Bejelentkezés Regisztráció

Kedvenc felvételek


Téma ismertetése: lemezek, filmek, vélemények

1571 lujza 2026-11-22 03:23:19 [Válasz erre: 1570 takatsa 2026-11-21 22:43:26]
Köszönöm szépen!

1570 takatsa 2026-11-21 22:43:26
Akkor néhány szó erről a Heggie operáról, amit néhány napig megnézhettek teljes terjedelmében, illetve 3 hétig kérhetitek tőlem az opera letöltési linkjét. 

Before it All Goes Dark - Mielőtt elsötétül minden. Ezt az egyfelvonásos operát 2023-24-ben komponálta Jake Heggie, a Music of Remembrance (Emlékezet Zenéje) nevű seattle-i együttes felkérésére. A szövegkönyvet Heggie állandó alkotótársa, Gene Scheer írta. A Music of Remembrance kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy a holokauszt idején üldözött, elhallgattatott vagy meggyilkolt zeneszerzők műveit kutassa fel, játssza el, valamint új műveket rendeljen, amelyek a holokauszt tanulságait és örökségét dolgozzák fel. A világpremierre 2024. május 19-én került sor Seattle-ben, majd röviddel későbben San Franciscoban is bemutatták a művet. A főszerepben az a Ryan McKinny játszott, aki a MET-ben Heggie másik operájában, a Dead Man Walkingban is főszereplő volt.

Az opera története valós eseményen alapul, amely 2001-ben a Washington Post-ban jelent meg, Ryan McKinny tollából. Egy idősödő és beteg vietnámi veteránról szól, akit teljes meglepetésként ér az, hogy egy ismeretlen, koncentrációs táborban meghalt dédnagybácsitól, egy mesés értékű festmény-kollekciót örökölt. A nagybeteg és koldusszegény veterán (Mac), Prágába utazik, hogy átvegye a Zsidó Múzeumban őrzött örökségét. A helyszínen egy kedves, fiatal muzeológusnő fogadja, beszélgetésük során bontakozik ki a Mac számára teljesen ismeretlen múlt, Emil bácsi és a többi prágai zsidó története, az apró emberi sorsok, a tisztes polgári jólét állapota, ami egy pillanat alatt véget ér, amikor dörömbölnek az ajtón, még egy pillantás a családi otthonra, a szeretett festményre, aztán örökre bezárul az ajtó. Pici emberi sorsok, amelyeknek az eredője a holocaust kimondhatatlan szörnyűsége. Aztán váratlan fordulatot vesz a történet: kiderül, hogy a cseh állam is tudomást szerzett az értékes örökségről, és a kollekciót gyorsan nemzeti kulturális emléknek nyilvánítva, megakadályozza azt, hogy az örökös kivigye a festményeket az országból. "Nem arról van szó, hogy a festmények az enyémek, hanem egyszerűen arról, hogy nem maradhatnak azoknál, akik ellopták őket!" - sóhajt fel Mac reményvesztetten. Így ér véget a történet, igen, ilyen az élet...

Az Opera alig 45 perces (inkább 40 perc), mert az elején van egy prológus, ahol, mint egy zeneiskolai koncerten, előadnak 5 apró művet, illetve részletet, számunkra teljesen ismeretlen szerzőktől (David Beigelmann, Robert Daubert, Erwin Schulhoff). Ügyes! - mondhatnánk egy kis antiszemita hangsúllyal: 40 percért a szerzőpáros biztosan szép summát vett fel. De ha a feliratozást megnézzük, akkor, mint egy fejfán, ott vannak a dátumok: 1887-1945, 1922-1945, 1894-1942. Igen, Csehországi zsidó zeneszerzőkről van szó, akik koncentrációs táborokban vesztették az életüket. És nemcsak ez indokolja a prológot, hanem az is, hogy Emil bácsi nemcsak szenvedélyes festmény-gyűjtögető volt, hanem polgári szalonjában rendszeresen kis családi-baráti koncerteket is tartott, pontosan olyanokat, mint ez a prológ most, összegyűltek a barátok, akadt köztük zongorista, klarinétos, fuvolás, hegedűs, brácsás, gordonkás, sőt, még egy nagybőgős is, és játszottak saját kedvükre-örömükre, akárcsak most, az opera prológjában. És ha nem lankad a figyelmünk, akkor hopp (!) akad itt egy igazi gyöngyszem, Erwin Schulhoff: hiszen ez egy cseh Bartók! 

Hallgassátok csak! Utánanéztem, ez a szegény ember még a zsidókhoz képest is különlegesen szerencsétlen volt. Erwin Schulhoff, aki prágai, német ajkú zsidó családban született, és cseh hazafinak vallotta magát, a 20-as években az európai avantgárd egyik legizgalmasabb figurája volt. Dvořák felfedezettjeként indult, Claude Debussy és Richard Strauss is felfigyelt rá, George Grosz és a berlini dadaisták köréhez tartozott, és Európában az elsők között ötvözte a klasszikus formákat a jazz elemeivel, valamint a kelet-európai népzenével (pontosan úgy, ahogy Bartók tette, sőt, Schulhoff is gyűjtött a Kárpátalján). Nem véletlen, hogy a nácik 1933 után elfajzott művésznek nyilvánították. És ha ez nem lett volna elég, Erwinünk véresszájú kommunista is volt, aki még a Kommunista Kiáltványt is megzenésítette. Így aztán 3 oldalról is rúgták-ütötték, nem csoda, hogy meghalt. Jó, jó, meghalt, előbb-utóbb mindnyájan így járunk, de az ember azt gondolná, hogy legalább az utókor, a csehszlovák kommunisták, piedesztálra emelték, ezt a kommunista, cseh hazafit. - Még mit nem! Egy dadaista, dzsesszes, burzsoá formalistát?? Így aztán Schulhoff, aki amúgy jelentős életművet hagyott maga után (többek között nyolc szimfóniát, operát, baletteket, vonósnégyeseket, zongoraműveket), most is csendes álmát alussza, de legyünk optimisták, reménykedjünk abban, hogy rajtam kívül mások is megnézik ezt az új Heggie operát, és felfedezik ezt a különleges tehetségű, elfeledett cseh zeneszerzőt.

Ennyit a prológusról, most jönne az opera elemzése és méltatása, de elég legyen a szóból, nézzétek, hallgassátok. Inkább még gyorsan visszatérek 1-2 mondat erejéig a prológusra, mert ha az operát meghallgatja az ember, akkor rájön, hogy ennek a prológusnak van még egy, nem is rejtett szerepe. Ez nemcsak prológus, hanem egyben az opera nyitánya is, mert bizony a prológusban elhangzott dallamok, zenei fordulatok az operában visszaköszönnek, ráadásul nincs nagyzenekar, hanem ugyanez a maroknyi ember játszik az operában is, mint ahogyan a prológban. Ez az opera egyben rekviemje is ezeknek az elfeledett, és a holokauszt áldozataivá vált művészeknek, ahogyan rekviemje ez Emil bácsinak, és az összes elhurcolt prágai zsidónak. Heggie zenéje szép, lírai, mély és alázattal teli... 

1569 Klára 2026-11-21 12:25:50 [Válasz erre: 1563 takatsa 2026-11-20 22:35:23]
Csak most bukkantam rá! 
Csodálatos és megrázó. Köszönöm!

1568 takatsa 2026-11-21 09:16:32 [Válasz erre: 1565 lujza 2026-11-21 03:17:34]
Majd írok a Heggie operáról egy bevezetőt, vagy utóhangot, de lehet, hogy csak hétfőn lesz rá időm. Addig csak nézzétek, ez a teljes opera, nemcsak részletek, nem is fogom fennhagyni, ebben a formában csak rövid ideig lesz elérhető.

1567 takatsa 2026-11-21 09:14:30 [Válasz erre: 1566 macskás 2026-11-21 08:13:50]
Jó kis felvétel. Kb a közepén van néhány képkocka, ahol Orlonski pontosan úgy néz ki, mint Michelangelo Dávidja. Ha érdekel az egész opera, akkor előbányászom valahonnan. :)

1566 macskás 2026-11-21 08:13:50 [Válasz erre: 1562 takatsa 2026-11-20 22:30:15]
Ebben nem.
Én sem szeretem. De nagyon csinos, és amikor brékel (vagy hogy írjam magyarul), az meggyőző.

Hölgyek, figyelem!
https://www.youtube.com/watch?v=EpNazi7s1kA&list=RDEpNazi7s1kA&start_radio=1

1565 lujza 2026-11-21 03:17:34 [Válasz erre: 1564 lujza 2026-11-21 02:21:32]
Bocsánat, ezt még akkor írtam, mielőtt megnéztem volna ezt a számomra ismeretlen, megrendítő Heggie operát.

1564 lujza 2026-11-21 02:21:32 [Válasz erre: 1563 takatsa 2026-11-20 22:35:23]
Ajajj, mire gondoltál???

1563 takatsa 2026-11-20 22:35:23
Senki többet?? Akkor lássátok ezt, mielőtt elsőtétül minden.

1562 takatsa 2026-11-20 22:30:15 [Válasz erre: 1561 macskás 2026-11-20 20:14:29]
Köszi szépen. Erről hirtelen Corvette jutott az eszembe, ó, mennyire utálta Orlinskit, de szerintem (ebben) nem volt igaza. :)

1561 macskás 2026-11-20 20:14:29 [Válasz erre: 1560 takatsa 2026-11-19 22:26:18]
Szeretettel egy kis Arthur király:

https://www.youtube.com/watch?v=Q8K8wFk-tn8&list=RDQ8K8wFk-tn8&start_radio=1

1560 takatsa 2026-11-19 22:26:18
Elárulom nektek, hogy nekem van egy titkos szerelmem, akit úgy hívnak, hogy Purcell. Kamaszkoromban kezdődött ez a szerelem, abban a pillanatban, amikor a recsegő rádióban először meghallottam egy csodálatos áriát: Dido búcsúját. Sokáig csak annyit tudtam Purcellről, hogy Dido, és évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra fellobbanjon bennem a szerelem pislákoló lángja, a Peter Sellars-Teodor Currentzis-féle Indian Queen hatására. Lelkesedésemben azonnal magyar feliratot készítettem ahhoz a csodás videóhoz, amelyet meg is osztottam veletek a vallomásommal egyetemben, majd az Indian Queen-t kisvártatva követte a Dido és Aeneas három felvételéhez írt magyar feliratos video bemutatása.

