó színházakban és zenekaroknál lépek fel, és ott igyekeznek a tudásuk legjavát nyújtani. Hogy hol és milyen eredménnyel tettem eddig ezt, azt a kíváncsiak megtudhatják a www.rath.info.hu honlapon. Rodenbach dícsérete nagyon jól esik. Én mindig is ezt próbáltam. Összehozni a művészi szempontokat a gazdaságossággal, vagy még inkább a piaci viszonyokkal. Egyben az operajátszást, mint a magyar kultúra részét felfogni, és valamiféle koncepciót kialakítani annak terjesztésére és egy jövőkép kiépítésére. Sajnos kritikájával is egyet kell értenem. Valóban nem fordítottam kellő energiát az ügy támogatottságának megszervezésére és a helyes kommunikációra. Mentségemre fiatalságomat, tapasztalatlanságomat, és azt tudom felhozni, hogy ezt a komplex feladatot eddig Magyarországon Radnain és talán Lukács Miklóson kívül, nem sokan tudták maradéktalanul ellátni. Spangel Péter és az Ön kérésére megpróbálom majd néhány hazai és külföldi tapasztalatom leírásán keresztül felvázolni a különböző országokban tapasztalt előnyöket és hátrányokat. Mivel ez egy hosszabb feladat, kérem, engedjék meg, hogy ezt fejezetekbe szedjem. Ma álljon itt egy kisebb részlet a hazai indulásról az Életem és a Viperaház című irományomból, amely első operaházi élményeimet írja le. „Mihály András volt akkortájt az Opera igazgatója. Behivatott a verseny után, és felajánlotta, hogy felvesz karmesternek. Én ezt azzal utasítottam el udvariasan, hogy minden kezdő karmesternek a János vitézt és a Hunyadit kell elvezényelnie, és én ezt a két darabot szeretném egész életemre elkerülni. Tetszhetett neki a határozottságom, mert ennek ellenére meghívott Traviátát vezényelni. Még egy premiert is adott, Donizetti Anna Boleynáját. A premier vezető karmestere Erdélyi Miklós volt. Megkerestem Erdélyit, hogy megkérdezzem őt az elképzeléseiről. Ő el is zongorázta a darabot nekem, sőt oda adta a partitúráját, hogy tanulmányozhassam. Mindketten külföldre utaztunk ezután. Arra érkeztem haza, hogy Petrovics Emilnek, aki időközben igazgató lett, Erdélyi időközben levelet küldött, amelyben leírta, hogy még nem volt példa az Operaház történetében arra, hogy egy premier második karmestere ne a színház tagja legyen. Kérte, hogy vegyék vissza tőlem a darabot, ami meg is történt. Ez volt életem első nyílt megfúrása, amely azért érintett kellemetlenül, mert nagyra becsültem Erdélyit, és különben is ő egyetlen egyszer sem láthatott, vagy hallhatott próbálni, vagy vezényelni. A mai napig nem értem miért fájt neki, hogy vezényeltem volna néhány előadást. A Traviátára két zenekari próbát harcoltam ki. A próbákat néhány nappal azok kezdete előtt akarták törölni. Kovács János hívott fel, hogy értsem meg, de meg kell változtatni a próbarendet, és egyébként például Patané is próba nélkül szokta dirigálni a Traviátát. Azt válaszoltam, hogy semmi baj, nyugodtan töröljenek engem is. Én kezdő vagyok, először vezényelnék az Operaházban, Patanénak a kisujjában van a szakma. Én nem kívánok kockáztatni. Visszaadták a próbákat. Az előadás nagyon nagy sikerrel zajlott le, az akkor fénypontján lévő Szűcs Mártával, a fiatal Bándival, meg egy orosz vendéggel. Nagyon hasznos dolgot tanultam meg. A színpadi próbán a lányok le sem vették rólam a szemüket, míg a férfiak tüntetőleg rám sem néztek. Az előadáson aztán a lányok a gyönyörű jelmezeikben illegették magukat, a fiúk pedig bámultak nehogy eltévesszék a tempót. Ilyen dolgokra is fel kell készülnie egy fiatal karmesternek. A második előadáson aztán már a szereposztás is meg a zenekar is teljesen más volt, úgyhogy belekóstolhattam, milyen az, ha egy darab próba nélkül megy le. A siker talán még nagyobb volt, mint előzőleg, de az egész előadás alatt közlekedési rendőrnek éreztem magam, és már rá sem ismertem az általam elképzelt darabra. Nem véletlen, hogy igazgatásom alatt annyira ragaszkodtam az egy karmester, kevés szereposztás, ugyanazok a zenészek a zenekarban elvéhez. Ez egyébként nem véletlenül rövidtávon is nagy sikert eredményezett. A Donizetti helyett Tosca bemutatóval kárpótoltak. Az első szereposztás karmestere: Ondrei Lénard, cseh karmester volt. Bemutató áprilisban. Szerződés, próbarend, egyeztetés természetesen nincs. A felkéréskor is hiába kértem próbarendet. Én a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően hat hetet hagytam a premier előtti próbákra. Az év többi részében hál’Istennek telve volt a naptáram, ha itthon is voltam, gőzerővel kellett tanulnom az éppen következő programot. Úgy január közepén felháborodottan telefonáltak a titkárságról, hogy nem jelentem meg a kiírt próbákon. (Sajnos az egy év igazgatásom is kevés volt hozzá, hogy megértessem az Operaház szervezésével, hogy nem lehet elvárni a vendégművészektől, hogy naponta bemenjenek megnézni a próbatáblát, és az egész életüket a színház kényéhez- kedvéhez igazítsák.) Ahhoz van ugyanis a színház hozzászokva, hogy napról napra, jó esetben hétről- hétre tervez. Ezért néztek rám, mint csodabogárra, amikor évekre előre elkészítettem a műsor- és próbarendet. Ezek után, amikor itthon voltam, nappal bementem az Operába próbálni, éjjel tanultam a következő műsorra. Udvariasan próbáltam egyeztetni Lénard karnagy úrral is a tempók ügyében, de ő csak lekezelően annyit mondott, minden be van írva a kottába. Mikor tovább akadékoskodva megkérdeztem, hogy a tradicionális tempóváltásokkal mi lesz, ő csak annyit dörmögött, hogy minden tradíció rossz. Nyilván nem tett jót a kapcsolatunknak, hogy amikor a színpadi próbán a szokottnál is nagyobb rallentandót vezényelt a sekrestyés jelenetben, ahol ennek nyoma sincs, odamentem, megkopogtattam a vállát, és azt mondtam: Tehát mégiscsak csináljuk a tradicionális lassításokat. Mire visszajöttem külföldi utamról, már várt Petrovics Emil levele, amelyben közölte, hogy mivel nem veszek részt kellőképpen a Tosca bemutatója körüli munkában, nem látja biztosítottnak annak sikerét, és kivesz a darabból. Mint mondottam, természetesen szerződésem sem volt, azzal sem törődött senki, hogy emiatt hány koncertet mondtam le, mennyi anyagi károm származott az esetből. Fogalmaztam egy válaszlevelet, amelyben tudomásul vettem a döntést, és egyben lemondtam a további Traviata előadásaimat. Elképzeltem ugyanis, hogy azok után, ami a két egymás után játszott előadáson történt, mire számíthatok majd több hónap elteltével, természetesen próba nélkül. Így zárult le az első rövid operaházi munkásságom.”


