Villa-Lobos, Piazzolla és Satie művei adják az anyag gerincét, a címből tehát három város már meg is van magyarázva. A muzsikusok azonban nem álltak meg itt, s a zenei-kultúrtörténeti utazást újabb állomásokkal bővítették, földrajzi és művészi értelemben egyaránt.

Johann Kusser (a "Pozsonyi Orfeusz") két szerenatáját, Gennaro Manna nagyheti responzóriumait, William Shield vonóstrióit valamint Alfredo Piatti dalait ismerhetjük meg a négy új kiadványról.

Az EMI szükségét érzi, hogy évente válogatásalbumot jelentessen meg a legnagyobbjaival – a múlt sztárjai és a jövő reménységei között a ma legjobbjai. De persze a névsorból az is kiderül, hogy a kiadó kicsit szélesen értelmezi a klasszikusokat.

Az EMI most megjelent dupla lemeze egyfajta keresztmetszetet kíván adni Britten életművéből. A két lemezt végighallgatva messze nem teljes, de állítható: hiteles képet alkothatunk a komponistáról.

Olybá tűnik, hogy az album valahol félúton lavíroz az olcsó „klasszikusok mindenkinek” típusú kiadványok és az igényesebb komolyzenei lemezek között. Jó lenne ismerni a szelektálás szempontjait a korongra került művek tekintetében.

Az elhangzó darabok zene és szöveg újszerű kapcsolatából születtek, ahol nem egyszerűen a két művészeti ág intellektuális kötődéséről, hanem egy közös létforma világra hozásáról van szó. A lemez anyaga válogatás Petőcz András és Sáry László közös alkotásaiból.

A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok kiválóan szólnak Rohmann Imre dirigálásával. A hangzás egységes, a zenekar nagyon érzékenyen reagál a szólisták impulzusaira, pontosan követnek minden apró mozdulatot.

A lemez a komponista népzenei ihletésű, zenekari művei egy részét tartalmazza. Azért csak egy részét, mert Farkas Ferenc igen termékeny szerző volt, s ráadásul a népzene, mint téma, gyakran megérintette.

A Hungaroton két új lemezéről a Webertől tanuló, Wagnerrel is dolgozó Carl Gottlieb Reissiger zongorás trióit és Christophe Lemenu de Saint-Philbert vokális munkáit ismerhetjük meg.

Talán pontosan ez az a stílus, ami a legjobb esélyekkel csábíthat el a könnyűzenéhez szokott, de igényes embereket. Első és felületes pillantásra nem is olyan nagy a különbség, de aki másodszor és alaposabban is odafigyel, komoly és gazdag tartalmat talál.

Kodály nyelvezete sokkal érthetőbb a nagy tömegek számára, mint Bartóké, azonban nem illeszkedik olyan magas szinten a komolyzene nemzetközi nyelvezetébe. Borbély Mihály és zenésztársai sokat tettek azért, hogy Kodály is bekerüljön az őt megillető helyen a világ tudatába.

Az 1970-es években az addig avantgárd komponistaként jegyzett Penderecki egyre hagyományosabb darabokat kezdett írni. Az EMI albuma mindkét korszakból mutat be műveket, igen érdekesen a később keletkezettekkel kezdve.

Nem állíthatjuk, hogy az itt hallható szerzők mindegyike zseniális mesterműveket hozott volna létre, ha hagyják kiteljesedni. De annyi bizonyos, hogy mindegyikük tehetséget, kitartást kapott az Égiektől, és műveltséget, tudást a Földiektől.

A magyar népi énekstílusban is jelen lévő torokhangot a spanyol cigányzene előadói mesterfokon alkalmazzák. Nem szabnak gátat érzelmeiknek. Legalább itt, a zenében nem.

A két korong a jubileumi hangversenyeken készült felvételeket tartalmazza, és elmondható: ez egy fajsúlyos, komoly, és jelentős zeneszerző fajsúlyos, komoly és jelentős hanglemeze.

Bár ez a lemez sem feltétlenül azokat a filmeket idézi fel, melyeket mi „nagynak” gondolunk, vagy zenéjüket jónak tartjuk, panaszra nem lehet okunk, ráadásul az előadással sincs gond.

Ha nyitottak vagyunk az újdonságokra, jó ötletnek tarthatjuk Bach zenéjét kubai ritmushangszerekkel társítani. De sajnos ezen a lemezen nem találtam sem újdonságot, sem jó ötleteket.

Elképzelte már ön, hogyan szólhat egy Van Gogh-festmény, vagy egy Naomi Campbell-fotó? Nem? Akkor tartson velünk Iannis Xenakis univerzumába! Kalandra fel!

Ahogy Vukán fogalmaz: műveiben "a klasszikus indíttatás" és a "jazz-zenészi gyakorlat" keveredik, hogy "valami mást" tudjon nyújtani a komolyzenébe belefáradt pályatársaknak.

Sondheim ebben a művében az együttélés és a magány kőkemény kérdéseit feszegeti, szórakoztató formában, gyakran fülbemászó muzsika és hajszálpontos, találó dalszövegek kíséretében.

Jó ötlet az eredeti vokális művek és a Bakfark-átiratok társítása, és jók az előadók is: a Voces Aequales stílusosan prezentálja a kórusműveket, és adva van egy kiváló lantos, úgy hívják: Győri István.

Hegedűversenyek és a hat Brandenburgi korrekt előadásban, zseniális Goldberg variációk, és egy rettenetes orgonalemez. Négy az egyhez - tulajdonképpen nem is rossz arány.

Korngold filmzenéje rendkívül temperamentumos muzsika. Nyerítenek a fanfárok, dörmögnek a bőgők, zümmögnek a fúvósok, mesél a sherwoodi erdő, muzsikál a zord vadon.

Válogatásalbum, hangzatos címmel - már húzzuk is a szánkat, ami valahol érthető. De azért nézzük csak: Dufay, Josquin, Tallis / Hilliard Ensemble, Taverner Choir. Nem egy kispados csapat.

Íme Sweeney Todd, a Fleet utcai démoni borbély históriája, ahogy azt Stephen Sondheim úr szárnyaló fantáziája segítségével láttatni kívánja, s amiképpen azt a Broadway-n előadták.

Golijov nagyjából az egész keresztény-arab-zsidó kultúrkört kívánja felölelni, s bár a szándék nemes, a végeredmény egy profin megcsinált - és itt a csinálmányon van a hangsúly! - world music.

Egy német klasszikus zenét játszó zenekar és egy török klasszikus zenét játszó együttes közös lemeze, az európai és a török zene közötti kapcsolatok, az oda-vissza érvényes hatások bemutatása.

Mindjárt az elején felvetődik az emberben a kérdés: vajon akkor is kiadták volna a Kodály Zoltán első feleségének dalait és zongoradarabjait bemutató CD-t, ha nem ekkora név kapcsolódik hozzá?

Meddig lehet elmenni a korok, stílusok keverésében? Párhuzamba állítható-e a népzene a műzenével? Erősítik egymás hatását, vagy éppen ellenkezőleg? A Fonó Zenekar kísérlete Bartókot idézi meg tanúnak.

Karácsony óta kapható az operamesék legújabb kiadványa. A borítón olvasható nevek önmagukban is garanciát nyújtanak arra, hogy nem vesz/vett bóvlit, aki a vásárlási lázban Halász Juditra és Kodály Háryjára voksolt.