És most itt van Purcell egyik legnagyobb műve, a Tündérkirálynő. Az Arthur király mellett ez a semi-opera Purcell legteljesebben fennmaradt műve, amelyet 1692-ben mutattak be, majd az 1700-as években nyoma veszett, mígnem 1901-ben előkerült az egész partitúra, de még ezt követően is több mint 100 évig kellett várni arra, hogy Glyndebourne-ben teljes terjedelmében és teljes fényében előadásra kerüljön ez a rendkívüli darab, ami műfaját tekintve nem opera, hanem semi-opera. Fél-opera? Vajon mit jelenthet ez? Mint megtudtam, ez az angol barokknak a furcsasága: sem dráma, sem opera, hanem a beszéd, a zene és a tánc furcsa ötvözete. Nem véletlen, hogy ez a különös műfaj Shakespeare hazájában alakult ki, ahol a színháznak évszázados hagyománya volt, és boldognak-boldogtalannak a templom-kocsma-színház hármasa jelentette a kikapcsolódást. Színház, kőfalak között, vagy ponyvás szekéren, tragédiát és vígjátékot játszó hús-vér színészekkel, de nem holmi olasz nyafogás, többórás, folyamatos kántálás. Legyen hát színészekkel dráma, majd a felvonások között masque: zene és tánc, amely oldja az izgalmakat, és nemcsak kedves a szemnek és a fülnek, hanem reflektál az elhangzott drámára, összefoglalja azt és magyarázza. Ez tehát a semi-opera, egy hagyományos dráma, zenével és tánccal feldúsítva. Ez a műfaj az 1600-as évek második felének a terméke, talán Mathew Locke volt aki létrehozta (Psyche-1765), és John Blow, Purcell tanítómestere, de legjelesebb művelője Purcell volt, aztán Purcell korai halála után ez a műfaj eltűnt a süllyesztőben, jött, látott és győzött Händel.(A műfaj fontosabb elemei az opéra-comique-ben tovább éltek, sőt a mai musical is késői leszármazottjának tekinthető.)

E kis kitérő után eljutottunk a Tündérkirálynőhöz, ami, mint a többi semi-opera, egy zenei számokkal és balettel-tánccal kibővített dráma. A drámai alap - sejtésünkkel ellentétben - nem Edmund Spenser 1590-ben született lovagi eposza, a "The Faerie Queene", ahol a tündérek még nem szárnyas lények, hanem inkább szakállas lovagok, és a tündérkirálynő, a "Gloriana" maga Erzsébet királynő, hanem Shakespeare 5 évvel később írt műve, a Szentivánéji álom. Persze a Szentivánéji álom önmagában is elég hosszú darab, ha ebbe még beleszőnek kórusokat, áriákat, táncokat, akkor se vége, se hossza nem lett volna az előadásnak, így az ismeretlen (feltételezetten Thomas Betterton) librettistának az eredeti szöveget alaposan meg kellett húznia, és a 100 év alatt megkopott kifejezéseket újakkal kellett frissítenie, de így is megmaradt, szinte érintetlenül a shakespeare-i mag. 

És  most Shakespeare-nél megállnék egy szóra. Az "angol" Shakespeare-rel először akkor találkoztam, amikor Thomas Ades The Tempest (A vihar) c. operájának librettóját fordítgattam, és megvallom, egészen megrendültem. És most, az újabb találkozásnál, ahogyan a szavak mondattá álltak össze bennem, ugyanúgy megrendít az a nagyság, zsenialitás, bölcsesség, együttérzés és humor, ami ott rejtőzik minden shakespeare-i mondatban. Csak reménykedni tudok abban, hogy ennek a shakespeare-i fénynek valamilyen halvány visszfénye átkerült a magyar feliratomba is. Szóval ott tartottam, hogy megy a Szentivánéji álom, ez a szívmelengető, bölcs és humorosan zseniális mű, szinte érintetlenül, 5 felvonásban, és időnként a drámát megszakítva, de leggyakrabban a felvonások végén jön a masque, a táncos-zenés operai betét, magához a drámához csak lazán kapcsolódva, inkább színezve és mondanivalóját kiszélesítve, illusztrálva vagy aktualizálva; kórusok, áriák, duettek és táncok színes kavalkádja. Ez egészen más, mint az olasz opera seria. Rendkívüli élmény: Shakespeare és Purcell találkozása.

Rendkívüli élmény. Persze csak akkor rendkívüli és akkor élmény, ha Shakespeare és Purcell valóban találkozik. Ez a bemutatott két videóból csak az egyikben valósul meg, abban viszont 100%-ig. Kell hozzá elsősorban William Christie, és hasonlóan fontosan Glyndebourne, Jonathan Kent (rendező), Paul Brown és Kim Bandstrup (díszlet és koreográfia), valódi barokk énekesek (pl.Lucy Crowe, Carolyn Sampson, Ed Lyon), valódi színészek (Sally Dexter, Joseph Millson, Desmond Barrit, Jotham Annan, Susannah Wise, Helen Bradbury, Oliver Kieran Jones, Oliver Le Sueur, stb.), az Orchestra of the Age of Enlightenment, a Choir Glyndebourne, és még sokan mások akik ezt a csodát létrehozták, feltámasztva és elénk varázsolva Purcell-t, Shakespeare-t, Tündérkirálynőt, az angol semi-operát. Itt van tehát ez a csoda, egy több, mint 8 GB-os HD minőségű videó, magyar felirattal 3 hétig kérhetitek tőlem a teljes semi-opera letöltési linkjét. Bónuszként megkapjátok az előadás booklet-jét, a Fairy Queen partitúráját és Edmund Spenser Faerie Queen c. eposzának 1611-es kiadását, pdf formátumban. 

És - szokásomhoz híven -, kaptok egy máluszt is, az 1995-ös Fairy Queen-nek csúfolt förmedvényt. Az elkövetők: English National Opera, karmester: Nicholas Kok, rendező: David Poutney, koreografus: Quinny Sachs, főbb énekesek:Yvonne Kenny, Thomas Randle, Richard Van Allan, Jonathan Best, Michael Chance Janis Kelly, táncosok: Simon Rice, Arthur Pita.

Néhány szó erről az előadásról. A semi-operából kivették a "semi"-t és így aztán nem maradt belőle "semmi". (Ezt a szójátékot nektek találtam ki)  Tehát Shakespeare-t, úgy, ahogyan van, történetestől, sikerült kigyomlálni, ezzel a rendezői ámokfutásnak széles teret nyitni. A rendezésre egy szó illik: visszataszító. Mert a Purcell darabban vannak pikáns, sőt, kissé frivol részek is, de nem az a gusztustalan és erőszakos szexualitás, és perverzitás, ami árad a Poutney-féle rendezésből. És persze a baj nem jár egyedül, társul egy fakezű karmesterrel, és nem barokkon szocializálódott énekesekkel. Az a nyomorult szoprán pl. mindent egy kaptafára énekel, teljesen érzéketlenül, és a zenekar, minden agogikát nélkülözve, mint egy gép játszik, hol van ez Christie-től, ég és föld, hogy a fenébe adhatták elő ilyen lélektelen brutalitással ezt a művet 1995-ben. Ez az angol operajátszás szégyene, a rendezői színház torz megnyilvánulása, a zenei igénytelenség csúcsterméke. (Üdítő kivételnek megemlíteném a két basszus teljesítményét). Ráadásul a video is elég vacak, egy dvd-ből rippelte valaki, és vannak benne apró, hibás részek. Javítgattam, így VLC-vel akadás nélkül lejátszható, a hang sem csúszott el, és a hangminőség amúgy jó (de persze minek), a külcsín nagyszerűen találkozik a belbeccsel. Szóval jó szórakozást a mazochistáknak, és mindazoknak, akiknek nem volt elég a túl bő lére sikerült második összefoglaló. Persze a produkció, ha Shakespeare-t nem is, de nyomokban azért tartalmaz Purcell-t, ezt a megvalósítók nem tudták teljesen kiirtani, de elsősorban mindenkinek a Christie-féle produkció letöltését javaslom. 

Ahhoz, hogy Purcell semi-operáinak teljes elérhető kollekciója meglegyen, már csak az Arthur király hiányzik, éppen most rendeltem meg az Amazonról az elérhető legjobb felvételt, egy Blu-ray korongot (René Jacobs + Akademie für Alte Musik Berlin), így lesz még folytatás (és ezt most nem fenyegetésnek szántam...)

1559 takatsa 2026-11-18 16:33:08
Hamarosan...  1   2  

1558 takatsa 2026-11-17 09:03:22 [Válasz erre: 1557 Edmond Dantes 2026-11-17 08:08:34]
Így bizony. Ennek az áriának több felvétele is elérhető, de a teljes semi-opera felvétele, amiből most ez a pici részlet látható,  igazi ritkaság. :)

1557 Edmond Dantes 2026-11-17 08:08:34 [Válasz erre: 1556 lujza 2026-11-17 05:05:12]
Mint afféle vén Kimernyás, ó, hadd kontárkodjam bele a kiváló takatsa bejátszásába: persze, hogy Purcell, A tündérkirálynő V. felv.-ból az O, let me weep-ária (Ó, hadd sírjak), ahogy az az oldal alján olvasható. YT-on pl. Jarousskyval is meghallgatható.

1556 lujza 2026-11-17 05:05:12 [Válasz erre: 1555 takatsa 2026-11-16 19:14:15]
De szép! Mi ez?

1555 takatsa 2026-11-16 19:14:15
Ó, hadd sírjak...

1554 Klára 2026-10-21 09:39:04 [Válasz erre: 1553 takatsa 2026-10-20 16:00:17]
Ezt a felvételt hatványozottan, duplán köszönöm!
Engem annak idején  Fin de partie elbűvölt, lenyűgözött, szavaim is alig voltak rá. Külön öröm volt számomra - nem sznobság, csak tisztelet - hogy a MÜPA előadáson láthattam a Szerzőt, akik a közönség meleg tapssal köszöntött. A tv jóvoltából láttam a Scala közvetítését is, de élőben egészen más volt. 
Mióta nehezen járok, nem a régi intenzitással követem  a MÜPA programját, így a Die Stechardin sajnos elkerülte a figyelmemet. Ezért külön öröm számomra ez a lehetőség!