2008-05-26 23:34:26 Kapolcs-Cura-magyar mentalitás

A kapolcsi állatállomány 5 ló: Lizzy, Sybill, Misi, Tosca és Scarpia. Ők ketten már nálunk születtek. 2 tehén: Bimbó és Berta, 5 kecske, 5 disznó, 1 vaddisznó, 3 kutya, egy fekete komondor Tábornok, egy kuvasz Bodza és egy puli ribizli, 50 tyúk, nyulak, galambok, macskák. Kb 50 hektáron gazdálkodunk, a gazdaság gyakorlatilag önellátó. Én a szegedi Cura Otellóval kapcsolatban azt hallottam, hogy a színház 40 milliót kapott a produkcióra, amiből 25 landolt Cura zsebében. A kérdés csupán, az, hogy a szegedi operaéletnek megérte-e a néhány napos Cura jelenlét egy esetleges másik premier létrejötte helyett. Persze a gondolkodás így fals, hiszen az Önkormányzat sajnos nyilván nem adott volna 40 milliót a színháznak Cura nélkül. Pál Tamás ellenben megemlítette, hogy Cura katalizálta a színház munkáját, amit én is nagyon fontosnak tartok. 2001-2002-ben a fiatal új beállók is katalizálták az előadásokat, a már fásult rutinier énekesek is felvillanyozódtak, és a tudásuk legjavát adták az új, megváltozott körülmények között. Azt terveztük, hogy a külföldi sztárénekesek töltsenek heteket az operaházi munkában. Ezzel pontosan ezt a katalizálást szerettük volna erősíteni. A külföldi, főleg a német nyelvterületen maximálják a fellépők fellépti díját. Ez ritkán haladja csak meg a 12-15000 Eurót. Ezért elvárják, hogy a művészek részt vegyenek a munkafolyamatban. Ehhez képest a 25 millió forint, 100 000 Euró fellépti díjat ilyen kevés próbával enyhén szólva túlzottnak tartom. Sajnálatos, hogy a politika általában nem az operajátszás ügyét támogatja, hanem a nagy durranásokat. Összefoglalva örülök, hogy Cura fellépett Szegeden. Örülök, hogy 40 millió rendkívüli támogatást kapott a színház. Sajnálom, hogy nem kaphatott a színház és Szeged operajátszása 40 milliót, hogy azt tényleg a jelen és a jövő operakultúrájának építésére költse. Szeretném megnyugtatni Adelinát, hogy a színházban mindenki köszön nekem. A nagy többség szélesen mosolyogva örömmel, néhányan biztos, ami biztos alapon, egypáran félelemből, és van olyan is, aki láthatóan szűkölve. Meglepő, hogy az elmesélt Horváth Ádám történet Önben a liebling gondolatát keltette, és nem a felháborodásét a hallott égbe kiáltó igazságtalanság miatt. Egyébként nagyon büszke voltam már a támadások időszakában is, hogy elfogultsággal sohasem vádoltak. Mindenki tudta, hogy az általam, ha úgy tetszik preferált művészek között rengeteg különböző politikai oldalon álló, más gondolkodású, sőt olyan is volt, akiről mindig is tudtam, hogy kifejezetten ellenszenvvel gondolkodik rólam. Persze, Lukács Gyöngyi is énekelt korábban a Magyar Állami Operaházban, legfeljebb nem a tehetségének és éppen aktuális nemzetközi elismertségének színvonalán. Így volt ez Marton Éva esetében is. Gondoljuk csak meg, mi mindent ért el már a művésznő a nagyvilágban mire például Kossuth díjat kapott. De Gregor Józsefről is megemlékezhetnénk itt ugyanilyen ügyben. Érdekes és általános magyar, főleg operaházi jelenség, hogy miközben valaki elutazik külföldre, hogy az ottani közönség is megismerhesse, és ott is próbára tegye felkészültségét, aközben itthon néhány itthon maradt kollégája azzal tölti idejét, hogy ahol lehet, és amilyen módszerrel csak tudja, fúrja. Mire hazaérkezik az említett művészünk, már csak azt veszi észre, hogy mindenki csúnyán néz rá, és sohasem fogja megtudni mit híreszteltek el róla, ami megrontotta és megfagyasztotta a légkört körülötte. El tudjuk képzelni, mit szólt volna a közvélemény, ha Marton Évának fénykorában 25 millió forintot fizettek volna ki Szegeden két Tosca előadásért? Pedig ha a különbséget zongorázni tudnám. Hazai művészeink fogadják el, hogy függetlenül a világban elért eredményeikre ugyanolyan anyagi és művészi feltételekkel lépjenek fel Magyarországon, mint a csak idehaza ismert kollégáik. Azt szokták mondani: itthon még nem bizonyított. Pedig Cura sem bizonyított még Magyarországon magyarországi gázsiért.


