Kétrészes cikkünkben az 50 éve elhunyt világhírű baritonra, Ettore Bastianinire emlékezünk, aki az idén lenne 95 esztendős.

50 éve, a mai napon hunyt el, s az idén lenne 95 esztendős a nagy olasz bariton, Ettore Bastianini. Írásunk hiánypótlásnak készült erről a fantasztikus hangról, rendkívüli életpályájáról és különleges személyiségről.

Nem a bárgyú tekintélytisztelet, hanem a mű alapos ismerete késztetett „védőbeszédem” megírására, melynek elolvasása után remélem, velem együtt talán valamivel többen fognak a Trubadúrhoz a befogadás és nem az ítélkezés szándékával fordulni.

A hattyúk tava, ősbemutatója után nem aratott tartós sikert, csak a XX. század közepén jutott el olyan változatig, amely a világ minden táján rajongott, egyetemes kultúrkinccsé avatta.

Az ember úgy gondolta, aki Lakatos Gabriellával nézi meg a Hattyúk tavát, annak van esélye az „eredetire”. Mint ahogy Shakespeare Hamletje is ahhoz jut el, aki Gábor Miklóssal nézi meg a Madách Színházban, A csárdáskirálynőt is az látta, aki Honthyval és Felekivel...

Az előadás, a szereposztás egyes elemeiben tehát ma is megszokott és természetes a művészek akár többszöri átalakulása. A műfajtól, az előadás stílusától és igényességétől, a szerepek jelentőségétől függ, hogy a színház látványeszközeivel milyen mértékben álcázzák e metamorfózisokat, milyen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a közönség illúziója erős legyen.

Itt nem egy nagy, hanem egy kis lélek pusztulásának vagyunk tanúi. Egy nagyon nagy énekes tolmácsolásában, akinek alakítása épp attól ráz meg bennünket, hogy olyan pontosan közvetíti a hős formátumát.

A Macbeth párizsi verziója az útkeresés egyik állomása. Ha később nem lett annyira sikeres, mint a firenzei „alapforma”, az talán annak is köszönhető, hogy az új változat harmóniai-formai újdonságai – lettek légyen önmagukban bármily értékesek – nem tudtak a régi verzióval harmonikus és sikeres műben összefonódni.

Közmondásos szorgalmáról, fölényes mesterségbeli tudásáról és áldott jó természetéről életében is legendák szóltak; az ’50-es évektől kezdve sorra hódította meg a világ nagy operaházait, sztárzenekarait és rangos fesztiváljait, ám ő folyvást hazavágyott. Haza Zágrábba, vagy a dalmát tengerpartra

Fekete Mariann szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának doktorandusza kutatási témájául a digitális kor kultúrafogyasztás szerkezetének változását választotta. Célja volt annak kimutatása, hogy a klasszikus kultúra fogyasztása hogyan alakult az internet és az infokommunikációs eszközök elterjedésével és általánossá válásával, az ingyenes zeneletöltések elterjedésével. A Café Momus olvasói által kitöltött kérdőívet számunkra külön dolgozta fel.

Legtöbben csak elkötelezett Bach-specialistaként ismerik, olyan zeneművészként, aki tudós muzikológusként, billentyűs hangszeres művészként, énekkarvezetőként és karmesterként is élete legfőbb céljának tekintette Johann Sebastian Bach életművének zenetudományi feldolgozását, bemutatását és minél szélesebb körű propagálását.

Minden szakmának szüksége van a maga teremtő elméire. De kellenek olyan emberek is, akik nem elsősorban intellektuális termékeik, hanem sokrétű személyiségük révén hagynak maradandó nyomot egy-egy szakmai közösség életében.

Nyughatatlan lélek, igazi homo iracundus volt, végletesen szenvedélyes, kolerikus, ingerlékeny személyiség. Afféle született kelet-európai neurotikus, aki többnyire nem képes megalkudni sem magával, sem mással.

A szakma sokszor csak „tisztességes mesteremberként” emlékezik meg róla – és az is volt, kétségkívül. Egy gyakorlatias, praktikus szemléletű ember és karmester formáját öltötte föl, ám így is messze több volt puszta iparosnál.

Régi vágású dirigensnek mondták, aki egyaránt mestere volt a drámai fokozásnak és a lírai epizódok lágy, finom vonalú kirajzolásának, a kontrasztok kiélezésének és a bátor, gazdag színkeverésnek.

