Az évszakok változása, sokszínűsége számos zeneszerzőt megihletett, Haydnt, Csajkovszkijt vagy épp Piazzolát, és persze a korongon szereplő két mestert is. Helyesebb cím lenne a Kétszer négy évszak, hiszen Vivaldi és Verdi műveit bő százhúsz év választja el egymástól.
Nem tudom, kinek a fejében fogant meg a gondolat, hogy ezt a két kompozíciót egy CD-n rögzítse - a barokk mester műve számtalan változaton megjelent lemezen, de tudtommal először ez alkalommal párosították a Verdi-zenével.

Valójában mindannyiunknak vannak kedvenceink sőt, vannak élethelyzetek, amelyek akár hosszabb távon is meghatározzák – legalábbis befolyásolják – ízlésünket.
Húsz éves koromig szinte kizárólag Bach és a kísérletezős kortársak töltötték ki teljes zenei világomat, amihez viszonylag hamar hozzájöttek még a Richard Strauss művek, majd az operák, de például Mahlerre még tíz évet kellett várnom, Bruckner szimfóniáival kapcsolatban pedig szinte csak akkor esett le a tantusz, amikor már majdnem lemondtam róluk.

Az elmúlt hetekben a Philharmonia Zürich jelentette meg a mű legújabb lemezfelvételét. A Zürichi Operaházban 2019 februárjában adott hangverseny felvételéről van szó.
Szívesen ott lettem volna. Egy élvezhető, tempós előadást hallhatott a publikum. A CD magán hordozza a Philharmonia Zürich lemezeinek szokásos jellemzőit, néhány felvételükről már beszámoltunk.
Csakhogy...

A németek visszakapták a berlini rádió oroszoknál parkoló archívumát, így a Berlini Filharmonikusok közreadhatták az 1939 és 45 között valamennyi rádión közvetített koncertjük hangfelvételét.
Digitalizálva, feljavítva, SACD technikával. Huszonkettő CD! Szinte nyomasztóan nagy hangtár, amihez – szinte mellékesen – jár egy 180 oldalas keménykötésű könyv, rengeteg adattal és fotóval.

A 2015-ben alapított cégnek ez a kilencedik CD-je. Az orkeszter a Zürichi Opera zenekara, felvételeiket ezzel a névvel jegyzik. Luisi pedig az opera főzeneigazgatója.

A sorozat legnépszerűbb (bár egyes vélemények szerint leggyengébb) opusa a Moldva. A múlt század szinte valamennyi nagy karmestere lemezre vette, (a két kivétel Mengelberg és Klemperer), többen nem is egyszer...

Ízléses a kiadvány megjelenése (persze napjaink sztárkultuszára jellemző, hogy a borítón Luisi és a zenekar neve épp akkora betűkkel szerepel, mint a komponistáé).

Wilhelm Scherernek, a tizenkilencedik század jeles német filológusának igazat kell adnom. Ő így nyilatkozott: „Csak azt lehet élvezni, amit az ember éppenséggel létre is tudott volna hozni.” Rossini nyitányai pont olyanok, mintha én magam írtam volna őket – talán a múlt nyáron, hőguta idején, játékos kedvemben. Huncut vén művek ezek, csak ízes tréfák, tudom, de azért rajtuk tartom a szemem.

A leningrádi születésű Petrenko verziója a Naxos pár éve futó sorozatának újabb etapja, melyben a Királyi Liverpooli Filharmonikus Zenekar, élükön a most harminchét éves zeneigazgatójukkal, lemezre veszi Sosztakovics valamennyi szimfóniáját. E szériát általánosságban meleg kritikai visszhang övezi világszerte – a Tizedik szimfónia CD-je 2011-ben a Gramophone-díjat is kiérdemelte.

Ravel zenéjének báját és eredetiségét a végtelen színgazdagsága mellett éppen bátortalansága, szelídsége, jámborsága adja. Hogy semmi sem áll tőle távolabb, mint a német iskolák poroszosan kioktató, tanári attitűdje, vagy a szlávosan zúgó, túlhabzó érzelmesség.

Ha egy dirigens harmincegy évesen elvezényli (és egyúttal lemezre veszi) a Mahler Kilencediket, vajon mit vezényel majd hatvan- vagy hetvenévesen? Egyfelől nyilvánvaló: a Terefere polkát meg Radetzky indulót 2059-es bécsi Újévi Koncerten… Másfelől: harminc év múlva is vezényelni fogja ugyanezt a darabot...

Mahler „találmánya”, a programazene nem volt igazán új. Talán annyiban mégis megváltoztatta a szokásokat, hogy nem egyszerű, rövid és jól értelmezhető természeti képekre épített szimfóniát, hanem elhúzódó és sokkal mélyebb értelmű gondolatokat igyekezett a zene nyelvével kifejezni.

Abbado 1999-ben élő előadáson vezényelte a IX. szimfóniát a berlini Filharmónia nagytermében. Már az első pillanatoktól elképesztően megtalálta a hangot. Derűs és melankolikus életképek váltják egymást, a dirigens egy pillanatra sem ereszti el a hallgatót.