2008-05-25 22:45:07 karmesterek-Horváth Ádám-közalkalmazottiság

Szeretném, ha a beszélgetésünk nem menne át gyűlölködésbe. Én szívesen és nyugodtan válaszolok meg minden, néha még rosszindulatúnak tűnő kérdést is. Tiramisu egyik kérdésére Spangel Péter megválaszolt. A 2002/2003 évadban, ha jól emlékszem 24 előadást vezényeltem volna, ami szerintem jóval alatta van azoknak az előadásszámoknak, amelyet kollégáim Kovács János vagy Kesselyák Gergely szoktak vezényelni. Szerintem nemzetközi vonatkozásban is inkább alacsony ez a szám, mint magas. A 2006/2007 évadban tizenvalahány előadást vállaltam volna, amely töredéke annak a mennyiségnek, amelyet a fent említett kollégák vagy mondjuk Csányi Vali vezényel . Ezeket az előadásokat valóban ingyen vállaltam volna, erről írásos megegyezésem is volt Hegyi Árpád Jutocsával. Pontosan azért vállaltam volna az előadásokat ingyen, mert úgy éreztem nem jogos, hogy évek óta vettem fel a fizetésemet teljesítés nélkül, még akkor sem, ha ez nem rajtam múlott, és nem én voltam az egyetlen ilyen dolgozó. Értekezését az Ön által említett karmesterekről viszont egyáltalán nem értem. Kocsár és Hamar mindketten nemzetközileg is elismert karmesterek, közülük Kocsárnak hihetetlen széles a repertoárja. Hamar ugyan valóban kissé félvállról kezelte az első meghívásaimat, de miután ezt sérelmeztem, (bár kaptam ezért eleget a fejemre) szerintem tanulhatott ebből a tévedéséből, mert ez után jó előadásokat vezényelt. Ma már Zürichben is gyakran vezényel mint operakarmester. Pedig az nem egy futottak még színház. Láttak ott jó karmestereket. Egyébként egy szimfonikus karmester gyakran elköveti azt a hibát, hogy azt hiszi a színházban is olyan gyorsan reagálnak a művészek, mint a koncerttermekben. Később rájön az ember, hogy ez egy igen próbaigényes műfaj. Vashegyi nevéhez fűződik egyik legnagyobb meglepetésem. Féltem, hogy egy régi-zene karmester hogyan fog beilleszkedni egy ilyen zenegyár munkájába. Még jobban megijedtem, amikor átírta az évtizedek óta használt zenekari vonásokat. Az, hogy ezek után ilyen élő előadást hozott létre, és a zenekar ilyen szívesen követte, számomra egy rendkívüli tehetség mutatója volt. Még az előadás után felkértem válasszon ő egy olyan darabot, amelyhez a legjobban kedve lenne. Ő a Bánk Bánt választotta!!?? Ez is különös tőle, nem? Gál Tamás baletteket dirigált az Operaházban nagy sikerrel. Mind a zenekar, mind a táncosok nagyon meg voltak vele elégedve. Az Operaház ebben az időben több mint 300 előadást játszott, de most is 250 felett van ez a szám. Ebből Kovács János és mondjuk Kesselyák Gergely kb. 50-60 előadást vezényel. Biztos benne kedves Tiramisu, hogy az Ön által kritizált neveknél jobbak szokták a fennmaradó opera és balett előadásokat vezényelni. Vashegyit egyébként szisztematikusan lehetetlenítették el az utóbbi időkben. Időnként Mozart előadásaiban olyan énekesek énekeltek, akik még egy János vitézhez sem lennének méltók. Köszönöm Adelina Pattinak a hozzászólást. Biztosan jól ismerjük egymást, ha Gyurikámnak szólít, kár hogy nem tudom ki ő. Sajnos egy másik nehéz helyzete az Operaháznak a korrepetíció. Az, hogy Róka István hivatalos coverként még a húzásokat sem ismerte súlyos hiba. Evvel együtt ezt az esetet elismertem már súlyos hibámként, akár így- akár úgy mindenképpen kiesett a figyelmem alól. Horváth Ádám lehet, hogy középszerű énekes, de a házban sok kifejezetten rossz énekes is énekel fontos, és kevésbé nagy szerepeket. Eddigi operaházi fellépéseit Gróf, Papagénó, Roucher, Schaunard mind professzionálisan, jól megoldotta. Szívesen dolgoztak vele a kollégák, a karmesterek, a játékmesterek, és a közönség körében is nagy sikere volt. Ádám barátja lévén tudom, hogy Kovács János is meleg elismeréssel nyilatkozott neki a Figaró előadás után, azt állítva, hogy az egy hibátlan produkció volt. Az est karmestere és játékmestere is szerette volna, ha Ádám további előadásokat énekelhet. Kovács közölte, hogy mivel Ádám az én asszisztensem volt, ezért büntetésben van, és egy évig nem kap semmilyen fellépést. Miután Ádám többször megalázó körülmények között is vállalt- pl. próbákat mások helyett előadás nélkül,- kapott két további Papagénó előadást. Berczelly István többek jelenlétében azt nyilatkozta, hogy szerinte a házban Ádám a legjobb Papagénó. Ennek ellenére nem kapott több lehetőséget. A mostani vezetőség is, ámbár úgy nyilatkozott, hogy a meghallgatáson nagyon tetszett, jövőre mégis csak pár kis szerepre tűzte ki állítólag azért, hogy tovább vizsgálgathassák lojalitását. Igen, lehet hogy igaz, hogy menjen és próbálkozzon máshol. Hisz hasonlóképpen küldték el Martont, Rostot, Miklósát és megannyi kevésbé kiemelkedő tehetséget. Még talán jól is járhat. Itthon meg a szokásos kiskirály rendszer folytatódik. Nem volt jobb, amikor 2001-2002-ben megpróbáltuk felkarolni a tehetségeinket? Spangel Péternek: A közalkalmazotti viszony végül is valóban szerencsétlen egy színházban. Nem is ennek megszűnésével van a baj. A kérdés csak miért Lukács Gyöngyi, Sümegi Eszter, Kálmándi Mihály, Németh Judit az első, akitől a színház szabadulni akar? Valóban ezek a művészek jelentik ma a legnagyobb gondot a magyar operajátszásban. Más. Tehenünket Berta névre kereszteltük. Közben minden nap várjuk, hogy másik tehenünknek Bimbinek megszülessen a bocija. Scarpia napról napra szépen gyarapodik, szép kis csikóvá nőtte ki magát.