1553 takatsa 2026-10-20 16:00:17
Halálon innen és túl az életen...
Sokan gondolhattuk azt, hogy a Fin de partie, Kurtág György 2018 novemberében a Scalaban bemutatott egyetlen operája, a zseniális szerző hattyúdala. Ennek a - néhány év távlatából talán már nyugodtan kijelenthetjük -, korszakos operának a felvételét, 2022-ben a fórumban már bemutattam, itt olvashatjátok. Aztán vagy két éve, egy rádióriportban hallottam, hogy a zeneszerző egy új operát ír, és igyekszik hamar befejezni. „Sietnem kell. Mariának hetvenévesen még van hangja, de nem biztos, hogy nyolcvanévesen is lesz.” - nyilatkozta Kurtág György. És a Die Stechardin, ez az egyfelvonásos, Kurtág Márta emlékére komponált, szóló szopránra írt monodráma, 2025 év végére valóban elkészült. A világpremier 2026. február 20-án volt a Müpában, majd október 11-én a Zeneakadémián is előadták. Maria Husmann énekesnőt mindkét előadáson a Concerto Budapest kísérte, Keller András vezényletével. Az utóbbi előadást a Duna TV is közvetítette.

Úgy gondolom, hogy nem az én tisztem a Momuson méltatni ezt a művet, de aki akár a koncertteremben, akár a TV-n keresztül látta az előadást, annak - akárcsak nekem-, rendkívüli élményben lehetett része: százévnyi öröm és fájdalom sűrűsödik össze 30 percben. Mondhatnánk azt is, hogy egy nagyszerű élet- és alkotópálya méltó befejezése, de mást sugall Kurtág zenéje: semminek nincs vége, a halálon innen és túl az életen...
A felvételt két hétig letölthetitek, hogy ne csak a szívetekben őrizzétek. :)

1552 takatsa 2026-10-18 17:34:59
Azt hiszem, hogy sokan, nagy várakozással tekintettünk a Staatsoper októberi bemutatójára, amelyet az interneten mindenki megtekinthetett, hiszen nagy kedvencünk, Asmik Grigorian énekelte a Kékszakállú Herceg várának Juditját, napjaink egyik legjobb baritonjának, Christopher Maltmannak oldalán. A nagy várakozást nagy csalódás követte, többet, szebbet, mélyebbet vártunk ennél a produkciónál, mind a rendezés, mind az énekesek, mind a zenekar tekintetében. De lépjünk tovább, vagy inkább lépjünk vissza, hiszen a Kékszakállú herceg vára előtt elhangzott egy ismeretlen, egyfelvonásos Zemlinsky opera, az Eine Florentinische Tragödie. 

Zemlinskytől én eddig csak a Törpe c. operát ismertem, amellyel 2021-ben itt a fórumon már részletesen foglalkoztam. Az Eine Florentinische Tragödie c. egyfelvonásos opera bemutatója 1917 január 30-án volt Stuttgartban, majd ugyanebben az évben Prágában, Bécsben és Grazban is játszották. Az ezt követő években több német városban is volt bemutató, majd Zemlinsky életében utoljára, 1928-ban Brnoban játszották. Az opera azóta szórványosan - főként német nyelvterületen - fel-felbukkan. Magyarországon - tudtommal - sohasem játszották.

Az opera Oscar Wilde befejezetlen, Firenzei tragédia című darabján alapul, a librettót a mű német fordításából, Max Meyerfeld készítette. Érdekes módon Wilde félbehagyott műve sok zeneszerző érdeklődését felkeltette, Puccini is kacérkodott a témával, Zemlinskyt megelőzve 1914-ben Carlo Ravasegna is írt egy rövid operát a téma felhasználásával, és Prokofjev Maddalena című operájának is ez a mű az alapja, sőt Wilde darabja korunk egyik zeneszerzőjét, Caspar René Hirschfeldet is megihlette, aki 1989-ben írt egy kamaraoperát Bianca címen.

Pedig a történet meglehetősen szokványos, nem csoda, hogy Wilde félretette. A 16. századi Firenzében vagyunk. Simone, egy firenzei kelme-kereskedő, üzleti útjából visszatérve, feleségét, Biancát, félreérthetetlen helyzetben, Guido herceg karjaiban találja. Simone, ha már így járt, legalább anyagilag kívánja magát kompenzálni, így többszörös áron Guidóra sózza, eladatlan portékáját. A történet itt véget is érhetne, de amikor Simone diszkréten félrevonul, elmélkedni kezd a házasságtörésen, és az élet más nagy kérdésein, és végül arra a következtetésre jut, hogy felesége félrelépését nem hagyhatja annyiban. A távozó Guido herceget kihívja párbajra, és riválisát legyőzi, majd megfojtja. A gyilkosságot követően Simone a feleségéhez fordul: "És most te következel...", de Bianca férjét átölelve csodálattal eltelve rebegi a fülébe: "miért nem mondtad, hogy ilyen erős vagy?". A házastársak kibékülnek és a hullával mit sem törődve ágyba bújnak, hogy megpecsételjék megújult szerelmüket. 

Hát ennyi a soványka történet, és Vasily Barkhatov rendezőnek ezt a történetet kellett kompatibilissé tennie Bartók pszichodrámájával. Ez impossible missionnak tűnik, de mint tudjuk, a mai rendezők nem ismernek lehetetlent. Barkhatov a manapság közkedvelt megoldást választotta: keretbe helyezte Zemlinsky operáját. A nyitány alatt bő feliratban meséli el nekünk a kerettörténetet: adott egy házaspár, akinek zátonyra futott a házassága, a feleség egy pszichiáter segítségét kéri, aki a házaspárnak egy szerepjátékot javasol. "Módszerem neve - mondja a pszichiáter - Hét ajtó a boldog házassághoz. - Az első ajtó, amit ki kell nyitnunk, a féltékenység." (Haha, itt van a hét ajtó, átjáró a Kékszakállú kastélyába.) Kezdődhet tehát a terápiás ülés, maga az opera. 

Persze nehéz a tehénre gatyát húzni, a kerettörténettel logikailag nem egyeztethető össze a 16. századi történet, és Zemlinsky egyfelvonásosa sem így, sem úgy nem válik kompatibilissé a Kékszakállú herceg várával, de ez Barkhatovot csöppet sem zavarja, legyen ez a nézők baja. De itt most álljunk meg egy pillanatra. Ha egy rendező egy közismert művet, pl. a Carment, vagy a Rigolettót modernizálni kívánva, a saját ötleteivel feltupírozza, akkor a közönség ettől függetlenül pontosan tudja, hogy miről szól a történet, így vérmérsékletétől függően dühöng, vagy csak legyint a rendező agymenésén. De ha  egy olyan operát állít színpadra, amit a nézők 99%-a életében először lát, akkor a rendező felelőssége nagyságrendekkel nagyobb. Ha a rendező egy saját, teljesen idegen koncepciót (pl. pszichiátriai szerepjátékot) erőszakol rá a műre, akkor becsapja a közönséget. A néző abban a hiszemben távozik, hogy ezt írta a zeneszerző és a librettista, miközben a látottaknak köze sincs az eredeti művészi szándékhoz. Úgy gondolom, hogy ez az eset már túl van a rendezői szabadságon, ez egy ismeretlen mű tudatos meghamisítása, amelyre egyetlen rendezőnek sincsen joga.

Ettől függetlenül ez a Zemlinsky opera, ha nem is éri el a Törpe színvonalát, nagyon jó zene, kár, hogy nem játsszák gyakrabban. Maltman meggyőző teljesítményt nyújt, a mekegő Dmitrij Golovnin helyett jobban örültem volna az operához jobban illő bel canto tenornak, Asmik Grigorian pedig hozza az elvárhatót, ebben a nyúlfarknyi szerepben. A zenekar színpompásan játssza ezt a későromantikus, igazi bécsi zenét. Szóval jó ez az opera, és jó az előadás, különösen az ezt követő Kékszakállú előadásához képest, amely mind az énekesek, mind a zenekar tekintetében a borzadály kategóriájába tartozik. Ezt hallva kételkedő kíváncsisággal várom Maltman jövő év májusi budapesti bemutatkozását Kékszakállú szerepében. Mindenképpen javítania kell a teljesítményén, ha méltó ellenfele (partnere) kíván lenni Kissjudit Annának. :)

Hát, ezt hoztam nektek, Zemlinsky Firenzei tragédiáját (Maltman, Golovnin, Grigorian; Altinoglu, Wiener Staatsoper, 2026), és máluszként, a videó második részében a felejtős Kékszakállú herceg várát. 3 hétig kérhetitek tőlem magánban a jó minőségű videó felvételt, magyar, német, angol és francia felirattal.

1551 takatsa 2026-10-16 15:18:50
Hamarosan...

1550 Klára 2026-10-08 08:00:12 [Válasz erre: 1545 takatsa 2026-10-07 16:45:29]
Biztosan igazad van - 1964 óta "kicsit" idősebb lettem, láttam - hallottam ezt azt, tehát a látóköröm is kitágult. A Lulu sem mindennapi opera, azzal is meg tudtam békülni, nyilván ezúttal is így lesz. 
Köszönöm a linket!


1549 takatsa 2026-10-08 07:26:40 [Válasz erre: 1548 Edmond Dantes 2026-10-08 06:07:01]
Olvasmányok alapján elég nehéz megítélni egy zeneművet, el sem tudom képzelni, hogyan csinálod. MIndenesetre ha ott van valahol a közeledben a füled, akkor ne sajnáld a fáradságot, vedd elő kérlek, és hallgass, nézz bele ebbe a moszkvai előadásba. Hogy ne kelljen megkeresned az 1542-es bejegyzésemet, itt van a link, amelyre ha rákattintasz, akkor több mint 50 perces keresztmetszetet láthatsz az előadásról, magyar felirattal. Amúgy egy kis történelmi adalék: a művet a Mariinszkij színház mutatta be a Szovjetúnióban, az akkori Leningrádban, 1927-ben, és 1927 és 2010 között egy alkalommal sem játszották, de ennek feltehetően politikai okai voltak. Kérdésedre válaszolva, 2010-ben - az elérhető archív adatok szerint -, 10 alkalommal játszották.