Kajanus duhaj legény, fülembe nótáz: gyors, heves tempókkal, nyersen, éretlenül, naivan muzsikál. Vállán bíbor, húzza boros kedvvel, paripásan. Áll a bál és zúg a torna, amint hallom, a Szent Kelet kicifrált, vesztett boldogsága ez.

Szép lassan kezd körvonalazódni Marin Alsop vezetésével egy komplett Bartók-lemezsorozat, ami igazán kevés nem magyar identitású dirigensről mondható el. Rögzítették már a három színpadi művet, egészen izgalmas produkcióban, azóta Alsop a szimfonikus repertoárt gyűri le szép módszeresen, egyebek mellett a Táncszvit, a Mandarin-szvit és a Magyar képek már dobozban van. Most itt a Concerto és a Zene.

A dirigens Gerard Schwarz készségesen mártózik meg a zenei hömpölygés, áradás végtelen meséjében. Ennek érdekében kissé visszább is fogja a zenekart, már ami a tempót illeti.

Ami a költő szavait ihletett verssorokká termékenyítette, és amihez a komponista hozzátette azt, ami szavakon túl van, az egy olyan, levegővétel természetességű igazság, amit ma is sokan, a közvetlen közelünkben vonnak kétségbe, röhögnek ki, gyaláznak meg. Ettől lesz fontos egy ilyen mű, és – sajnos – ettől nyer magasztosságot és hosszú távú aktualitást is egyben.

A Nagy Cseh Karmesterek címen adminisztrált széria a cseh (vagy csehszlovák) dirigensi kultúra és hagyomány jeles arcait célozza bemutatni. A második és harmadik kiadvány Karel Šejna és Martin Turnovskỳ felvételeiből válogat.

Már túl volt első két szimfóniáján és Az orr-on is, amikor – huszonkét évesen – alkotóként is kapcsolatba került a mozgókép világával: Grigorij Kozincev és Leonyid Trauberg őt kérte fel, hogy írjon zenét készülő, a párizsi kommün idején játszódó, Új Babilon című filmjükhöz.

Gubajdulina az alkotófolyamat során arra keresett megoldást, miképp lehetne zenében ábrázolni azt az építészeti stílust, ahol a szerkezeti elemek egyúttal esztétikai funkciót is ellátnak, s a gerendaváz az épület látványának meghatározó részévé válik.

A törekvő becsvágynak és a vele szemben fel-felbukkanó, apróbb-nagyobb szorongásoknak, komplexusoknak, bűntudatnak és gátlásnak a felszínre törése jellemzi, s avatja unikális művészi produktummá ezt a ciklust.

Ez nem pusztán a keringő, hanem a keringő előadásának forradalma, a radikális újraolvasás aktusáé. Harnoncourt olyan elszánt komolysággal és meggyőződéssel interpretálja ezeket az úgynevezett könnyű zenéket, mintha fajsúlyos, stílus- vagy korszakteremtő szimfóniák volnának.

Gatti nem akarja érteni, értelmezi Debussyt, csak eljátszani akarja. Nem akar közel hajolni hozzá, analizálni, elemeire bontani és újra összerakni. Megelégszik azzal, hogy a felületét karcolgatja és szolgamód hangról hangra lépked.

A felvétel igényesen közvetíti Dvořák „nagyromantikus” muzsikájának kimeríthetetlen dallam- és színgazdagságát, ehhez a VII. szimfónia mellett három rövidebb darab előadása is ékes bizonyítékként szolgál.

Ez a kiadvány a szó szoros értelmében eleven és csakugyan történelmi előadásokat rögzít. A hangversenyeken a felszínre törő megalázott honféltés, a feltétel nélküli hazaszeretet üvölt az elnyomás sötét képébe. Borzongató és egyben felemelő, ahogy a Smetana-koncert után a közönség elénekli a cseh himnuszt.

Az emlékektől megrészegülve, de lehetőség szerint hideg fejjel hallgattam most újra a Sony olcsó kiadású sorozatának egyik legfrissebb darabjaként a huszonéves holland bejátszást, ami után sem módosíthatok álláspontomon: ez az előadás bizony lenyűgöző!

A felvétel 2007 nagypéntekén készült , száz évvel a mű ősbemutatója után, s Sir Charles egyik utolsó, a Cseh Filharmonikusok élén végzett munkáját rögzíti. Egyedi szépségével egyszersmind azt is demonstrálni képes, Mackerras jelentős és megkerülhetetlen figurája volt korunk zenekultúrájának.

A lemezborító és az NFZ honlapja is makacsul ragaszkodik a tényhez, miszerint a cédén hallható felvétel a Liszt-év nyitóhangversenyén készült a Műpában, 2011. január 22-én. S bár ez nem teljesen fedi a valóságot, a lemezzel nem ez a legnagyobb baj.

Hogy legalább lemezen a kései hallgató füléhez kerüljenek ezek az egykoron szebb napokat látott muzsikák, egy évszázadnál is többet kellett várni. Mégis megérte a várakozás. A Kovács László vezette Miskolci Szimfonikus Zenekar egy éktelen nagy adósságot törleszt.

A Glazunov-versenyművek minden más szerzőjük által művelt műfajnál árnyaltabban mutatják meg teremtőjük igazi arcát, egy picit különös, egy picit éppen hogy átlagosan érdektelen zeneszerző portréját.