2008-05-24 21:30:22 Kovács János-Don Carlos-Zampieri

Csárdásnak: A Jenufát ugyan Petrovics Emil tűzte műsorra, de szerepelt az én eredeti terveim között is. Régóta szeretem a darabot. Az Otellót már többször vezényeltem. Mint Spangel Péter utalt rá, először Szegeden vezényeltem még sok-sok évvel ezelőtt. Ez utóbbi az Operaházban nem szerepel terveim között, az elkövetkezendő három évben, amiről a szerződésem szól, biztos nem. Kovács Jánossal nekem személyesen nincs semmi bajom, és nem is volt. Hogy ő miért fúj rám, tessenek megkérdezni tőle. Elsők között volt, akit megkerestem annak idején, és a segítségét kértem. Ő volt, aki folyamatosan anyázott minket a próbáin, sőt a dolgot még a házból is kivitte. Én többször kezdeményeztem találkozót, ahol kértem, ne tegye ezt, hiszen az intézmény dolgozója. Ezt mindig megígérte, aztán mégis folytatta. Többek között az ő nevéhez fűződik az az irat, amely Görgeynek a hivatalos alapot adta, hogy minket felmentsen, és amelynek minden állítását sikeresen cáfoltuk a bíróságon. Ő volt, aki aláírást gyűjtött ellenem 2006-ban is, és nagy nyilvánosság előtt becsmérelt, középszerűnél gyengébb karmesternek titulált, aki még kottát sem tud olvasni. (Érdekesség, hogy 1988 ban a Liszt Ferenc kzk-ral történt Beethoven koncertem után még úgy nyilatkozott, hogy végre valaki tud Beethovent dirigálni) Ő lehetetlenítette el, hogy fellépjek az Operaházban, és Fischer Ádám elmondása szerint ő volt az, aki azt az ultimátumot adta: ő vagy én. De ő áll annak is az útjában, hogy Kocsár Balázs vezényeljen az Operaházban. Azt is hallottam, hogy Vashegyi Gyuri sem lép fel jövőre. Ezekből mindenki levonhatja a saját következtetéseit. Én csak azt kérdeztem meg tőle legutóbb, hogy sikerül egyeztetnie a lelkiismeretével, hogy míg karmesterként hírhedt szószólója volt a társulati színháznak, addig a társulat leépítése éppen az ő főzeneigazgatói ténykedése alatt kezdődött meg. Legyen nyugodt ledves Csárdás, sokan mosolyognak rám az Operaházban, és egy vezető, aki meg szeretett volna szüntetni sok visszaélést és kiskirályságot, nem lehet jóban minden kiskirállyal, hiszen akkor változás nem történik, csak ő maga is bemocskolódik. De erre már utaltam korábban. A lehetőség tényleg elszalasztódott, de nem olyan értelemben, ahogy írja. A valóban elégtelen kommunikáció nem tette lehetővé, hogy a dolgozók értesüljenek a miértekről, és a pontos irányról. Inkább hittek a folyosói pletykáknak, és az általuk hitelesnek vélt személyeknek, akikbe csak később kellett csalódniuk. De akkor már késő volt. Szeretném hangsúlyozni, hogy mi nemcsak a 4 milliárd plusz állami támogatást hoztuk, hanem egy gazdasági és művészeti koncepciót is. A vezetésünk ideje alatt az intézményben jól folyt a munka, a meghallgatások azt eredményezték, hogy mindenki gyakorolt, és ez éreztette a hatását az előadások színvonalán is. Ezt a rendszeres operalátogatók azóta is emlegetik. Olyan énekesek kerültek be az Operaház látókörébe, akik nélkül ma már nem képzelhető el a munka. Csak a két legkiemelkedőbb példa: Rálik Szilvia, és Perencz Béla. (Mit kaptam akkor azért is, hogy egy ex tenoristának bariton főszerepet adok az Operaházban.) Az azóta megszüntetett operastúdió volt egyik legnagyobb büszkeségem, melynek szinte összes tagja, ma már az Operaház meghatározó művésze lett, és ahol Oberfrank Gézán, Alter Katin, és Fehér Andráson kívül olyanok dolgoztak, mint Hamari Júlia, Renata Scotto, Anna Reynolds, vagy Larissa Gergieva. De a 2002/2003 évad a maga 7 premierjével, köztük a Macbeth-vel, a Pique Damaval, a Törpe- Erwartunggal Zsótér rendezésében vagy a Fekete opera, mind-mind más esztétikai világot képviselt, és nem mellékesen mind megvalósítható volt a rendelkezésre álló támogatásból. Olyan külföldi énekeseket hoztunk ide, mint Silja, Prestia, Teodossiu, Giordani, Patane, Lee, Davidov, Gavanelli, Palombi, Esposito, hogy csak néhányat említsek. Itt kell szólnom egy másik jelenségről, amelyet a minket támadók időről-időre elővesznek. Álljon itt az említett külföldiek mellett, talán az egyetlen súlyos szereposztási tévedésünk: Gianluca Zampieri igaz története: A 2001 Don Carlos koncepciója az volt, hogy egyrészt rehabilitáljuk az Operaház történetének egy jelentős alakját, talán legsikerültebb színrevitelének felújításával. (Mikó Andrásról beszélek.) Másrészt bemutassuk az Operaház jelenének, és jövőjének legjobb énekeseit. Így szerettem volna kiállítani két más-más karakterű, de mindkettőben nagy erényekkel rendelkező szereposztást. Kiharcoltam a Tv-ben is, hogy mindkét szereposztást közvetítsék, pont azért, hogy az új csapatot is bevezethessem a köztudatba. (Lukács Gyöngyit akkor még a magyar közönség nem is igazán ismerte, miközben külföldön már nagy sikereket ért el jelentős színházakban.) A tenorista a második szereposztásban Kiss B. Attila lett volna, ő vele azonban a színház nem kötött időben szerződést, és ő elszerződött külföldre. A koncepcióba még Kovácsházi fért volna bele, de őt nem tartották akkor még Verdi szerepekre képesnek. (Ma már Nürnbergit fog énekelni Mannheimbe, de hát Bándinak is sokáig kellett küzdenie, hogy elfogadják, hogy nem Mozart tenor többé.) Maradt a külföld. Bár messze volt még a bemutató, az est karmestere és rendezője biz’ Isten naponta többször sürgettek, hogy szerezzek végre tenoristát, mert mennek a próbák. Egy hónappal az előadás előtt azonban nem könnyű jó színvonalú szabad tenort találni. Végül is kettő tudta volna elvállalni az előadást. Nem volt idő körülszaglászni a dolgot, és meghallgatást tartani sem, dönteni kellett. Zampierit ismertem Rómából, ahol 1996-ban az Andrea Chenier második szereposztását énekelte velem. Nyersnek, de nagyon tehetségesnek ígérkezett. Mellette döntöttem. Sajnos időközben azonban nehéz szerepeket énekelve teljesen elvesztette a hangját. Sajnálom, és bebizonyosodott, hogy elég egy ilyen hiba, ami táptalajt adhat a dolog felfújására, és a támadásra. Még egy Wagner tenor esetére emlékszem, aki beugróként jött, és akit egy kolléga ajánlott, sajnos haza kellett küldeni a próbákról, Róka István mentette meg azt az előadást. Ha már korábban az erényeinket soroltam, volt például egész éves próbarendje a színháznak. És nem utolsó sorban egy koncepciója, és pénze az Erkel színház felújítására, és működtetésére. Sajnálom, de a problémák ezután kezdődtek.


