Ha végigolvassuk ezt a sokszor száz oldalt Richter Jánosról, megerősíthetjük, hogy a sikeres karrierhez elsősorban végtelen szorgalom vezet. Nem mintha Richter nem lett volna tehetséges, de a kötet egyértelműen bizonyítja, hogy a sikerhez a szívós kitartás legalább olyan fontos (volt), mint az alaptehetség.

Végre megjelent magyarul Birgit Nilsson önéletrajza. Érdemes minden pályakezdőnek végigolvasnia annak ellenére, hogy aligha talál benne olyan receptet, amit egy az egyben adaptálhat majd saját karrierjére. Ugyanis a dél-svédországi falucska parasztlány szülöttjének útja a világ vezető operaházaiba egyszerűen utánozhatatlan.

A szerzőnek minden bizonnyal ez a kötet eddigi zenei írói munkásságának, legszívesebben a koronája kifejezést használnám, ha ennek a szónak napjainkban nem lenne negatív csengése, tehát csúcsa.

Az Operaház főemléktárosa, Karczag Márton pazar kiállítású és lenyűgözően aprólékos könyvet írt az intézmény kiadásában a néhai igazgatóról, Tóth Aladárról. Az alcímben még ott van a direktor neve után az „és kora” kitétel is, ami jelentősen kitágította Szerző lehetőségeit. Persze, ahogy lenni szokott, amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon…

Különös könyv jelent meg Berczelly Istvánról, az Operaház örökös tagjáról, a kollégák és a közönség által egyaránt szeretett és kedvelt basszbaritonról. Arról a művészről, aki szinte már remetei magányba húzódva töltötte operai évtizedeit (azt a majd fél évszázadot), melyben a rivaldafényt egyedül az operaszínpad deszkáin fogadta el (ott is kelletlenül).

A szóló zongorakoncertek rajongói izgalmas kötettel gazdagodhattak a Rózsavölgyi és Társa Kiadó jóvoltából. A neves skót pianista és muzikológus, Kenneth Hamilton mintegy évtizeddel ezelőtti munkája, Az aranykor után immár magyar nyelven is olvasható. A téma – egyben a könyv alcíme is erre utal – a romantikus zongorajáték és a modern előadás viszonya.

Mint tősgyökeres szegedi, büszke vagyok arra, hogy Fricsay Szegeden kezdte dirigensi pályáját. Olyasmit jelentett a város zenei életében, mint később Vaszy Viktor, vagy napjainkban Pál Tamás. Emlékét Szeged nagy tisztelettel őrzi, nevét hangversenybérlet, koncertterem őrzi.

Különös és magyar nyelven feltétlenül egyedi operatörténeti könyvet tart a kezében az Olvasó. Baranyi Ferenc, a gyakorló lírikus, aki cseppet sem mellékesen, hosszú évtizedek óta lelkes és népszerű operarajongó, ezúttal a költő oldaláról közelít.

Amint Lukács Gyöngyi frissen megjelenő könyvébe beleolvastam, egyből ismerős lett. Nem a történet, nem a nyelvezet, hanem a kendőzetlen őszinteség. S minél tovább jutottam, annál jobban megerősödött bennem az érzés: kivételesen mély emberi sorsot dolgoz fel szokatlan bátorsággal az Énekes álarc nélkül.

Tallián Tibor nem szimpla életrajzot írt, még csak nem is egyszerűen a rendkívüli operatörténeti értékkel bíró időszakot dolgozta fel több évtizedes kutatásai nyomán. Könyvünkben a kettő különleges ötvözetét kapjuk, ráadásul hamisítatlan, talliánosan rafinált elrendezésben. A zenetörténész rendelkezésére álló források: elsősorban a színlapok, a korabeli zenekritikák, a fenntartói döntések és határozatok, a bulvár napisajtó cikkei, a kortársak levelezései, naplói és visszaemlékezései különleges egyvelegét kapjuk.

A „leghűségesebb” jelző nem véletlen. Réti Csaba szinte egész tevékenysége Szegedhez kötődik, 1957 tavaszán énekelte itt első kisebb szerepét, s 2004 február 11-én lépett fel utoljára közönség előtt. Ezt a közel fél évszázadot, eltekintve egy rövid pécsi kitérőtől, Szegeden töltötte.

Egy kicsit olyan ez a könyv, mint egy jól sikerült kalandfilm. Együtt szurkolunk a főhősnek leküzdeni a szinte leküzdhetetlent, a hendikepes gyermekkort és pályakezdést, az alkati hátrányokat, a körülmények okozta gátlásokat, az empátia nélküli rendezőket. És ez tulajdonképpen sikerül is, mert Fekete Veronika traumák és sikerek különös egyvelegén túljutva, ünnepelve és megalázottan, szeretve és elkergetetten is harmóniát tud sugározni.

Legtöbbször a tenoristák ragadnak tollat. Talán ők állnak leginkább az érdeklődés homlokterében, talán ilyenformán is bennük van a legtöbb exhibizionizmus. Személyiségüket jól mutatják a választott címek is: Életem és sikereim (Mario Del Monaco), A pék fia és a kilenc magas C (Luciano Pavarotti), Lélekből énekelni (José Carréras), Bánk bán elmondja (Simándy József)

Millington megközelítése kevésbé elméleti, mint Magee-é, ugyanakkor kevésbé „szószátyár” is. Míg az idősebb filosz szívesen merítkezik meg önnön grafomániájának már-már Wagnerhez mérhetően bő és túláradó nyelviségében, addig Millington inkább törekszik „felülről” olvasni a wagneri életművet, s jóval tömörebben és lényegre törőbben fogalmaz...

