Nincs az a felkészült recenzens, aki szakemberként képes volna megfeledkezni korábbi élményeiről, aki nem vesz tudomást a különleges, személyes befolyásokról és érzelmekről. Különösen egy ilyen helyzetben. Szinte elképzelhetetlen, de több mint fél éve nem voltunk hangversenyen, és a hiányérzet már konkrétan fájt.

A Fesztivál Akadémia eddig is mindig törekedett arra, hogy eltalálja a helyes arányt mind a fiatal és rutinosabb előadók, mind a klasszikus remekművek és az újdonságok között, s ez most sem volt másképp.

Volt valami előzetes hitetlenkedés bennem, amikor megláttam, hogy a pályakezdés éveiben járó, szimpatikus és színpadra termett baritonista, Erdős Attila kedvenc Schumann-dalciklusomat, a Dichterliebe-t adja elő. Utána a Kelemen Fesztiválkvartett produkciója, a harmadik Razumovsky-vonósnégyes következett. A két mű előadása különösen csillagos órában jött létre.

Fellélegzés. Ezt a nevet adta a Fesztivál Akadémia Budapest az idei, a járványhelyzet miatt jelentősen átalakult programsorozatának. Ahogy a 21 koncert beköszöntőjében Kokas Katalin és Kelemen Barnabás írta: „Fellélegzés számunkra, hogy újra együtt lehetünk, együtt zenélhetünk, együtt hallgathatjuk a kamarazene irodalmának legnagyszerűbb alkotásait.”

A beszédszerű zene kitörni látszik a régizene fogságából és egyre nagyobb teret hódít magának a későbbi korok zenéjében.
Gondolkoztam rajta: vajon mennyire tekinthető archaikusan romantikus előadásnak egy olyan interpretáció, amely a régizene beszédszerűségével közelít a korszak felé.

Ha meglátok a műsorfüzetben egy közismert nevet, vagy egy akármilyen népszerű műsort, már nem feltétlenül ugrok olyan könnyen, mint harminc-negyven éve – de ezt a programot meglátva azonnal elkezdtem keresni a lehetőséget. Erre a koncertre nagyon el akartam jutni.
Gidon Kremerrel már hallottam Schnittke hegedűversenyt, igaz, az nem a harmadik volt, hanem a negyedik. A vendéglátó akkor is a Concerto Budapest volt Keller András vezényletével, és annak idején az egész este nagy hatással volt rám...

Eckhardt Gábor zongoraművész, de inkább vérbeli pedagógusnak mondanám (egyébként az is), mert pompásan bánik a közönséggel. Visszatérő házigazda Ő a Danubiánál. A nézősereget szemlélve úgy vélem, nem kevesen jönnek a szellemes-okos, tanító-magyarázó kísérő előadása miatt. Eckhardt ugyanis ügyesen lavíroz a tudományosság és a bulvár között, de talán az előbbihez közelebb egy fokkal.

A hétéves elhallgattatás ellenére Pánczél Éva hibátlan állapotban megőrizte hangját. Csodálatos színű, sűrű, igazi mezzo hang az övé ma is, hatalmasat szól, drámai erővel, különösen a felsőközép- és a magas regiszterben.

Kolonits Klára és Zsoldos Bálint az idei Tavaszi Fesztiválon Liszt Ferenc dalaiból raktak össze egy jókora csokornyit. Egész pontosan 22 dal hangzott fel (a ráadással együtt) a Budapest Music Center koncerttermében, s szinte kivétel nélkül mind a hosszabb alkotások közül kerültek ki. Bátor és lenyűgöző tett, de a megvalósítás még bátrabb és még inkább lenyűgöző.

Úgy emlékszem, a mester korábbi születésnapjai kevesebb hírverést kaptak - legalábbis itthon. A kerek hetvenedik tiszteletére kitűzött plakátot a Kölni Filharmónia előtt láttam , amikor 2014-ben arra jártunk és körbesétáltuk a dómot. Mindannyiunk nagy szerencséjére, az utóbbi években elég sok időt tölt nálunk...

Peretyatko egész habitusa, megjelenése, viselkedése, még a pódiumon való járása is nélkülözi azt a fenséget és eleganciát, amely ezekhez a szerepekhez elengedhetetlenül szükséges. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt egy szobalány próbálja magára ölteni az úrnő báli ruháját, de sehogy sem sikerül neki.

Telt ház, és a diákjegyeket kiadó pultnál is hosszú sorok. Patinás együttesnek és legendás karmesternek jár a kiemelt érdeklődés, de a műsor is jelentős...

A Művészetek Palotája ősz végi koncertszerű „nagy operadobásának” Giuseppe Verdi egyik legritkábban játszott opusát, A két Foscarit választotta és milyen jól tette. Az előadás motorja a veterán Leo Nucci volt.