2008-05-23 20:33:06 Szinetár-Verdi- Donizetti-énekesek

Mindenkinek ilyen napot kívánok még sokat. Gyönyörű tavasz volt legalábbis itt Kapolcson. Az idő nagy része a növények ápolásának a jegyében telt, de belefért egy kis traktorozás is. Sajnos a lovakra nem került sor. Rövidek a napok. Csárdás kérdésére: Igen, Szinetárral nagyon jó viszonyom alakult ki. Humorosnak fog hatni, de az egész adok-kapokban ő bizonyult az egyetlen igazi ellenfélnek. Egy nagyon okos, bölcs embert ismertem meg benne, és ezt nem szégyellem bevallani. Még olyankor is, amikor úgy gondolom nem neki volt igaza, úgy tudta a véleményét védeni, hogy az meggyőzőbb volt az én vélt igazságomnál. A bírósági tárgyalásnál is egy pillanat alatt megfordította a tárgyalás menetét. Még ha bőrömre ment is, lenyűgözött. Nem tudom, egy reformer és egy alapjában konfliktus-kerülő ember hogy tudott volna együtt dolgozni, de ma már biztos nem tenném ellenségemmé. Az Otellót szívesen vezényelném a házban. Bándi kíváló a címszerepben, Sümegi, vagy talán már Létai is nagyon jó Desdemonának. Jagó talán Perencz? Őt nem hallottam benne. Kényes szerep, nemcsak énekelni kell, de gyakran sotto voce előadni. Intelligens énekes kell hozzá. Olyan, mint a Macbeth vagy a Simon Boccanegra. Egyébként a Simon Boccanegrát jó volna végre műsorra tűzni. Donizetti és Bellini nehéz eset. Nem vagyok nagy rajongójuk, és nem hiszem, hogy a repertoárunkon amúgy is szereplő darabokon kívül tartósan érdeklődés lenne bármelyikre is. Ezt szerintem a Müpára kell hagyni, Gruberova, vagy Dessay kaliberű énekesek egy estén páratlan élményt tudnak nyújtani a stílus szerelmeseinek. Orfeusznak: A legjobb akusztika, ahol eddig vezényeltem egyértelműen a nápolyi San Carlo. Énekesek: Abszolút Nr1. Marcelo Alvarez, egyszerűen imádom. Daniela Dessi, Gallardo Domas, Guleghina, Leo Nucci szintén rendkívüli partnerek. Grundheber nem énekel olaszosan, de hihetetlenül kifejező, és remek színész, készséges partner. Ramey, és Colombara. Jó ilyen profi művészeket megismerni. Szerettem Brusonnal is dolgozni. A hang már nem olyan, mint régen, de a kifejező erő és a stílusismeret az páratlan. A magyarok közül is vannak kedvenceim. Marton Éva a lehengerlő erő és profizmus, Wiedemann Bernadett ma a legszebb olaszos mezzo hangok egyike, Bándi egy bizonyos szerepkörben a világ egyik legjobbja. Polgár micsoda orgánum. Kékszakállú Kováts Kolossal és Komlosi Ildikóval !!! Amúgy is a kedvenc darabom. De jó muzsikálni. Már a felsorolásuk is felvillanyzott. Kellemes hétvégét kívánok!