Igazi úttörő volt a szó majd’ minden értelmében, harcosa a lemezkészítésnek, bajnoka az új zenének, szenvedélyesen, már-már megszállottan hitt egy jobb, igazságosabb, emberibb világ utópiájában.

Opportunista volt, mégis tökéletes ellentétét képezte a showman karmestereknek, amennyiben minden külsődleges látványelemet nélkülöző előadásait legtöbbször puritán szigor, megingathatatlan objektivitás és célelvű tömörség jellemezte.

Sokoldalúan művelt és képzett volt, jó modorú és halk szavú vezető, ennek ellenére fellépése mindig magabiztosnak hatott. Karmesterként és zenekarvezetőként ragaszkodó és lojális volt akkor is, ha érezte a felé irányuló bizalmatlanságot és a szakmai kompetenciáját illető aggályokat.

A publikumnak az a szokása, hogy kedvenc áriáját, esetleg kórusát, együttesét addig tapsolja, amíg csak meg nem ismétlik. Ezt Magyarországon „Vissza, vissza!”, másutt a „Bis! Bis!” (kétszer) kiabálásokkal követeli a publikum. Az ismétlés nagy megterhelés az énekes(ek)nek, és nyilvánvalóan megszakítja a drámai folyamatokat is. Vérbeli operarajongó azonban fittyet hány erre, és imádja az újrázást.

Igazi szikrázó intellektus, de „önjáró” elme volt, aki ismerte a férfilét napos és árnyékos oldalát egyaránt, s ha a munkája szólította, akár a világ végére is elzarándokolt, hogy hirdesse a zene semmihez sem fogható mágiáját.

Tizenöt év. Nagy jóindulattal is mindösszesen ennyit töltött el Kertész a nemzetközi zenei életben, ám ez a tizenöt tartalmas esztendő elegendő volt arra, hogy a kor legnagyobbjainak nyomába érjen.

Mondják: ha épp nem az operában vagy a hangversenypódiumon vezényelt, bizonyosan a lemezstúdióban vagy a kottatárban sürgött és kéziratokat tanulmányozott vagy régi hanglemezeket hallgatott.

Azon „tárgyilagos” karmesterek közé tartozott, akik igyekeztek kordában tartani az érzelmeket, és valamiféle jól megszabott arányt tartani a szubjektív mondanivaló és a száraz objektivitás között, így olvasatai sohasem váltak sem önkényessé, sem személytelenné.

Miután New York a lábai előtt hevert, az egész világot vette a nyakába, hogy hirdesse „az igét”: komponált, vezényelt, zongorázott, tanított – igazi showman lett. Excentrikus, ellentmondásos, ugyanakkor hallatlanul izgalmas, karmesterként bizonyosan megkerülhetetlen figurája ő a XX. század előadó-művészetének.

Új sorozatunkban operai archív anyagok között kotorászunk, ezúttal a Magyar Állami Operaház 1958-as moszkvai turnéjára készült műsorfüzet akadt kezünkbe.

Tizennyolc hosszú éven át vezette a Cseh Filharmonikusokat, méghozzá nehéz, kemény és munkás történelmi időkben. Zenekarának új mércét szabott, s túlzás nélkül állítható: a keleti blokk egyik legkiválóbb szimfonikus együttesévé formálta azt.

Nagyra becsülte a pontosságot, a ritmikai fegyelmet, a határozott megszólalást, az erőteljes, feszes zenekari hangzást. Kivételes drámai érzéke volt: a széles és impozáns dinamikát kedvelte, a teljes csendből induló pianókat, melyet szinte az üvöltésig volt képes fokozni – kétségkívül hatásosan.

Egyenes, megbízható és hatékony dirigens hírében állt, személyisége derűt és kiegyensúlyozottságot sugárzott. Olvasatai a textuális tisztaságukról, a biztos és sallangtalan megszólalásukról voltak ismertek, a zenekari hangzás nála sohasem forszírozott.

Akkor bukkant fel a neve a nemzetközi köztudatban, mikor már a nyolcvanhoz közelített. A tudós kútfőkre éhes zenei közvélemény addig-addig kutatott a német-osztrák hagyomány még élő letéteményesei között, míg felfedezte magának ezt bolyongó, bölcs, eredeti figurát.

Diktatórikus hajlamát, ellenvetést nem álló alkatát elsősorban muzsikusai sínylették meg, ám ennek ellenére a tirannus kemény módszerei célravezetőnek bizonyultak: a Concertgebouw Zenekarának felépítésével a holland mester feltette hazáját a világ zenei térképére.