Öt, a pályakezdés első évtizedét taposó zeneszerző, megalakítván a STUDIO 5 elnevezésű csoportot, nemcsak a közönségtalálkozókra talált ki újszerű fórumot, de egy füst alatt speciális komponálási célfeladatot is kitűztek maguk elé, majd teljesítették.

A Zene Világnapját a MÜPA a hajdani három tenoros gálaestek feltámasztásával ünnepelte. Maxim Mironov, René Barbera és Michal Lehotskỳ igényes műsorválasztással és magas szintű előadással hamisíthatatlan olasz operaestet teremtettek Andrij Jurkevics vezényletével.

Megtartották a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó koncertjét, magyar szerzők műveiből, ahogy az illendő. Elsősorban maga a válogatás keltette fel az érdeklődésemet, mert ezeket a darabokat viszonylag ritkán hallhatjuk koncerten, nem tudni miért...

Talán a szerző is tudta – megsejtette – hogy mi fog itt történni, és negyven év elteltével újra Budapestre utazott, hogy a koncert után kezet fogjon a színpadon lévőkkel.

Az idén 55 éves együttes Barokk plusz elnevezésű sorozatának három estjén a barokk szerzők művei mellett kortárs magyar komponisták egy-egy alkotása is elhangzott.

A hangverseny valamennyi közreműködőjét dicséret illeti a Monteverdi-stílusban mutatott otthonosságáért; és teljesítményükért, még ha azt nem állítom is, hogy mindegyiküké lemezfelvétel után kiált. De őszintén: ezen az estén felemelő és üdítő élményt nyújtottak, Christina Pluhar energikus vezényletével.

München, Berlin, Hamburg, Frankfurt, Bécs, Párizs, London, Essen és Luxemburg után az utolsó előtti állomásra, Budapestre érkezett az Olasz daloskönyv-turné csütörtök este. A felettébb illusztris sorba való bekerülés önmagában is mutatja, hogy a Művészetek Palotája bő évtized után a világ zenei élvonalának biztos és immár megkerülhetetlen sarokpontjává vált.

Morandi ezen a két estén ismét igazolta számomra szakmai presztízsét: ő olyan teremtő erejű karmester, aki nem csak egyszerűen jól interpretál egy művet, hanem képes arra, hogy új megvilágításba helyezze azt, feltárja legmélyebb titkait.

Tudunk mindent, de nem azért, hogy elkápráztassuk a nagyérdeműt, hanem azért, mert a tisztesség így kívánja. Elvégre az ilyen épületek, mint a MűPa ezért épültek, hogy ilyen dolgok elhangozzanak bennük, ilyen zenekarok azért alakultak, hogy ilyen műveket eljátszanak.

Dvořak Stabat Matere nagyszabású mű, nem tűr meg maga mellett mást, a koncert – szünet nélküli – nyolcvan percét egymagában töltötte ki.

Az ember csak a műsorlapon végignéz, már tudja, hogy szép lesz. Ha van valamilyen kétség akkor esetleg az, hogy a Siegfried-idillt egy alkalmatlan karmester el tudja rontani, a Zarathustrát pedig egy rossz zenekar teheti tönkre - de nem most...

Itt tényleg nincs szó hangszerről, és arról, mi ez a mű, illetve részei. Elméleti konstrukciók hangzó formába öntve? Netán önálló világgal rendelkező zenedarabok? Nála egy az egész.

Hiába viszont a 19.században feltámadt érdeklődés a zenetörténeti múlt iránt, úgy tűnik sem a hivatalos zenetörténet írás, sem a zeneszerető nagy közönség nem tudott, igazán zöldágra vergődni Telemannal az elmúlt időkben.

Sokszínű és torokszorító kompozíció. Nem egyszerűen gondolatokat, vagy érzelmeket közvetít, hanem kíméletlenül rád is kényszeríti azokat. Teljesen maga alá gyűr, és onnantól nem szemlélője, hanem alanya vagy a történéseknek.

Talán Jacobs sem mindenben hibás. Hibás az a koncertügynöki gyakorlat, amely elvárja, hogy hét nap alatt öt(!) előadást nyomjon le egy előadói gárda Európában keresztül-kasul utazva, egy olyan műből, mint a Máté-passió.

A Pogorelich: név, brand. Ez jutott eszembe, mikor körbenéztem a teremben, sok valódi zeneértőt, értsd zenészt, zeneközeli embert felfedezve. Felidézni sem kell most a híres esetét a Chopin-versenyen Argerich-csel, és ikonikussá merevedett a jóképű művész fiatalkori arca.

Ők egyszerűen így hallanak. Nekik ilyen a hegedű hangja és pont. Nekik ilyen egy Mahler szimfóniában a helyes arány és kész.