2008-05-23 00:00:00 

Nagyon örülök az érdeklődésnek. Egy nagyon szép nap után, amelyet rögtön egy jól eső lovaglással kezdtem, igyekszem megválaszolni a kérdéseket. A vaddisznó él még, Rézi a neve, és egyáltalán nem vad, szívesen veszi, ha megvakargatják. A szomszédom, aki vadász találta az erdőn. Az anyját valószínűleg lelőhették, ő nevelte fel cumival, és amikor már szétrúgta az ólat nekem adta. Építettünk neki egy kis karámot, azóta ott él. Próbáltuk egy mangalica kannal összehozni, de az valószínűleg fajgyűlölő volt, mert nem kellett neki. A kan viszont igen büdös volt, úgyhogy rövidtávon visszaadtuk. Egyébként új családtagjaink vannak két tehén személyében, az egyiket Bimbónak hívják, a másiknak még keressük a nevet. Klasszikus nevet keresünk, a Riska nem tetszik, a Szegfű meg most azt hiszem nem aktuális. Esetleg ötletek? Podzsibonszi kérdésére: 2004-ben helyezett vissza a bíróság. Ezután a különböző vezetések egyáltalán nem kértek fel előadásokra. Amikor 2006-ban egy rövid hónapra ismét főzeneigazgató lettem, szerettem volna bepótolni az elmaradásaimat. Lemondva a minden karmesternek járó napi fellépti díjamról vezényeltem volna, több mint 10 előadást. Az új vezetés az előadások nagy részét elvette, majd a maradékra olyan helyzetet teremtett, hogy azok számomra vállalhatatlanok voltak. Például a Tosca előadásokra adtak ugyan próbát, csak a próbán nem azok az énekesek énekeltek volna, akik az előadáson. Nem lehetetlen, hogy ez itt megszokott, de ha eddig nem csináltam ilyesmit, akkor már nem szeretném most elkezdeni. A Tannhauser esetében is rezgett a léc, de a végén örülök, hogy létrejött ez az előadás. Egyrészt, mert Wagner új terület számomra, másrészt jó volt érezni a közreműködők, a közönség és a kritika lelkesedését. Bándi egészen kivételesen nagyszerű volt a darabban, mint ahogy korábban a Sámsonban is Wiedemannal együtt. Sajnálom, hogy a Rádió még nem adta le ezt a zsinagógában felvett előadást. Én hallottam, és minden szempontból egy jól sikerült felvétel. Spangel Péter kérdésére: Verditől szerencsére szinte valamennyi jelentős darabot vezényeltem már, méghozzá igen jó szereposztásokban. Az Otellóból például vezényeltem részleteket Cura és Bruson közreműködésével. Az első Rigolettóban, amit vezényeltem M. Alvarez és Sumi Jo énekeltek. A Macbeth Rómában Nuccival, Guleghinával életem egyik nagy élménye. A színrevitelt láthatta a Budapesti közönség is. A Simon Boccanegrat Grundheberrel F.J. Seliggel vezényeltem idén Hamburgban, jövőre pedig számomra új darabként ugyanott az Álarcosbál következik, evvel foglalkozom most. Puccini talán kedvenc operaszerzőm, Verdi eleganciájával és fenségességével (szinte minden darabja királyokról, fejedelmekről szól), ő a hétköznapi emberek életének líráját és drámáját mondja el. Tökéletes a drámai érzék, a hangszerelés, az énekhang kezelése, és a híres 2-2 és fél óra pedig ideális egy zenedráma számára. Egy karmester számára rengeteg lehetőséget ad, hisz a darabot lélegeztetni és frazeálni kell, ez pedig elaszticitást igényel, szinte minden pillanatban van mit tenni. A kedvenc szimfonikus zeneszerzőim a b betűsök: Brahms, Beethoven, Bartók és Bach, aki miatt zenész lettem. Ők azok a zeneszerzők, akiket minél többet tanulmányoz az ember, annál több apró szépséget fedez fel bennük az ember. Érdekes, hogy vannak darabok, amelyek tanulmányozása nem olyan érdekes, mégis jó és magával ragadó őket előadni. Csak egy példa Dvorak Új világ szimfóniája. A darab meglehetősen triviális, mégis gyönyörű a lassú tétel, a scherzo lehengerlő, és a két szélső tétel pedig hihetetlen erőtől duzzad. Nem mellékes, hogy a zenekarok és a közönség is szeretik. Általában azonban minden evő vagyok, éppen azokért a darabokért lelkesedem, amelyeket tanulmányozok. Mindez érvényes az írókra is. Legutóbb Márait, Tamási Áront olvastam, most pedig Szabó Magda Pilátus című művét olvasom. Búbánat kérdésére: Nagy tisztelője vagyok Medveczky karnagy úrnak, de ő vagy 10 évvel korábban indult a Televízió karmesterversenyén, és így a pályánk nem keresztezte egymást. Sajnos személyes ismeretségünk sem mélyülhetett el. Martuni kérdésére: A Tosca Lukács-Fokanov-Kiss B. felléptével sok jót ígér Fidelikusz kérdésére: Igen a vádaskodás nem volt szerencsés, mentségem, hogy nagyon sokat dolgoztam az Operaház ügyén, és tapasztalatlanságomban nem gondoltam, és nem készülhettem rá, hogy ilyen övön aluli módon húzhatják ki a talajt a lábam alól. Mára már csak azokat a dolgokat látom, amelyek előre vittek bizonyos összefüggések megértésében. Ismét hangsúlyozom, ettől a tapasztalattól nagyon sokat gazdagodtam. Merre megy a szekér? Az egyik tanulság, amelyet főzeneigazgatásom alatt megismerhettem, hogy a Magyar Operaházban sokan vannak, akik abban érdekeltek, hogy a dolgok ne változzanak. Ki kivívott pozícióját félti, ki a zavarosban szeretne kicsiben, vagy nagyban tovább halászgatni. Az a vezetés, aki ezt hagyja eltűrt, aki valamit tenne ez ellen, azt kikezdik, majd rövidtávon ellehetetlenítik. Sokszor elhangzik velünk kapcsolatban, hogy jó volt, amit akartunk, de túl gyorsak voltunk. Evvel nem értek egyet. Ha később kezdtük volna el a változtatásokat, később fúrtak volna meg minket. A jelenlegi vezetés kivár, hiszen világos utasítás volt a fenntartó részéről, hogy ne legyen balhé. Számomra jelenleg az a kérdés, hogy oldja meg egy bármilyen vezetés az Erkel színház bezárásával keletkezett űrt, tudni illik, ha nincs Erkel színház kb. 300 emberrel dolgoznak többen az intézményben, mint kellene. Ez egy horribilis szám, és egyben horribilis bértömeg is. Ígéret ugyan van az Erkel újra nyitására, de ezt senki nem veheti komolyan a jelenlegi gazdasági helyzetben. A magántőke pedig alig lehet érdekelt egy Operaház üzemeltetésében. Így viszont mi lesz a hazai, főleg fiatal közönség Operához szoktatásával. Ha nem tesz valaki valamit, a műfaj rövidtávon ki fog halni. A másik kérdés hogyan, és ki fogja a béreket emelni. Utoljára béremelés 2002-ben volt, az akkori nagyszabású emelés reálértékben már visszaesett az emelés előtti szintre, és ez jogilag egy közintézményben nonsense. Csak azért nem tör ki nagyobb botrány, mert mindenki tudja, 300 ember és rengeteg külsős vendégművész feje felett lebeg a pallos. A harmadik kérdés pedig a hétköznapi előadások színvonala. Valóban el lehet kérni ezekért az előadásokért Magyarországon közel 10000 Ft-ot. És meddig? Ameddig a Lotz freskók ott vannak. És meddig lesznek még ott. Ha az állagmegóvásra nem sikerül pénzeket szerezni, már nem sokáig. Ezekre a kérdésekre várom a válaszokat, mint olyan ember, aki a magyar operajátszást a szívén viseli. Közben igyekszem azzal foglalkozni, hogy az általam vezényelt 10 előadás a tudásomhoz képest a legjobban sikerüljön.


