Frank Hilbrich rendező erős, határozott elképzelésekkel érkezett a pesti Don Carlos rendezésére. Vannak vitatható ötletei szép számmal, de tagadhatatlanul konzekvens olvasatot tárt elénk, ami már önmagában elismerésre késztet. És vannak remek meglátásai is. Pszichés oldalról fogja meg Verdi remekét, főszereplői képességeikhez mérten tudták ebben követni.

Ezen a hideg januári estén az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál online koncertjére csatakoztam fel, melyet a BMC színpadán tartottak – a helyzet szülte – live stream formában. A koncert műsora egy nagyon híres-hírhedt zenemű és egy annak nyomán született vadonatúj alkotás, Arnold Schönberg és Dinyés Dániel műveinek előadása.

A kényszer szülte operaházi MaszkaBál-sorozat szeptember 20-án indult, utána december 20-ig minden szombaton és vasárnap került online nagyközönség elé egy-egy új koncert. 2020-ban összesen 27 produkció jött létre. A fentebb vázolt koncepció mentén 38 énekes lépett fel (mint főszereplő és/vagy mint vendég), valamint 21 fiatal meglepetés-vendég.

Anna Netrebko, mint korunk legnagyobb operadívája, eljutott egy olyan pontra pályáján, amikor a közönséget, ahogy a nagy egyéniségekre ez általában jellemző, két részre osztja. Az őt feltétlenül és kritika nélkül imádók, és az őt kifejezetten utálók, elutasítók csoportjára.

Netrebko Aidaként számomra túlságosan szimpla, mint jelenség és mint figura. Hiányzik belőle a sugárzás, a szeretet és bántóan hiányzik belőle a lélek. Nem érzem igazán még a szerelmet sem, de ebben a partner is ludas lehet. Az előadás legvégére kristályosodott ki: Netrebko Aidája túlontúl közömbös ahhoz, hogy komolyan vegyük tragédiáját. Csak az énekesnőt látom, aki fogcsikorgatva átjut minden csúcson.

Az idős Domingóval nem az a probléma, hogy a hangja nem elég sötét és bozontos Verdi szólamaihoz (egyébként nem elég), hanem az, hogy a szíve tenor maradt.

Domingo nyakasságának van alapja. Átélésével, alakításának egységességével, ihletettségével ugyanis oly mértékig fölötte áll az egész mai operabagázsnak, hogy az elkeserítő. Másfelől hősének sorsa egybevág az ő személyes, művészi tragédiájával, az ember egyszerre sír és nevet.

Renée Fleming hallhatóan túl van a zeniten, hangszíne jelentősen sápadtabb, mélységei a korábbinál haloványabbak, magasságai vékonyabbak. Ugyanakkor tud valami ritka dolgot: sugárzik. Minden mozdulata a boldog-boldogtalan sellőlány legmélyéről érkezik, öröme és vágyai elsöprőek, fájdalma és bánata megrendítőek.

Megadjuk a konzervatívoknak, ami az övék, s közben úgy hozunk létre egy forradalmian modern Traviatata-előadást, hogy az ellendrukkerek észre sem veszik. Az alkotók azzal a magabiztossággal dolgoztak, hogy Verdi a felhők fölött hamiskásan, ám egyetértően mosolyog.

Münchenben gondoltak egy merészet és nagyot, és mostantól fogva minden bemutatójukat szép sorban tévén mutatják meg a világnak. Az operaház honlapján már most is láthatók a futó produkciók 7-10 perces trailerei, a közreműködők nyilatkozataival, előadásrészletekkel. Jó kis összefoglalók, képet lehet alkotni belőlük a produkciókról.

Nincs szükség nagy hangokra, hogy ez a pompás darab valóban „működni”, élni, hatni tudjon – elég az avatott rendezés és a dirigens-zeneszerző kiváló zenei irányítása, hisz ennél autentikusabb előadás soha sehol nem készülhet a darabból.

Jól felszerelt produkció, gazdag, látványos és semmitmondó. A Viharjelentből csak a vihar hiányzott, a Tűzkórusból csak a lobogás. Persze mindig mindenki jó helyen állt, a szerepnek megfelelően viselkedett, odanézett, akire kellett, ott jött be és ment ki, ahol a szerzők azt elképzelték. Ilyen a jó rendezés a Metben.