1548 Edmond Dantes 2026-10-08 06:07:01 [Válasz erre: 1547 takatsa 2026-10-07 22:54:08]
Hát, kedves doktor úr, nem tagadom, eleddig csak olvasmányaimból ismerem Berg hal(l?)atatlannak tűnő darabját, és csupán feltételezem, hogy az új bécsi iskolának nevezett valami illetve a hozzá köthető szerzők (érett) alkotásainak zöme a dodekafónia jegyében fogant. Ha a Wozzeck egy romantika-özön, akkor az eléggé zárvány-romantika lehet: zárvány, egyben "lezárvány", végleg lezár egy jó évszázadnyi "Webertől Webernig" tartó korszakot, mondhatnók a szójáték kedvéért, bár Berg a szerző. Vajon a moszkvai közönség is felrobban a zenészek játéka nyomán? És vajon hány előadáson? És elővették-e azóta, ha akkorát szólt? Becsszóra, mindazonáltal nagy adósságomnak tartom, hogy még nem láttam. A COVID alatt mintha streamelte volna a MET vagy valamelyik társulat, el is kezdtem nézni, de azt mondtam, hogy ehhez magyar nyelvű szövegaláírás kell, majd máskor és színházban.

1547 takatsa 2026-10-07 22:54:08 [Válasz erre: 1546 Edmond Dantes 2026-10-07 20:01:00]
Hát, barátom, nagyon vájtfülűnek kell lenned, ha abból a Berg féle romantika-özönből kihallod a dodekafóniát. És méghogy kötelességből játszanának Wozzecket?? Hallgasd meg a 2010-es Bolsoj felvételt. A zenészek a Hattyúk tava helyett olyan extázisban játsszák a még sosemjátszott Berget, hogy majdnem felrobban a Bolsoj óriási tere. Olyan, de olyan rövid az élet, bűn lenne, ha kihagynád Berget. :)

1546 Edmond Dantes 2026-10-07 20:01:00 [Válasz erre: 1544 Klára 2026-10-07 16:42:08]
A százéves Wozzeck ma is szinte "kortárs" operának számít, amitől, mi tagadás, többnyire ódzkodik a közönség. Így az operaházak is inkább kötelező olvasmányként veszik elő vagy inkább tudják le. Hiába no, az a fránya dodekafónia... Mindeközben pl. a MET évről-évre jól fogyasztható, valóban kortárs operákat mutat be a főzeneigazgató értő és lelkes gondozásában. Lehet, hogy a legtöbb vagy mindegyik eltünik a nagy operasüllyesztőben, míg a Wozzecket, Lulut (vagy pl. a nagyon másmilyen Pelléast) az idők végezetéig kötelességtudón előveszik a házak .... aztán gyorsan eldugják jó időre.
PS Kiváncsi vagyok, hogy fogadja mai szemmel-füllel.

1545 takatsa 2026-10-07 16:45:29 [Válasz erre: 1544 Klára 2026-10-07 16:42:08]
A 90-es évek óta már sok-sok modern operát láttál, akár élőben, akár videón, így biztos vagyok abban, hogy a Wozzeck is tetszeni fog. Küldtem a letöltési linket magában. :)

1544 Klára 2026-10-07 16:42:08 [Válasz erre: 1543 takatsa 2026-10-06 23:09:21]
Mikor tegnap a 2  Wozzeck Hamarosan-t láttam, eszembe jutott, Alban Berg valamikor már szerepelt az ajándékaid között. A Wozzeck nagyon meglepett, de nagyon hálás vagyok érte! Valamikor a MÁO előadásában láttam, és meglehetősen zavaros benyomást keltett bennem. Ennek több oka is  lehetett, most nem tippelgetek evvel kapcsolatban. Elsődlegesen nyilván az akkori életkorom, a cselekmény, illetve az ú.n.  klasszikus repertoárhoz hozzászokott megítélésünk is szerepet játszott. Visszakerestem az opera digitárban, hogy mikor játszották, és kik léptek fel az akkori előadásokon. A bemutatót, illetve a jóval később következett felújítás sem hozott számottevő előadás számot. Valószínűleg határtalan népszerűséget akkor sem aratott.
Most különös érdeklődéssel figyeltem fel erre a kivételes lehetőségre - kíváncsi vagyok, kissé idősebb és több operai élmény birtokában milyen benyomást tesz rám!

1543 takatsa 2026-10-06 23:09:21
Csaknem napra pontosan 3 éve foglalkoztam Berg Lulu című operájával, és 4 nagyszerű videót osztottam meg veletek. Nem akarom megismételni Berg munkásságát méltató hosszas eszmefuttatásomat, akit érdekel, az itt elolvashatja.

Rátérve Berg első operájára, ezzel is, mint szinte az összes, amúgy is kevés darabjával, Berg sokat szöszmötölt, hiszen kisebb megszakításokkal, 8 évig, 1914-től 1922-ig írta, majd a premierje 1925. december 14-én volt a Berlini Állami Operaházban. 

Az opera librettóját Georg Büchner Woyzeck című 1836-ban írt, töredékes színpadi műve alapján maga Berg írta. Büchner (1813-1837) rövid, de kalandos élete szintén megér egy misét. Röpke 23 évébe belefért nemcsak az, hogy jelentős vers-és prózaíró volt, aki az expresszionizmus előfutáraként alapvetően befolyásolta az európai színház XX. századi fejlődését, hanem mellesleg orvos-anatómus volt, és forradalmár, protomarxista (hogy ez mit jelent, azt nem tudom, csak sejtem), aki társaival együtt megírta a hesseni futár című röpiratot, amely a Kommunista kiáltvány előzményének tekinthető. (Huh!) De elsősorban nem ezért szeretjük Büchnert, hanem a Danton halála és a Leonce és Léna c. drámájáért és Lenz című novellájáért. Szerencsére a Woyzeck című drámáját - közbejött hastífusz okozta halála miatt - Büchner befejezni már nem tudta, ami kapóra jött Bergnek, hiszen a dráma-torzót így, a saját maga által írt librettóban, kénye-kedve szerint alakítgathatta, kezdve azzal, hogy a főhős, és így az opera nevét is, egy félrehallás kapcsán Woyzekről Wozzeckre változtatta. (Megjegyzem, Büchner a hastífuszt egyetemi oktatói munkája során kapta, ezzel bizonyítva, hogy az orvosi hivatás sokkal több veszéllyel jár, mint a vers- és dráma faragás, vagy a forradalmároskodás.) A drámatöredéket a zseniális Berg, meghagyta töredéknek, csak az egyes fragmentumok sorrendjén változtatott, és ezekből a mozaik-darabokból állította össze azt a rendkívül változatos, de ugyanakkor koherens, sodró lendületű librettót, amely megteremtette a lehetőségét a XX. század eleji német posztromantika, az expresszionizmus, és a schönbergi dodekafónia talaján kivirágzott, színpompás, teljesen egyedi és utánozhatatlan bergi zene szárnyalásának. Berg ezzel a művel életet lehelt és megtöltötte emberi érzelemmel Schönberg dodekafoniáját, ez volt az új zenei időszámítás kezdete, a modern zene honfoglalása. 

A Wozzeck botrányos sikert aratott a bemutatón, gondolom, hogy inkább botrányost, mint sikert, mindenesetre még abban az évben előadták Prágában, majd 1927-ben Leningrádban (sic!), és 1930-tól sorban a német- és osztrák operaházakban. A művet 1930-ban New Yorkban, majd 1931-ben Philadelphiában mutatták be, 1932-ben a BBC stúdiójában felvétel is készült. Aztán jöttek a hitleri évek, Berg is tiltólistára került a zsidókkal (pl. Schönberggel) ápolt kapcsolatai miatt. Üdítő kivételként 1942-ben bemutatták a művet a kevésbé fasiszta Olaszországban, Rómában. A II. világháború után a Wozzeck újraéledt, és ha nem is vált repertoárdarabbá, de nagyon jelentős előadások születtek és születnek, szerte a nagyvilágban. Magyarországon 1964. 02.16-ig kellett várni a premierre, két szereposztásban, 20 előadást ért meg a Wozzeck, 1965 májusáig. Az előadást, szintén két szereposztásban 1992-ben újították fel, 9 hónap alatt 9 előadást ért meg a sorozat.

Büchner műve a katonaság és a kizsákmányolás ellen írt pamflet volt, Berg librettója a történetet a XIX. századi környezetéből kiemelve, a történet perspektíváját szélesítve azt mutatja be, hogy a hatalom és a közszellem hogyan nyomorítja meg, és hogyan sodorja a társadalom perifériájára a "kisembert", hogyan hántja le róla az önbecsülés és az emberi méltóság védőburkát, hogyan kergeti az őrületbe, az önfeladásba, a gyilkosságba és az öngyilkosságba. 3 felvonáson, 15 képen át követhetjük Wozzecket a leépülés stációin át, ahogyan fokozatosan elveszíti emberi mivoltát. Ez a történet időn kívüli, időtálló, és hátborzongatóan mai... Nagyszerű opera, mivel nincsen benne pozitív szereplő, mindenkit szabadon lehet utálni vagy szeretni. Ez az opera végső soron rólunk mond véleményt, rajtunk függ, hogy hogyan nézzük és mit értünk meg belőle; ülhetünk az első sorban, önelégülten, peckesen, vagy állhatunk az utolsó sorban, összegörnyedve, a mellünket verve... Lehetünk farizeusok vagy vámosok, egyre megy, közömbösen forog velünk a mindenség malomköve.