2008-05-21 09:06:11 

Érdekes egybeesés. A napló akkor került fel a Momusra, amikor hosszú és igen méltatlan egyezkedés után végre egyezséget írtunk alá az Operaház jelenlegi vezetésével, amelynek az értelmében otthagytam közalkalmazotti státuszomat, cserébe egy három éves szerződésért, amelyben a Magyar Állami Operaház felkért évi 10 előadásra, jó darabokat, jó szereposztást és megfelelő próbaszámot garantálva. Próbáljunk hinni benne, hogy ez talán, mint a hozzászólók írták, a kapcsolat normalizálódását jelentheti. A jövő évadra 5 Tosca és 5 Manon Lescaut előadásra szerződtünk. Örülök, mert a Tosca az Otello mellett kedvenc operám, a Manon Lescaut negyedik felvonását pedig a zeneirodalom egyik legszebb és legkifejezőbb zenéjének tartom. Kár, hogy olyan rossz a szövegkönyv, meg a történet. Köszönöm az első hozzászólásokat, amelyekre szívesen válaszolok. Kedves Péter, Remélem, hamarosan más hazai koncertekről és felvételekről is beszámolhatok. A tárgyalások már folynak, talán nemsokára közölhetem az időpontokat és a műsorokat is. Kedves Búbánat, Köszönöm, hogy Ön is mindig kitartóan kiállt mellettem. Nem kell sajnálnia, azt kell mondanom, hogy a történtek nagyon sokat segítettek nekem, hogy mind szakmai, mind emberi téren fejlődhessek. A nehézségek megerősítettek és felvérteztek életem elkövetkezendő részére. Egyébként készséggel elismerem, hogy a kommunikációm nem volt elégséges, hiszen sajnos nem vált mindenki számára világossá a koncepciónk, és ez nemcsak a mi bukásunkhoz vezetett, hanem később sajnos az intézményt és az Erkel bezárásával a magyar operajátszást is nagyon nehéz helyzetbe sodorta. Ugyancsak az elégtelen kommunikáció okozta, hogy sikerült sok valótlan dolgot is a nyakunkba akasztani. Ezek közül leginkább a modoromat ért bírálat esett rosszul, hiszen jó neveltetésemre mindig is büszke voltam. A kapcsolatom pedig a világ különböző zenekaraival, és talán mondhatom a hazai együttesekkel is, mindig kifogástalan volt. A Tannhauser, a Zsidó fesztiválon előadott Sámson próbái, vagy a Don Giovanni, a Varázsfuvola felvétele, a Kultúra napja vagy a Kodály emlékhangverseny előkészületei mind-mind nagyon jó hangulatban zajlottak. A politika igen kétélű kérdés. Legyen nyugodt, jobbról legalább annyian voltak érdekeltek az ellehetetlenítésemben, mint balról. De ez már egy külön fejezet. Egyébként jelenleg igen jól érzem magam. Egy nehéz, és hál’Istennek igen sikeres évad után, végre lehetőségem van egy kis időt vidéki kisbirtokomon eltölteni, lovagolni, kertészkedni, kirándulgatni. A napokban megszületett Scarpia nevű kiscsikónk, akire külön büszke vagyok, egyrészt mert nagyon szép, jó küllemű, és kedves csikó, de egyben, mert ő az első olyan nálunk született ló, akinek létrehozásában személyesen is közreműködtem. Persze nem mint főszereplő, az a csődör volt, én csak segítettem az aktust.