Bónis Ferenc közreadásában és fordításában Bartók Béla életébe, gondolkodásába és komponálási technikájába nyerünk betekintést, persze csak áttételesen. Azért áttételesen, mert a közreadott dokumentumok levelek, melyek nem e célból születtek, viszont a kései utókor mégis pompás lehetőséget kap a zeneszerző-géniusz kulisszatitkainak elleséséhez.

A politikusból lett közírónak, rádiós szakembernek és félprofi zenetudósnak nem ez az első Richard Wagnerrel kapcsolatos írása: már évtizedekkel korábban is élénken foglalkoztatta őt a Wagner-operák sajátos világa, a drámai konfliktusok, a zenei szerkesztésmód, és persze a zenedrámák árnyékában meghúzódó elméleti-ideológia háttér.

Pernye Andrásnak valami egészen különleges képessége volt a kicsit sablonos szakszövegbe odabiggyeszteni egy-egy olyan gondolatot, amitől az adott hangverseny egy szempillantás alatt más látószögbe került, az este horizontja váratlanul kitágult, az olvasó – bár nem úgy készült – hirtelen egészen más léptékkel látta a dolgot.

Legjobb tudomásom szerint Feinstein munkája az első és mindmáig az egyetlen átfogó Rabin-biográfia. Részletesen, hihetetlen precizitással, számos dokumentumot, főleg leveleket idézve, objektíven, a szigorú tárgyszerűség jegyében követi nyomon a pályát.

Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy Yehudi Menuhin a legjobb szándékkal fogott bele önéletrajzának megírásába, emlékeinek, élményeinek, benyomásainak feljegyzésébe. Az eredmény azonban a legnagyobb jóindulattal is csak lehangolónak mondható.

Az A/4-es méretű könyv nem kisebb dolgot vállalt magára, mint a magyar hanglemez-történet tételes bemutatását. Apróság ez, ha a mindennapi élet szerteágazó mivoltát nézzük, de hatalmas feladat, ha megpróbáljuk ennek a lassan 110 esztendeje üzemelő kulturális iparág minden szegmensét áttekinteni.

A jelen kötet, mely a sorozat második kiadványaként Fodor operakritikusi munkásságának legjavát kívánja bemutatni (ezúttal Verdi- és Wagner-operák egyes audio- vagy videofelvételeiről írottakat csokorba gyűjtve), kiválóan alkalmas arra, hogy az olvasó elé tárja Fodor kritikai normarendszerét és annak nyilvánvaló, élesen kirajzolódó korlátait.

A sok kisebb-nagyobb töredékből, amelyből az egész összeáll, akár nagy, történelmi tabló is kerekedhetett volna – Bartók 1881-ben született, a regényt ez év elején fejezte be az író –, de csak pillanatfelvételek sorozatát kapjuk, tagadhatatlan, ezek sokszor érdekesek.

Bár fordítási és fogalmazási hibák egyaránt sújtják ezt a kiadványt, a rengeteg színes rajzzal tarkított és sokszor párbeszédes formában megírt szócikkek megfelelnek annak, amit egy jól érthető, szemléletes zenei lexikontól elvárhatunk.

Az első beszélgetés a kezdetekről szól: hogyan lett a gyermek, majd ifjú Kodályból az, ami. A második a népdalgyűjtésről, a harmadik a zeneszerzőt mutatja be, a negyedik a magyar zeneoktatási, -nevelési koncepció megszületését és lényegét írja le, az ötödik pedig a komolyzene akkori helyzetén elmélkedik.

A Kairosz Kiadó vallomásos könyvsorozatának legújabb főszereplője Medveczky Ádám. A népszerű karmester Simon Erika kérdéseire keresetlen szavakkal, lendületesen avatja be az olvasót a titkaiba. Megtudhatjuk, miért lett muzsikus, mit jelent számára Isten, és miért fontos neki a magyarsága.

Az emlékév első kézzelfogható, tárgyi nyomai már a boltok polcait nyomják: a Rózsavölgyi Kiadó egy komplett monográfiával, a Budapest Music Center egy retrospektív CD-sorozat első kötetével jelentkezett eleddig.

Nem nagyon tetszik ez a mostani világ Szinetár Miklósnak. A nemrégiben nyolcvanadik születésnapját ünneplő jeles színházi rendező, főiskolai tanár, tévéelnök-helyettes, zsűritag, operaigazgató etc. zűrös korunkat egy fikciós és eléggé borús hangulatú levélváltásban értékeli, melyet – a jubileumra időzítve – az Európa Könyvkiadó jelentetett meg.

Ezt a relikviát nem én turkáltam. A Corvina Kiadó találkozhatott össze szerencsésen egy emlékkönyvvel és a szerzőjével. A találkozásból könyv született, melyben nemcsak az emlékkönyvvel, hanem történetével és – akkor – gyermekkorú gazdájával is megismerkedhetünk.

A 2002-ben lezárt dolgozat a korábbi Verdi-kötethez hasonló erényeket csillogtat: primer információkban gazdag, mégsem oktalanul adathalmozó, beszédes, de nem szószátyár, alapos, de nem tudálékos, továbbá hangulatosan olvasmányos írás, mégsem válik sehol sem zavaróan terjengőssé.

Sachs nem egyszerűen csak a sokadik szöveget akarta megfogalmazni Beethovenről és/vagy az ő nagy szimfóniájáról, hanem egy olyan művel akart előjönni, amely – bár tökéletesen lefedi a címében ígérteket, azaz részletesen, valóban könyvnyi terjedelemben mutatatja be a zeneszerzőt, korát és alkotását – több mint szimpla zenetörténeti munka.