Két felvételt hoztam nektek, mindkettő nagyszerű a maga nemében. Zenei megvalósításában a 2017-es salzburgi előadás a hagyományosabb, kiváló énekesekkel és zenekarral (Goerne, Grigorian, Daszak, Siegel, Larsen,; Kentridge, Jurowski, Vienna Philharmonic), és a modern technika teljes arzenálját felvonultató, valóban művészi, szürreális, álomvilágszerű rendezéssel. A másik felvétel a 2010-es Bolsoj előadáson készült (Nigl, Byers, Paster, Migunov, Muravitsky;  Csernyakov, Currentzis), formabontó, naturális, brutális, kendőzetlen és ocsmány. Pontosan olyan, mint a mindenkori hatalom, amelynek hálójában vergődnek az emberek, kicsik és nagyok, buták és okosak, gazdagok és szegények. Ebből a hálóból nem lehet kitörni, kiszolgáltatott mindenki. Ez a mai Wozzeck, egy olyan Wozzeck, amely már nemcsak Berg alkotói tehetségéből, hanem a mi rémálmainkból szintetizálódik. Ez a világ a pokol legalsó köre, évezredes civilizációnk és kultúránk dicső csúcsterméke. Onnan, a legalsó bugyorból nézünk fel, a hold nélküli sötétségbe, imádkozva vagy átkozódva, ordítozva vagy jajongva. Currentzis felfedező útra visz minket, a lélek sötétjébe, és nem létező pálcáját hipnotizáltan követik az énekesek, zenészek, Berg művét újra felfedezve, a semmiből hangonként újra felépítve.

Ezt a két videót hoztam most nektek, a teljes felvételeket 1 hónapig magánban kérhetitek.
És akinek ennyi jó kevés, az olvassa el kis beszélgetésemet barátommal, az MI-vel, Bergről, Wozzeckről, és a bemutatott két felvételről. 


1542 takatsa 2026-10-05 19:27:39
Hamarosan:   1   2  

1541 takatsa 2026-09-24 19:25:37
Van egy jó hírem, szokásom ellenére most rövid leszek, mert nagyon zaklatott hetem van, de nem akarok senkit sem napokig váratni arra, hogy letölthesse a két teljes operát, ez indokolja most a rövidségemet.  

Talán nem véletlen, hogy a salzburgi rettenet után a múltba menekültem, a régmúltba, az origóba, az ősforrásba, Monteverdi Orfeójába. Persze, ha valaki veszi magának a fáradságot, és alaposan megismeri az operát, akkor majd rájön, hogy ez a több mint 300 éves opera - témáját és zenei megoldásait tekintve - egyáltalán nem ősi, hanem olyan, mint egy ma született bárány, mintha a kortársunk lenne. Persze nemcsak a rettenet hajtott ehhez a csodálatos operához, hanem az is, hogy egyik fórumtársunk, akit barátomnak is nevezhetek, és aki egy igazi zenész (bizony, ilyenek is akadnak errefelé), hiszen a Mannheimi Operaház vezető korrepetitora, megajándékozott engem egy nagyszerű linkkel, ahol az operaházuk nyári produkciója látható, az Orfeo. Ez egy nagyon szép előadás, kiváló karmesterrel, zenekarral és énekesekkel, és egy olyan rendezéssel, amely azt bizonyítja, hogy egy modern rendezés úgy is lehet izgalmas, látványos és szép, hogy közben alázattal szolgálja a zenét. Volt viszont egy problémám ezzel a felvétellel: csak német feliratot tartalmazott, németül pedig a der-di-dason kívül semmit sem tudok. Így aztán elkezdtem keresgélni, és találtam is rengeteg Orfeo felvételt, egyik rosszabb volt, mint a másik, amíg ráakadtam életem Orfeójára, William Christie és a Les Arts Florissants 2008-as produkciójára (énekesek: Dietrich Henschel, Maria Grazia Schiavo, Sonia Prina, Antonio Abete, Luigi De Donato). Ennek a DVD-nek a feliratai segítségével készítettem a magyar fordítást, és ezt illesztettem a mannheimi videóhoz is. Még annyit a Christie-féle felvételhez, hogy DVD-ből készítettem a videót (tudomásom szerint bluray felvétel nem készült), így a videó nem HD minőségű, de kárpótlásként mindkét hangsávot rögzítettem (alapból az 5.1-es indul, ez ad teljesebb hangzást, de elérhető a sztereó hangsáv is). A két teljes felvételt magánban kérhetitek tőlem, 1 hónapon keresztül. 

Azért, hogy ne maradjatok olvasnivaló nélkül, számotokra is elérhetővé tettem az AI-val folytatott tegnapi beszélgetésemet az operáról, és a Christie-féle felvételről. Hogy egy személyes gondolattal fejezzem be ezt a röpke felvezetést, megvallom, nekem az opera első húsz perce tetszett legjobban. 20 percnyi öröm és boldogság mindenkinek elég kell, hogy legyen, ahhoz, hogy a sötétség - véglegesen - sohase nyelhesse el. 

1540 takatsa 2026-09-23 18:55:42
Hamarosan    1     2 

1539 takatsa 2026-09-21 11:23:43 [Válasz erre: 1538 Ch.Blondel 2026-09-21 08:34:46]
Ha nem tetszett és nem is érdekelt, akkor mit és miért kérdezel, és a válaszom miért érdekel(ne)? Így a kommunikációnak nincs semmi célja és értelme. :)
Amúgy én kissé tanácstalan vagyok abban a kérdésben, hogy Grigorian miért vállal el mindent, legyen az olyan szerep, ami nem illik a hangjához, vagy olyan rendezés, amely "formabontásával" túl van a jóízlésen, vagy az adott libretto és zene értelmezési lehetőségein. Felsoroltam néhány lehetőséget, de egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nincs más lehetőség, illetve logikus magyarázat a feltett kérdésre. Biztos van erről saját véleményed, és én mindenképpen-, de gondolom mások is örülnének, ha kifejtenéd.

1538 Ch.Blondel 2026-09-21 08:34:46 [Válasz erre: 1536 takatsa 2026-09-20 20:40:32]
Kedves takatsa, ezt a szép hosszú választ, amiben azért a kérdesemre csak nem válaszoltál, sajnos egy hamis feltevésre pazaroltad el: nem tetszett a salzburgi Carmen, de még csak nem is érdekelt.

1537 lujza 2026-09-21 05:23:18 [Válasz erre: 1530 takatsa 2026-09-20 08:30:44]
Olyan jó lenne, ha a kérdéseidet fel tudnánk tenni valaki illetékesnek, ez engem is érdekelne! Egyébként önmagában az, hogy valaki nem rendezett még operát, nem biztos, hogy kizáró ok, mivel egyszer mindenki elkezdi valahogy. De a koncepcióját azért jó lenne, ha be kéne mutatnia. Ráadásul a díszleteket és jelmezeket eleve el kell készíteni előre, és már abból is kiderülhet valami.
Viszont van fordított helyzet is: Amelie Niermeyer, aki például a müncheni - sokak által vitatott - Otellót rendezte, most éppen itt van, mert a Katona József Színházban rendezi a Kasimir és Karoline-t.

1536 takatsa 2026-09-20 20:40:32 [Válasz erre: 1532 Ch.Blondel 2026-09-20 11:38:30]
Kedves CK.Blondel, több okból is örülök, hogy tetszett neked a salzburgi Carmen. Egyrészt azért, mert nyilvánvaló, hogy az előadás célja az volt, hogy tessék a nézőknek-hallgatóknak. És ez az előadás nemcsak neked, hanem sokaknak tetszett, ami fontos az alkotóknak, hiszen pozitív visszajelzést kapnak arról, hogy jó úton haladnak, és ez a tudat további hasonló előadásokra sarkallja őket. Mert a mai világban, amikor lassan az egyetlen értékmérő a pénz, nagyon fontos az, hogy a látogatók tóduljanak, fizessék ki a borsos jegyeket, így téve nyereségessé (vagy legalább kevésbé veszteségessé) az előadást. És a Salzburgi Fesztivál él és prosperál, bizonyítva, hogy az "ilyen előadásoknak" van létjogosultsága. És ahol a pénz dominál (szóval mindenhol), ott most is igaz, sőt, egyre igazabb a szép magyar mondás: pénz beszél, kutya ugat. És ez az a pont, ahol piciny szerepem lehet: ugatok és csaholok. Cseppet sem akarom túlértékelni a szerepemet, de úgy gondolom, hogy az én ugatásomra is szükség van, hiszen ha nem is teszi teljessé, de színesíti az össznépi kórust. Éppen ezért én büszkén és örömest vállalom fel a szerepemet, próbálok nem hamisan, hanem tisztán ugatni, és mindent beleadok. De ugatásom hitelességét talán igazolhatja az, hogy csak akkor ugatok, ha szükségét érzem. És nemcsak ugatni tudok, hanem vonyítani is tudok a gyönyörűségtől, pl. egy Currentzis koncert után (2018 december Müpa, Mahler), vagy azon a csodálatos Purcell adaptáción (2013, Peter Sellars), és persze nemcsak vonyítottam, hanem veletek is örömmel megosztottam több Currentzis fémjelezte operát (Csajkovszkij Jolanta, Purcell: Indian Queen, Sztravinszkij Perszephone, Sztravinszkij: Zsoltárszimfónia, Weinberg: The Passenger). És ugyanígy vonyítottam a gyönyörtől, és veletek is megosztottam Asmik Grigorian sok felvételét (Salome, Pikk Dáma, Jenufa, Háború és Béke, Turandot, Pillangó kisasszony, Köpeny, Angelica nővér), bizonyítva azt, hogy Asmik Grigoriánt és Theodor Currentzist szeretem és nagyra értékelem, és a modern rendezések többségével sincs semmi bajom. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy Asmik Grigoriánt már korábban is megmorogtam Norma alakítása miatt, és ha egy kutya tud nevetni, hát akkor hangosan kuncogtam Lauretta alakításán. Most pedig megugatom Currentzist és Asmik Grigoriant, és úgy teljes egészében a salzburgi Carment, de azért senki se aggódjon, hiszen amelyik kutya ugat, az nem harap. 