2008-05-17 00:06:20 Tisztelt Momus olvasók!

Nagy örömmel teszek eleget a Café Momus szerkesztősége felkérésének, hogy elindítsuk ezt a blogot. Egyrészt, mert régóta rendszeresen olvasom a Momust, másrészt, mert grafomán típus vagyok, szívesen írom le a gondolataimat, talán szívesebben is, minthogy szóban mondjam el. Még főzeneigazgató koromra datálódik az ismeretség, amikor a Mi újság a Magyar Állami Operaház fórum pro és kontra véleményei segítették a munkámat, majd később a „száműzetés” éveiben barátaim beszámolóin kívül, innen értesülhettem az intézményben zajló eseményekről. Gondolom minden olvasó sokat hallott az Operaházban már évtizedek óta zajló történetekről,- talán túl sokat is. Foglalkoztak, és foglalkoznak ezzel lépten-nyomon pletyka szinten az utcán, vagy a napi- heti sajtóban, izgatja az egyszerű kultúrembert, a rendszeres koncert és operalátogatót, a műfaj és előadóinak rajongóit, de érdekes módon még a politikusokat is. Nem fordultam meg az utóbbi 10 évben olyan társaságban, ahol ne csaptak volna le rám, magyarázzam el, mi is történik valójában az Operaházban. Érdekes, hogy ez alatt az évtized alatt a legtájékozottabbaknál is azt tapasztalhattam, hogy nem igazán az operaházi jelenség valódi okát keresik, hanem felületi, szubjektív problémákat vizsgálnak, és szinte kizárólag érzelmi alapon közelítik meg azokat. Sajnos azt hiszem, ezt a megállapításomat a politikai, minisztériumi vezetőkre, sőt a házat irányítókra is vonatkoztathatom. A vita mindig a körül zajlik, x vagy y darabot fontos-e műsorra tűzni, vagy hogy z művész szerepeltetése, vagy mellőzése jó-e vagy rossz. A premierek színvonalát hasonlítgatják az elemzők a világ átlagához, és ennek alapján sorolnák be, hányadikak lennénk egy elképzelt rangsoron. Pedig például éppen e rangsor kérdése - ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni - az átlag hétköznapi előadások színvonalán lenne csak mérhető. Egy premier esetén, a legjobb művészekkel, sok és koncentrált próbával lényegesen könnyebb magas színvonalat elérni, mint azt egy-egy felelevenítő próbával, esetleg átlagosnak mondható szereposztással újra elővenni, repertoáron tartani. Igazán az a kérdés, vajon egy vezetőség ki tudja-e hozni a maximumot a vezetése alá rendelt együttesből nap mint nap. A másik, és talán még fontosabb kérdés: Milyen gazdasági hatásfokkal tudja ezt megtenni, magyarul hogyan gazdálkodik a rendelkezésére álló közpénzzel? Milyen kultúrpolitikai, vagy ha úgy tetszik „népnevelői” célt kíván megvalósítani? A blog kiváló alkalmat ad majd számomra, hogy megosszam a tapasztalataimat és gondolataimat azokkal, akiket érdekel, mi történt, és mi történik az Operaházban az én meglátásom szerint. Nem kívánok személyeskedni. Ilyen távlatból már nincs jelentősége, ki ki ellen mit tett. Az idő bizonyíthatta, hol, ki és milyen hibát követett el. Természetesen lesz ezen a blogon másról is jócskán szó. Meg szeretném osztani benyomásaimat a külföldi zenei intézményekről, amelyekkel utazásaim során kapcsolatba kerültem, vagy kerülök. Zenekarokról, kórusokról, énekesekről, szólistákról, talán még a karmesterség misztikumáról is, amiről szintén mindenhol beszélnek, de talán mégis kevesen vannak, akik meg tudnák fogalmazni, mire is jó egy karmester. Vagy valójában csak, mint a vicc mondja: vele biztonságosabb, de nélküle jobb? Persze szívesen beszélgetek a zenén kívül is mindenről, könyvekről, építészetről, kertészkedésről, gazdálkodásról, állattartásról, általában mindenről, ami az életet színessé




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.