Rijeka "lánykori" nevét szinte mindenütt feltüntetik, együtt a maival. A jelenlegi színház már a harmadik a városban. Az elsőt 1765-ben (!) emelték. A jelenlegi épület, természetesen, Fellner és Helmer műve, mint a Monarchia majd' összes színházáé.
Bevallom, azért vettem jegyet, hogy láthassam az épület belsejét is. Hiszen egy - Szegednél kevesebb számú lakosú - ötvenvalahány tagú zenekarától túl sokat nem vártam.
S egyfajta csoda történt...

Ha valaki harminc évvel korábban azt mondja nekem, hogy hamarabb jutok el a Metropolitanbe vagy a Scalába, vagy épp Madrid, Barcelona vezető operaházaiba, mint a Magyarországtól mindössze párszáz kilométerre fekvő Velencébe a Fenicébe, akkor körberöhögöm.
Pedig így történt.

Ez az előadás zeneileg a világ bármelyik nagy operaházában megállná a helyét. Valami mégis hiányzott, az, ami megfoghatatlan, definiálhatatlan, de a Carlos kvintesszenciája

Besztercebánya lakosainak száma mintegy nyolcvanezer, Kecskemété száztízezer.
Szívesebben járnék a Kecskeméti Operaház előadásaira, Szegedtől egy óra vonattal – csakhát…

Az 1982-ben alapított énekkart Berkshire Choral Internationalnek nevezik, ahol a nemzetköziség nem is feltétlen a résztvevők nemzetiségi összetételére utal, mint az előadások helyszínére: már Európába is szerveznek hangversenyeket. Idén nyáron Prágában adták elő Dvořák Stabat Materét.

Először jártam a norvég fővárosban, először jártam az Oslói Operaházban.
Arra gondoltam, remélem, hogy nem utoljára. És arra, hogy címük nem véletlenül Kirsten Flagstads plass 1.

Johannának igaza volt. Ez a csibészes mosolyú, kamaszos alkatú dirigens, karmester-életkorban még zöldfülű, persze csak évei számát tekintve, rendkívüli művész, a legnagyobbak közé fog emelkedni.

Természetesen nem Hrabal-parafrázist gondolnék írni. Ám, követve a Momus-n zajló, időnként ádáz vitát arról, hogy ki milyennek gondol egy jó operarendezést, talán érdemes röviden beszámolnom erről az előadásról.

Apró sziget az Atlanti-óceánban, szélessége alatta marad a Balaton hosszának, a főváros lakosainak a száma megfelel Szegedének, mégis több szépséget rejt, mint sok nagy ország.

Senki se tud annyira fájdalmat kifejezni, mint Edita Gruberova. Valahogy olyan a hangja meg a lelki alkata is. És éppen azáltal, hogy annyira ki tudja fejezni a fájdalmat, segít nekünk túlélni. Meggyőződésem, hogy hangjának, művészetének gyógyhatása van. Szerintem ez a művészet egyik legmagasabb rendű funkciója.

Eredetileg nem a kilencedik, hanem a hetedik volt műsoron, karmesterként pedig Daniele Gatti neve szerepelt a plakátokon. Aztán Gattit augusztus elején kirúgták, a segítségül hívott Bernard Haitink pedig a kilencedikkel vállalta a munkát.

Nem csalódtak, akik jegyet váltottak a két hatalmasság, Edita Gruberova és Juan Diego Flórez közös fellépésére a Lucrezia Borgiában. Érdekes módon színpadi előadásban most először szerepeltek együtt, holott koncertszerű operaelőadásokban már többször is énekeltek.

Egy kortárs cseh zeneszerző, Miloš Orson Štĕdroň kamaraoperát írt Don Hrabal címmel. A Prágai Nemzeti Színház négy előadást tervezett, az utolsóra sikerült sajtójegyet kapnom. Vonatjegyet vettem, szállást foglaltam – hogy az előadás napján ott várjon az „elmarad” kiírás...

Mozart művének egyik alaphibája az lenne, hogy nemigen mozgatja a cselekményt semmi történés. Ez a videós tevékenység viszont állandóan állásfoglalásra készteti a nézőt és a főhősöket egyaránt. Mindjárt értelme lesz egy mégoly banális mondatnak is, ha tudjuk, hogy éppen milyen szituációban, vagy mely látványelemhez kötődve hangzott el.

Sikerült a Lammermoori Lucia rendezését Edita Gruberova számára egy kissé tradicionálisabb irányba módosítani, ami szerintem egyáltalán nem vált kárára a produkciónak.

Saját bakancslistámon szerepelt az amszterdami "Prinsengrachtconcert". Régen kinéztem magamnak. Augusztus közepén-végén, szombaton szokott lenni, márpedig nekem nyáron van esélyem arra járni, és a Concertgebouw ilyenkor úgyis zárva van.