1535 takatsa 2026-09-20 19:09:35
Kedves Géza, Klára, Lujza (ábécé sorrendben), köszönöm a hozzászólásotokat. Jó dolog az íróasztal-fiókomnak dolgozni, de még jobb dolog a munkámmal másoknak örömöt szerezni. :)

1534 Klára 2026-09-20 18:22:44 [Válasz erre: 1533 Edmond Dantes 2026-09-20 13:24:46]
Volt szerencsém néhány nagynevű operaénekes önéletírását olvasni, és esetenként velük készült interjúkat olvasni, hallani. (ez nem az ön-reklám helye, tény). Több alkalommal - főleg az utóbbi időben, mióta nagy sztárok szerződéseit 4-5 évre előre kötik - megjelenik az "eszi vagy nem eszi" nem kap mást, köti a szerződés, ez a rendezői koncepció, stb. Ha pedig egy énekes nem viselkedik elég jól,  a továbbiakban nem kérik fel, jön helyette más... Vannak nagy, valóban nagy énekesek, akik Bayreuthban próbát énekeltek, de nem kértek belőlük, vagy felléptek, de csak egyetlen alkalommal..Túl sokat kérdeztek..
Kevés karmester van, aki megengedheti magának, hogy lerángassa a megvalósíthatóság talajára a saját koncepciójába beleszédült rendezőt. Az is "szempont", hogy X.Y. több nagy házban rendezett, mi sem vagyunk rosszabbak, mi is meg tudjuk fizetni, stb. 
A közönség is új arcokat, új rendezéseket akar látni. Nem minden énekesnek, énekesnőnek van meg az egészséges önkontrollja,  hogy mi az, amit már nem kellene vállalnia - persze, ennek konzekvenciái vannak!
A bécsi Carmen valóban csodálatos, ezer köszönet érte. Carlos Kleiber sokáig viselte az apja fia titulust, megküzdött az elismerését. (zárójel, pár éve Pappano is megkapta a kritikát, hogy nem tud operát vezényelni - vannak süket kritikusok is.) Obrazcova hajdanvolt ifjúságom emlékezetes Santuzzája volt, egy ismerős által rámruházott jegynek köszönhetően. 
A salzburgi felvételt - becsületesen bevallom - nem bírtam végignézni, helyenként lapoztam. Megbocsátom Asmik Grigoriannak ezt a ballépést.
De ismételten ezer és ezer köszönet ezekért a feltöltésekért!



1533 Edmond Dantes 2026-09-20 13:24:46 [Válasz erre: 1531 gezakadocsa 2026-09-20 10:18:39]
Ès micsoda Eboli volt Obrazcova! Egy előadàsban làttam őt a Fülöp kiràlyt èneklő Nyesztyerenkòval az Erkelben. Utòbbi az emlèkeim ès az akkori vèlemènyem szerint tùljàtszotta a szerepèt, sokat hadonàszott ès hőkölt hàtra az Autodafè-jelenetben ès a màsik nagy concertatòban. De Obrazcova kritikàn felüli volt. A rendező operajàtszàsròl màr nyakig megìrtam a vèlemènyemet, a helyes megfejtès szerintem valahol "fèlùton" van. Szakìtani kell èvszàzados hagyomànyokkal, becsìpődèsekkel, lefùrt làbù szereplőkkel, "korhű" vagy annak gondolt jelmezekkel, libegő papìrmasè vàrkastèlyokkal ès festett kertekkel --> minimàl kifejező dìszletek. Felőlem legyen okostelefon ès kerekesszèk, ha erre gerjed a rendező ès ha hagyjàk. Ezek ès tàrsaik csupàn felejthető kellèkek. Màsrèszt a rendezès nem forgathatja ki ès nem ìrhatja àt a darab tènyleges szövegèt, tartalmàt, cselekmènyèt, ès nem mehet szembe "chicken-game" mòdjàra a mű szellemisègèvel. Tosca nem vìv(hat) pisztolypàrbajt (a halott) Scarpiàval, Carmen nem szùrhatja le a tizedest ès Gioconda körül sem csorog vèr a falròl.

1532 Ch.Blondel 2026-09-20 11:38:30 [Válasz erre: 1530 takatsa 2026-09-20 08:30:44]
Bocsánat, akkor most Asmik Grigorian a "pénzért mindenre kapható" nem-művész, Európa árulója, vagy a kihasznált énekes, akit jogi retorzió érne egy szerződésbontásért?

(Csak halkan tenném hozzá, hogy aki, mint egy, a nemzetközi operaélettel buzgón foglalkozó néző-hallgató, nyomon követi Currentzis munkásságát, vagy Grigorian pályáját, abban felmerülhet, hogy egy-egy nagy repertoáropera formabontó megközelítését nem pénzéhességből, galádságból, vagy kényszerből vállalják el. Az persze ízlés kérdése, hogy a végeredményt hogy ítéli meg az ember.)

1531 gezakadocsa 2026-09-20 10:18:39 [Válasz erre: 1530 takatsa 2026-09-20 08:30:44]
Nekem is örömöt okozott legújabb munkád, bár én csak a bécsi előadást néztem meg. A jelek szerint jól tettem. Amúgy zömében egyetértek az általad és Lujzával fölvetettekkel. Magam nem vagyok tájékozott színházi-operai belső berkekben, de az a gyanúm, hogy azért egy rendező sem csinálhat bármit, tudunk viszont elég sok olyan történetről, ahol egy-egy sztár-énekes vagy karmester igenis hasonló módon érvényesíthette sajátos elképzeléseit. Biztos ma is van (lehetne) olyan énekes pl., aki ellentmond egy rendezőnek. Mindehhöz érzésem szerint az is hozzájárul, hogy elég gyakori az, hogy azt tartják lényegnek, hogy valami új, talán éppen megbotránkoztató jöjjön létre (csak beszéljenek róla, stb.), s innen könnyű eljutni az általatok vázolt siralmas eredményhöz.
A bécsi Carmennél azonnal eszembe jutottak Zeffirelli hasonló, legendás rendezései, amik a maguk idejében nálunk is -szerintem méltán- nagy érdeklődést és elismerést váltottak ki (Rómeó és Júlia; Napfivér, Holdnővér; A názáreti Jézus) - mintha rögtön otthon érezné magát az ember. Persze olykor előjöttek kissé szokásos operai manírok is egyes előadóknál, de ez eltörpült a fantasztikus zenei megvalósítás mellett. Itt azt éreztem, hogy minden zenei megoldás és hang a helyén van, s miközben a Carlos Kleiberre jellemző feszes, de a hangsúlyokat túlzás nélkül is tökéletesen kiemelő zeneiséget élveztem (s eszembe jutott apai öröksége), ez egyre inkább átvette a figyelésben a képi és színpadi megvalósítás jelentőségét - anélkül, hogy az utóbbi elveszítette volna a zene mellett a cselekmény megfelelő szolgálatát.
Föltűnt, hogy a közönség eleinte Obrazcovát nem méltányolta extra tapsokkal -szemben pl. a Wiener Sängerknabennel (hazai pálya előnye...) vagy a Virágária rendkívül hosszú éljenzésével-, viszont hamar egyértelművé vált, hogy az előadás igazi csillaga C.Kleiber. Összességében ezzel én is egyetértettem. 
Carmen nálam nem pozitív hős, sőt alapjában véve ellenszenves (érdekes, hogy -hasonlóan a Don Giovannihoz- mennyire népszerű; talán némi kispolgári titkos ácsingózás övezi ezeket a szereplőket), s nem is olyannak képzelem, mint amit itt láthattunk, mégis egyre szuggesztívebbé vált, s úgy éreztem, hogy Obrazcova részint őszinte érzelmeket, részint igen erős egyéniséget kölcsönzött neki. A zárójelent egészen drámai lett (persze Domingónak is köszönhetően, miként az összes énekes végig hibátlan volt). El tudom képzelni, hogy milyen lehetett Obrazcova mint Amneris vagy Azucena.
Egy szó mint száz: köszönöm szépen.

1530 takatsa 2026-09-20 08:30:44 [Válasz erre: 1529 lujza 2026-09-20 01:56:21]
Kedves Lujza, örülök, ha a munkám neked, vagy bárkinek örömöt okoz. :)
Én is úgy gondolom, hogy az énekesnek nincsen lehetősége arra, hogy a rendező elképzeléseit alapvetően megváltoztassa, maximum egy-két apróság az, amit szóvá tehet, a többit pedig vagy elfogadja, vagy kiszáll a darabból, aminek persze mindenféle jogi következményei lehetnek. Azt is értem, hogy Salzburg még egy befutott sztár számára is megtiszteltetés, nehéz nemet mondani. Amit én nem értek, az, hogy egy énekes, vagy egy karmester nem csinálhat bármit, köti a kotta, köti a darab, lehetnek és vannak értelmezésbeli különbségek, de bármit nem tehet meg, nem énekelhet egy másik áriát, vagy nem vezényelhet más nyitányt, stb. Egyedül a rendező a szent tehén, aki mindent megtehet, akit nem köt a librettó, nem köt a zene, és aki nem ismer sem Istent, sem embert. Ő miért teheti ezt? És a nagy múltú Sazburg, aki a leghíresebb énekeseket, karmestereket kéri fel,  miért választ olyan rendezőt, aki még sohasem rendezett operát? És vajon teljesen szabad kezet ad neki, vagy kér egy előzetes tervet, koncepciót? És azt sem tudom, hogy a rendezők milyen keretek és szabályok között dolgoznak. Ellenőrzi valaki a munkájukat? Van etikai kódexük, vagy bármilyen működési szabályzatuk? Vagy nem köti őket semmi, és a színpadon azt csinálnak, amit akarnak?

1529 lujza 2026-09-20 01:56:21 [Válasz erre: 1528 takatsa 2026-09-15 15:11:55]
Már én is többször feltettem magamnak a kérdést, amikor valamelyik mai sztár énekest szörnyűséges opera rendezésekben sikerül kifognom, hogy miért tűri ezt? Talán nem elég nagy név, hogy szóljon miatta? De attól tartok, hogy amennyiben aláírta  a szerződést, a rendezésbe akkor már nem nagyon szólhat bele, legfeljebb apróságokba, illetve azt megteheti, hogy egyáltalán nem írja alá. Persze a menedzserek már évekkel előre leszerződtetik a sztárokat, amikor még nem is ismerik a rendezést, legfeljebb a rendező személyét. És gyakran a helyszín lehet a döntő, például Salzburgban énekelni főszerepet fontos állomása egy karriernek, nehéz kihagyni. És az énekest mégiscsak jobban lefoglalhatja a saját szerepének minél tökéletesebb megformálása, és talán kevésbé foglalkozik a színpadi látvánnyal.
Ezzel együtt hálás vagyok a munkáidért, és hogy ilyen gazdag kínálatot kapunk most tőled!

1528 takatsa 2026-09-15 15:11:55
A Covid óta tart operai ámokfutásom, aminek ti is részesei vagytok. Ez valami postcovid szindróma tünet lehet nálam, amit még nem vizsgált részletesen az orvostudomány. Mindenesetre azóta, már többszáz opera-videóhoz készítettem magyar feliratot, többségükben kevéssé ismert barokk- és kortárs operákhoz, de azért - nagyjából véletlenszerűen -, jópár ismert műhöz is. Mint most a Carmenhez, ami talán a világ legismertebb és legkedveltebb operája. Ezt most csak úgy hasamra csapva írtam, de gyorsan megkérdeztem az AI-t, és lássatok csodát nem tévedtem, a Carmen a legkedveltebb opera. Íme a sorrend: Carmen-Traviata-Bohémélet-Varázsfuvola-Tosca. AI még kérés nélkül, igencsak udvariasan hozzátette, hogy országunkban a Bohémélet hangyányival megelőzi a Carment. 

Hát, ha annyian játsszák, akkor biztosan töméntelen, jobbnál jobb felvétel van belőle - gondoltam -, és ebben nem is tévedtem. Íme, hoztam egy csokrot belőle. Intenzíven, a nagy kedvencemmel, a Pappano-féle 2006-os felvétellel foglalkoztam, aztán az elkészült magyar feliratot illesztgettem a többi felvételhez, több-kevesebb sikerrel.
 
Mint ahogyan említettem, nekem a ROH 2006-os felvétele (A. C. Antonacci, J. Kaufmann, I. D'Arcangelo, N. Amsellem; Orchestra of the Royal Opera House, A. Pappano, 2006) a nagy kedvencem. Ha van egyáltalán tökéletes előadás, akkor ez a felvétel az, ahol a rendezés, a látvány, az énekesek, a zenekar és a karmester tökéletesen összhangban van. A videót a bluray változatról készítettem, és mindkét hangsávot (5.1. illetve sztereo) megtartottam. Antonacci alakítása tökéletes, és sokkal komplexebb, mint a többieké, a megjelenés, a látvány, a taglejtés, a hang, a szenvedélyes, de ugyanakkor kifinomult színészi játék tökéletes egysége, és csodálatos párost képez az élete legjobb formáját mutató, fiatal és szenvedélyes Kaufmannal. De az összes szereplő (a mellékszereplőket, pl. Vizin Viktóriát is beleértve) telitalálat. Lebilincselően izgalmas, megrázó, de egyben felemelő alkotás, mindenki figyelmébe ajánlom, különösen azokéba, akik csak most ismerkednek ezzel a csodálatos operával. 

Az 1978-as STOP előadás a másik kedvencem. Ennek az előadásnak meghatározója Carlos Kleiber és Obrazcova. De ne legyek méltánytalan, Zeffirelli, Domingo, a Wiener Staatsoper zenekara, és persze a csak kisfiúkból álló kórus is nagyszerű, és sorolhatnám tovább is. Milyen érdekes, hogy Kleiber személyében egy német-osztrák, Pappano pedig egy olasz-angol karmesterként teszi elénk a két, talán zeneileg legérettebb és legjobb Carment. Obrazcova pedig Carmenként lélegzetelállító. Minden rosszat el lehet mondani róla: teljesen hiányzik belőle a francia operákra jellemző könnyedség, finomság és elegancia, hiányzik belőle a Carmenre jellemző intellektualitás és fondorlatos manipulativitás, a hangzásbeli finomság és rugalmasság, helyette vad, mint egy orosz anyamedve, hangja pedig sötét, drámai, és olaszosan verista. És mégis, a végeredmény leírhatatlan. A felvétel minősége az 1978-as lehetőségeket tükrözi, de a technikai hiányokat feledhetővé teszi, és bőven kárpótolja az elénk táruló káprázat.

A Francesco Rosi nevével fémjelzett 1984-es alkotás (Julia Migenes-Johnson, Plácido Domingo, Ruggero Raimondi, Faith Esham;  Lorin Maazel, Orchestre National de France) annyiban lóg ki a sorból, hogy nem egy opera-előadás felvétele, hanem operafilm, az operafilmek összes jellegzetességével, előnyével és hátrányával. Előnye, hogy "eredeti" helyszínen játszódik, a napfényes Andalúziában, színpompás jelmezekkel, ragyogó énekesekkel. Megvallom, nekem ez volt az első Carmenem, sőt az első igazi operaélményem, még úgy is, hogy a 80-as évek második felében, egy bányászváros-széli lepukkant, csak "késdobálóként" elkönyvelt moziban néztem, ahol a hangszóró recsegett, gyakori volt filmszakadás miatti kényszerszünet, és a közönség sem kimondottan operakedvelőkből verbuválódott. Ettől függetlenül, még most is szeretettel emlékezem vissza erre a filmre, és sokáig ez volt a Carmen-etalon a számomra. De mai szemmel nézve-hallgatva, van ennek a filmnek egy komoly árnyoldala, a hangmérnöki munka. Az énekhangok kiemelésére, és a zenekari hangzás háttérbe szorítására gondolok. Ez a popszakmában bevett gyakorlat, amely a jószándékú tudatlanság által vezérelve, a zenekart a háttérbe száműzi, és csak aláfestésnek szánja, halálos csapást mér, magára az operára. Ettől függetlenül nagy élmény újra és újra végignézni ezt a szép filmet, csak tudni kell azt, hogy a Carmen sokkal több annál, mint a film sugallta színpompás látvány.

De ez a három nagyszerű alkotás már a múlté, hol vannak már azok a legendás rendezők, énekesek, karmesterek? Többen meghaltak, a többiek pedig mással foglalkoznak, vagy éppen csak élnek. Lássuk hát, mi van napjainkban, hogyan játsszák ma szerte a nagyvilágban, ezt a legnépszerűbb operát? Bizony, nagyot változott a világ...

Itt van pl. a 2024-es MET-beli Carmen. Modern rendezés, nincs már napfényes Andalúzia, helyette egy meghatározatlan helyszínű mai Amerika, dohánygyár helyett fegyvergyár, Lilla Pastia kocsmája helyett egy kamion, és aréna helyett rodeó. Ráadásul Carrie Cracknell, egy magát radikális feministának valló rendező. Mi jó sülhet ki ebből? Tegyük félre az előítéleteinket, és ne ijedjünk meg, Carment fogunk látni, még ha nem is olyat, amilyen az emlékeinkkel megegyezik. De ez tulajdonképpen csöppet sem baj, ha az a Carmen, Aigul Akhmetshina. Akhmetshina nem spanyol, nem cigány, és úgy összességében nem rendelkezik Carmen egyetlen megszokott tulajdonságával sem. Akhmetshina nem Carmen, de nem is próbál az lenni. Akhmetshina csak önmagát adja, a sohasem hallott és senki máshoz nem hasonlítható hangját, és azt a teljesen egyedi, utánozhatatlan, bájosan-kecsesen-drabális, debella báját. Ahogyan ez a nagydarab tatár csaj óvatosan illegeti magát a benzin-kútoszlopon, miközben földöntúlian szépséges hangok törnek ki belőle, egyszerre szívszorító és röhejes, igen, tanúi vagyunk egy óriási művész születésének. És ettől a pillanattól kezdve már semmi más nem érdekes, pokolba a kopott Beczałával, és mindenki mással. Nézzétek és szeressétek ezt a felvételt, érdemes.

És akkor most vegyünk egy nagy levegőt, mert elérkeztünk a fájdalmas befejezéshez. Tudjátok, én gyerekkoromban afféle bőgőmasina voltam. Lucskosra sírtam a párnámat éjjelente, a gyufaárus kislány történetén, vagy a boldog herceg fecskéjén elmélkedve. Zseniális nagyanyám a lelki békémet csak úgy tudta helyreállítani, hogy menetközben átköltötte, Walt Disney mintára hepiendezte a felolvasott meséket. Persze kegyes hazugsága csak ideig-óráig védett meg, mert amikor már olvasni tudtam, a világ egyre komorabb lett. Iskolába kerültem, nem akartam kilógni a sorból, délutánjaimat is a fiú osztálytársaimmal töltöttem. Fejük mögül néztem, ahogy az alfahímek kísérleteztek. A középen szétvágott giliszta mindkét fele elmászott, a letört gyíkfarok, az izzadt tenyérben fél óráig rángott. A szöcske, ugrólábától megfosztva, csak mászkálni tudott, és a pillangó... Igen, letépték a pillangó szárnyát, előttünk vergődött a mi kétdimenziós, lapos világunkba kényszerítve. Nem egyszer, nem kétszer, én is ott voltam és részese lettem a gonoszság születésének. Mindent láttam, de egy szót sem szóltam, én is bűnös voltam. Aztán elköltöztünk, magányos lettem, fiúbandába többé nem verődtem. De most elgondolkozom azon, vajon mi lett a pillangószárnyat tépdeső fiúkból? Nem tudok róluk semmit sem, még a nevüket is elfelejtettem. A gonoszságuk merre fejlődhetett? Agresszivitásuk börtönbe vezetett? Vagy a brutalitást átkonvertálták és intellektuális bűnözők lettek? 

Egy biztos, már csak koromnál fogva sem voltam Gabriela Carrizo rendezőnő osztálytársa. Így semmit sem tudok arról, hogy bántotta-e a pillangókat. De az biztos, hogy Carmen szárnyait kitépdeste, és Carment a koszos, szénporos és iszapos földre kényszerítette. Ott vergődik Carmen és mi is vergődünk vele, a brutalitás és reménytelenség mocskában, az örökös sötétségben, az őrök rúgásaitól kísérve, majd a halántékunkhoz szorított fegyver végső másodpercében remegve. Aztán a domboldal sötétjéből kisfiúk csoportja rohan, gyere kishaver, fogd a fegyvert, szorítsd a válladhoz, és közben nézd a társaidat, a sok gyereket, célozz a fejükre, és húzd meg a ravaszt! Látod, sikerült, nagy vagy! És így tovább, végtelenbe nyúló két és fél órán át. Nézd azt a dagadt, vén, meztelen banyát: a hordóhas és a fonnyadt mellek, hogy himbálóznak és remegnek. Aztán ott vonaglik az a férfi páros, hárfahang kíséretében, milyen viccesek, ahogyan az egyiküknek a homlokából, a másikuknak pedig a szájából, egy-egy agancs mered. És amott ugrabugrál az a glóriás, kezét táró alak. Szentantalka, vagy maga Jézus az? És nicsak, ott van az a Grigorian, korunk ünnepelt szopránja. Nem  látod? Ott, az! Az a szénnel bekent, vízzel leöntött mocskos alak, ahogyan részegen kóvályog, az asztalra is felmászna ha tudna, talán táncolni akar a lotyója? 

Istenem, mi ez? Ez lenne a Carmen? Kedves hölgyek és urak, a rendezői színház végső kiteljesedését látják! Velem együtt örvendezzenek! Mert sikerült minden tabutól megszabadulnunk, sikerült az embert dehumanizálnunk. És végre megvalósult az igazi emancipáció, a nő és a férfi most már tényleg egyre megy, mindketten alávaló férgek.

Tudjátok, arra gondoltam, hogy elsősorban nem ez a perverzitását a művészetbe fojtó szerencsétlen nő, Gabriela Carrizo a bűnös, hanem azok, akik beállnak mögé, a fesztivál szervezői és felelősei, és azok a "művészek", akik pénzért mindenre kaphatók, pl. az az Asmik Grigorian, aki már van akkora név, hogy nemet mondhatna, vagy az a Currentzis, aki a háttérből húzza a talpalávalót, vagy az az Eurudike De Beul, aki megromlott testének aprópénzre váltott torzójával megszentségteleníti mindannyiunk anyját, vagy az a közönség, aki megveszi a jegyeket, és aki tapsol és csápol, és az a kritikus, aki vállvereget, és mi mindnyájan, akik szó nélkül hagyjuk, hogy kifosszanak bennünket a jövőnkből, a bennünk pislákoló maradék reményből és minden emberségünkből. Mert Európa elrablását nemcsak karosszékből nézzük, hanem jóváhagyásunkkal, vagy passzivitásunkkal azt lehetővé tesszük. 

Ez volt a kedvcsináló, remélem élveztétek. 3 hétig kérhetitek tőlem magánban, mind az 5 teljes videónak a letöltési linkjét.

1527 Edmond Dantes 2026-09-15 11:48:24 [Válasz erre: 1525 Klára 2026-09-15 09:33:59]
Igen jól tette takatsa, hogy beszerkesztette a 2024-es MET-es Carment, jó szívvel ajánlom. Aigul Akhmetshina vérbeli Carmen: szemtelenül fiatal, életteli,  illúziót keltően "szexi", gyönyörű hang. Nekem ő a valaha látott legjobb Carmen. Beczala -pláne mellette és ebben a szerepben- már kissé idős, de szinte töretlen hangon szól. "Mellesleg"  Angel Blue elsőrangú Micaela és Kyle Ketelsen külsőre ideális torreádor.

1525 Klára 2026-09-15 09:33:59 [Válasz erre: 1523 takatsa 2026-09-14 19:36:44]
Valóban páratlan (és talán kivételes is) lehetőség ennyi remekművet felsorakoztatva szinte tálcán megkapni! Én nem is az összehasonlítás szót használnám, hanem a különböző megjelenítési lehetőségek megismerését! Persze, akaratlanul össze is hasonlítjuk, de én elsődlegesen az egyes rendezők és előadások által kínált szépségek figyelembe vételére koncentrálok. Nyilván két rendező koncepciója mindig eltérő, az operában fellépő énekesek adottságai sem azonosak, tehát az "eredmény" sem lehet azonos. (az extravagáns rendezői kitalációkról nem is beszélve!) 
Számomra különösen érdekes és érdekfeszítő a STOP 1978-ban bemutatott Carmen előadás! Valahol a yt-n létezik egy ilyen feltöltés, nem a legjobb minőségű felvétel, meghallgatásra érdemes volt, (mióta a yt is átveszi a tv csatornák reklám-sugárzási koncepcióját, egy előadás felvétele gyakorlatilag megtekinthetetlen) de a most felkínált felvétel tökéletes megtekintést biztosít. Mint Kleiber, mint a parádés és megismételhetetlen szereposztás csodálatos lehetőséget teremtett. (én ahhoz a generációhoz tartozom, amely Obrazcovát még láthatta élőben.) A Domingo szereplésével készült film csak adalék arra, mi mindent tudott annak idején!
A 2006-os ROH előadás a maga nemében páratlan, korszakos - Pappano az Pappano, pazar szereposztás, kedvenc Carmen felvételem. Nem mellékesen, ez a Carmen egyike volt azoknak az eladásoknak, amelyek Jonas Kaufmannt a világhír felé indították, 
A 2024-es MET előadást sem ismerem, ezért a lehetőségért is "kijár" a külön köszönet. 
Nem kedvcsinálónak, vagy mások rábeszélésére írtam - nyilván vannak, akiket ez a lehetőség megérint, és vannak akiket nem. Egyszerűen, ezek a gondolatok fordultak meg a fejemben. Ennyi. 


1524 lujza 2026-09-15 03:08:44 [Válasz erre: 1523 takatsa 2026-09-14 19:36:44]
Izgalmas összehasonlítás lesz! :))

1523 takatsa 2026-09-14 19:36:44
Hamarosan... 1   2   3   4   5   

1522 takatsa 2026-08-19 17:18:22
Élete során sok-sok csalódás éri az embert, de a legkeserűbb csalódás kétségtelenül az, amikor az ember saját magában csalódik. Ez történt most velem, és habár kicsit szégyellem, csalódásom gyümölcsét most elétek teszem. Igen, a mostani javaslatom egy operett, tőlem, aki úgy irtózom az operettől, mint ördög a tömjéntől. Most sem értem, hogyan eshetett meg ez a szégyen velem. Persze magyarázhatnám a bizonyítványomat, hiszen az ember mindenre talál a lelkiismeretét megnyugtató magyarázatot. Mondhatnám, hogy ez nem is operett, ragaszthatnék rá más nevet, opéra bouffe, opéra comique, de mindez csak szómágia, operett ez, még akkor is, ha a minőségi fajtából való, és még akkor is, ha sok szempontból páratlan, és még akkor is, ha az "igazi" zeneszerzők, pl. Debussy, vagy Sztravinszkij csodálatát is kivívta. Alkotója, Emmanuel Chabrier fura fazon volt. Jogászként tengette az életét, és ha zenei téren nem is volt amatőr, de távol állt az akadémiai képzettségtől, így a szelleme szabadon szárnyalhatott, nem kötötték gúzsba a tradicionális zenei szabályok. Amolyan "sokat markol, keveset fog" típus volt, zongora- és szimfonikus műveivel (legismertebb az España című rapszódiája) bizonyos ismertségre tett szert, de nagy Wagner rajongóként, folyton az operaszerzésen törte a fejét, ebben a műfajban vágyott kiteljesedni. Szinte se szeri, se száma a megkezdett műveinek (pl. Hunyadi János történetével is próbálkozott), de összesen csak három művet fejezett be, és ezek is, ahogyan jöttek, úgy foszlottak semmivé, a zenetörténet süllyesztőjében. Hiszen ki emlékszik már a Gwendoline-re és Briséïsre, vagy akár a  L'etoile-re? A válasz az lehetne, hogy senki sem, de ez a válasz csak 2/3-ban igaz, mert a L'etoile egy évszázados tetszhalálából, az utóbbi időkben feltámadni látszik. A L'etoile-t csipkerózsika álmából John Eliot Gardiner csókja ébresztette fel, aki 1985-ben az  Orchestre et Chœurs de l'Opéra de Lyon közreműködésével 1985-ben adta elő az elfeledett alkotást, az előadás az FR3 tévécsatorna és az EMI jóvoltából ma is elérhető. Persze aki ezt az előadást hallotta, az tanúsíthatja, hogy egy angol ködös csókja egy francia kisasszonyt csak félig-meddig kelthet életre, de a sors kiszámíthatatlan játéka folytán a L'etoile nem hanyatlott vissza halódó zombiként a sírba, hanem az elmúlt években apránként összeszedte magát, manapság egyre több operaházban játsszák, és végül 2014-ben, Amszterdamban, a mű valóban, teljes pompájában újjászületett.

Ha valaki végignézi a bő összefoglalót, vagy letölti a teljes operát (bocs, operettet), akkor nagy meglepetésben lesz része, mert ez a mű igencsak különbözik a szakmányban készült operettektől, hanem egy igazi gyöngyszem, nagyszerűen megírt librettóval, pergő, izgalmas, jól követhető cselekménnyel, áriák és duettek gyöngyöző sorával, színpompás zenekari részletekkel, és kiváló hangszereléssel. Klasszikus és előremutatóan impresszionista, szürreális vonásokkal, szatírikus, szarkasztikus és groteszk, frivol és könnyed, de egyáltalán nem könnyű, mert tükröt tart eléd, amit ha sokáig nézel, akkor a kacagó arcon át belelátsz a mélybe, és a könnyed nyári történet mögött megláthatsz-megsejthetsz sokmindent, tanulmányozhatod a hatalom természetét, a tömegek manipulálhatóságát, a közönyt és irigységet. Szóval ez a bohókás darab egyben társadalmi kritika is, ma is érvényes tanulságokkal.

Egy csodálatos előadást hoztam nektek, köszönhetően Laurent Pelly elbűvölő rendezésének,  Patrick Fourniller vezényletével a káprázatos Hágai ​​Filharmonikusoknak, a Holland Nemzeti Opera kórusának, és a kiváló énekeseknek (Guilmette, Boulianne, d'Oustrac, Mortagne, Madore, Varnier). 

Ezúttal kivételt teszek, és nem kell a letöltési linket tőlem kérnetek, innen tölthetitek le 4 héten keresztül a teljes operát, HD minőségben, magyar, angol, francia, német és koreai (!) felirattal. Az opera mellett még egy különleges ínyencséget is letölthettek: az opera eredeti librettójának PDF példányát. (A videó használata előtt ne feledkezzetek el a licence elolvasásáról. Ha a fájlokat egyenként töltitek le - ehhez görgessetek a linket tartalmazó lap aljára -, akkor nem kell az utólagos kicsomagolással bíbelődni. VLC video-lejátszó használata javasolt, és jó hangrendszert, vagy legalább egy jó fejhallgatót használjatok, hogy a zenét maradéktalanul élvezhessétek.)

Van néhány gondolatom erről a műről, amiről elbeszélgettem barátommal, a Geminivel. Akit érdekel, az itt olvashatja el.

1521 takatsa 2026-08-18 18:47:38
Hamarosan...





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.