A Gioconda amúgy is a nagy kedvenceim közé tartozik. Láttam, anno, a budapesti előadást, s láthattam, szűk húsz esztendeje, a fentebb emlegetett Hein karnagy úr dirigálásával Prágában. Ám ez az este minden korábbi Gioconda-élményemet elmosta.

A koncert előtt az ember végigsétál a Getreidegassen, még nem kell a turistahordákat kerülgetni. Rácsodálkozik a piac hihetetlen nyüzsgésére. Átmegy a Makartstegen, a gyalogoshíd „túlsó” végén vet egy pillantást Salzburg Mozart után talán második leghíresebb szülöttének, Herbert von Karajannak a szobrára, és már ott is van a „tetthelyen”...

A jelenlegi prágai rendezést még nem láttam. Jiři Heřman munkája, Jaroslav Bönisch díszleteivel emlékezetes és rendkívül konzekvens. Ő is sok fényhatást használ...

Óriási siker tehát a prágaiak új Janaček-produkciója. És ha arra gondolok, hogy Budapestnek vagy egy évtized kellett, hogy a Jenufa 2004-es premierjének langyos fogadtatása diadalmenetté váljon, abban bízom, hogy talán egyszer A holtak házából is színre kerül.

A muzsikán érződik a Wagnerrel való munkakapcsolat, a Bayreuthban eltöltött évek – de, inter nos, ez a zene másodrangú, sokszor az volt az érzésem, a promenádon játszik a helyi tűzoltózenekar. De úgy gondolom, ez az opus leginkább a Grimm-testvéreknek köszönheti sikerét

Salzburg amúgy állandó és egyúttal változik. Idén nagyon nem tetszettek a Museum der Moderne kiállításai a Rupertinumban, illetve a Mönchsbergen. Ugyanakkor megrendítő gyűjtemény mutatta be az I. világháború borzalmait a városi múzeumban. Megvolt a szokásos hajókázás a Salzachon, első ízben sötétben és szakadó esőben. Törzshelyemen, a Wilder Mannban a Bauernschmaus még jobb, mint tavaly volt, a pincér megjegyezte, „Maga általában korábban szokott jönni augusztusban”...

Az előadás második felére ráeszmél a néző, hogy mindig az a szereplő építi, rendezi a kockákat, aki éppen úgy gondolja, hogy az adott helyzetben és pillanatban ő tartja a kezében a szálákat, ő irányítja a játék folyását. Póker a kastélyban.

Ezen a fesztiválon tíz nap alatt száznál több koncert várható, nagyrészt Amszterdamban. A szervezők sok különleges helyszínnel, rövidebb (sokszor egyórás) műsorokkal és alacsony árakkal igyekeznek a klasszikus zenét mindenki számára elérhetőbbé tenni...

Itt a nyár, a fesztiválok ideje, ezért aztán, ha jól körülnéz az ember, akár különleges élményekhez is juthat. Liszt szülőhelye Doborján (Raiding) egy ugrásnyira fekszik Kőszegtől, érdemes meglátogatni kitűnően szervezett fesztiválját.

Ez a produkció most 455. ! alkalommal került előadásra, nem elütés a szám, de betűvel is leírom, négyesszázötvenötödször játszották.

Sajátos a szituáció, a Nemzeti Színház és az Opera ugyan fuzionált, de a két intézmény viszonylagos önállósága megmaradt, a Národninak saját főzeneigazgatója van, nem vonták össze a két zenekart. Míg Leginus irányítása alatt az Otellóban hihetetlen precizitással és elánnal játszott az orkeszter, kevésbé sikerült a Ruszalka előadása, a „főbűnös” a karmester, Jiři Štrunc.

Itt volt ez a bécsi este. Szeretném leszögezni, és nagyon-nagyon felelősséggel, és elfogultság nélkül: az elmúlt vagy bő fél évtizedben ilyen friss, szinte intakt hangon nagyon ritkán hallottam Domingot énekelni.

A szegedi színházhoz hasonlóan a Szlovák Nemzeti Színházat is Fellner és Helmer tervezte (meglehetősen nehéz „kapásból” olyan, XIX. századi színházat találni környezetünkben, amit nem ők). A szegedi „kisöccse” (de elegánsabb a temesvárinál).

Nem tudok arról, hogy ezt a Rota-kompozíciót valaha is színpadon lehetett volna látni Magyarországon. Pedig megérdemelné. A zeneszerző neve garancia lenne arra, hogy a „klasszikus” opera műfaja iránt kevesebb affinitást mutató publikumot is megnyerje. Remek lehetőség énekeseknek, rendezőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek.