A Müpa és a Sanghai Opera House együttműködésében létrejött A mosoly országa-produkció tavaly őszi kínai (sanghaji) bemutatóját övező külhoni elismerő kritikák tükrében nagy várakozással és érdeklődéssel tekintettem az itthoni, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben színpadra került Lehár-dalmű február 2-ai előadása elé. (A február elsejei első bemutatón nem voltam jelen).
Az elmúlt évtizedekben volt alkalmam többször látni színházakban és szabadtéri színpadokon is A mosoly országát, nem beszélve a kép- és hangfelvételekről - de rádió-, televízió-, DVD- és CD-felvételeken, valamint az interneten youtube-ról is elérem különféle változatokban Lehár remekművét.
Nem először hangoztatom én is, és most, hogy megismerhettem ezt a német nyelvű, kínai-magyar koprodukcióban színre vitt Lehár-nagyoperettet is, újra az csengett le bennem, nem véletlenül terjedt el még a zeneszerző életében a következő bonmot: "A zenés színpadnak három fő műfaja van: az opera, az operett és Lehár!” A komponista egyik bécsi méltatójától eredeztethető megállapítás nem csupán szellemes, de helytálló is. A mosoly országára kétségtelenül vonatkoztatható: a szerző azon darabjai közé tartozik, ami se nem operett, se nem opera: valahol a két zenei műfaj mezsgyéjén tündöklő alkotás a zenés színházak palettáján.
Lehár utolsó alkotói korszakának (a múlt század húszas éveinek második felétől) termései, az úgynevezett „Tauber-operettek” – a kor neves tenoristája, Richard Tauber operaénekes vitte sikerre ezeket a műveket -, amelyek már nem vagy nem egészen happyenddel végződnek, és a zenei nyelvezetük sem már annyira „operettes”, hanem kifejezetten a „zenedrámára” fókuszálnak (ilyen például a Paganini, A cárevics, a Friderika, a Frasquita is). Nem véletlen az sem, hogy Lehár Ferenc több művét az operaházak is bemutatták-bemutatják! (A víg özvegy, A hercegkisasszony, Cigányszerelem, Giuditta és persze A mosoly országa). Ezek az operaházban is sikert elért darabok - számomra megélt színházi, zenei varázsukkal - csak megerősítik véleményemet: egy-egy klasszikussá nemesedett Lehár-operett zenei igényeit az operaházak zengőbb orkeszterei, szárnyalóbb hangjai, képzettebb énekegyüttesei megfelelőbben tudják kielégíteni - hiszen Lehár partitúráihoz alkalmazkodva általuk már-már operai színvonalhoz közeledik a muzsika.
Ezt a meglátásomat igazolta vissza a szombat esti operett-előadás ének-zenei megvalósítása. A mosoly országának szélesen ívelt melódiái, nagyszabású fináléi, csiszolt énektechnikát kívánó szólamai operaszínpad vagy hangversenyterem (most a Müpáé) után kiált, még akkor is, ha a prózamondás és a mozgás természetessége, a tréfás és táncos részek könnyedsége viszont itt hiányosabb, mint amikor operettszínpadon frissítenek fel ilyen, a mozgalmasságával is magas követelményeket támasztó Lehár-operettet, amilyen ez a darab is.
A Művészetek Palotájában minden feltétel adott volt ahhoz, hogy A mosoly országát operai keretek között élvezhessük – Sanghaj után Budapesten is.
A Magyar Állami Operaház zenekara a legjobb képességeit nyújtotta, csillogtatta meg, s a bensőséges, kedélyes- érzelmes-melankolikus dallamok, friss, eleven ritmusok arany- és ezüstszálával fonta körül a történetet, s öntött igazi életet a két távoli császárváros – Bécs („Arany és ezüst” keringő) és Peking (balettzene: mandarinok táncai; a „Sárga kabát”- szertartásjelenet) – udvari légkörébe helyezett karakterekbe. Azt, hogy ezt a zenét lehet jól, vonzóan és behízelgően játszani, a zenekar a kitűnő kínai karmester, Xu Zhong (a Veronai Ünnepi Játékok első karmestere, a cataniai Bellini Operaház zeneigazgatója, a haifai szimfonikus zenekar vezető dirigense) zenei irányítása alatt igazolta; semmi engedményt nem szükséges tenni a banális „operettsziruposság” csábításának - melyre a drámai fináléban, bizony, alkalom kínálkozna. Már a nyitányban megcsapott a tömör, egységes, jó hangzás mellett valami frissesség, a meggyorsított ritmusok feszessége, vidám pattogása, a dallamok közvetlenül ható, üde bája.
A rendező, Káel Csaba jó elgondolással (mivel a második és a harmadik felvonás cselekménye Kínában játszódik) a Szu-Csong herceg és Mi, a húga, valamint Csang, nagybácsi szerepeire kínai származású operaénekeseket választott és hívott meg a produkcióba, céljának tekintette ezzel is egymáshoz közelíteni és ápolni az európai és a távol-keleti civilizáció és kultúrájuk szép hagyományait - ezúttal egy Lehár-operett színpadra állításával - , a színház- és zeneművészetük közös értékeinek ilyen keretek között is kifejezést adni.
Vincent Schirrmacher tenorista Kínában született, a londoni Királyi Zeneakadémián és a New York-i Julliard Schoolban folytatta felsőfokú tanulmányait, Verdi-, Puccini-, Wagner, Dvořak és R. Strauss operáinak főszerepeiben lép fel, a bécsi Volksoper társulatának is a tagja. Az ő Szu-Csongja megjelenésben, játékban és különösen énekhangban hatásosan közelíti meg azt a tenorideált, melyre a komponista a szólamot elképzelte és méretezte. Erőteljes, csengő, fényes énekhangján - a szükséges hangmagasság-tartományokban is – igazán szépen szólaltak meg az ismert tenoráriák: „Vágyom egy nő után”, „Egy barackfa ágán”, „Mosolygó nézés és jól nevelt arc”. Átlényegült színészi megformálásával pluszt is nyújtott szerepében, így érzelmileg talán vele tudtam a legjobban azonosulni a fellépő művészek közül.
A neves örmény származású drámai szoprán énekesnő, a főleg Európa operaszínpadain fellépő Karine Babajanyan énekelte és játszotta Lisa Lichtenfels grófkisasszonyt, aki hitveseként követi Szu-Csongot a pekingi császári rezidenciába. Belépője a darabban kóruskísérettel kezdődik: „Egy nőnek mindig jólesik az ilyen szép fogadtatás…/Bók csinosítja a nőt, a siker teszi őt hevesen lobogóvá…” - amint és ahogyan megjelenik a színpadon az udvaroncok karéjától kísérve, miközben erre a dalra fakad, már belecsöppenünk abba a varázsba, amit Lehár és szövegírói megálmodtak… Babajanyan egy interjúban elmondta: Lisa szerepét elénekelnie, megformálnia nem volt könnyű: nagyon sok tapasztalatot feltételez mind énektechnikailag, mind előadó-művészeti szempontból. Amikor először áttanulmányozta Lisa szólamát, az volt a benyomása, „hogy Tosca húga köszön vissza a kottából”… Mint kitűnt előadásából, Babajanyan bőven rendelkezik a kellő „primadonnai” adottságok (dekoratív megjelenés, vonzó személyiség, szép hanganyag) mellett a drámai/lírai szólamokhoz szükséges megfelelő énektechnikával, de nem okoz számára problémát az sem, amikor az éneklés és a kevéske próza mellett keringőt táncolnia kell… Lelkes tapsunkat a másik, Szu-Csong és Gustav von Pottenstein-Hatfaludy gróffal énekelt érzelmes, édes-bús kettőseivel is kiváltotta. Igen magas hőfokon énekelte el a drámai hatású „Honvágy”-dalt; akkor hangzik fel, amikor az idegen ország idegen szokásai között egyre zavartabb Liza rádöbben, hogy férjének az európaitól távoli kultúrában, idegen, helyi elvárásokhoz, elvekhez kell tartania magát, fel kell áldoznia szerelmét, európai hitvesét: megválasztott miniszterelnöki pozíciójából fakadó kötelessége négy másik nővel házasságra lépnie, így elkerülhetetlen és bekövetkezik a számukra fájó búcsú, az elválás megható, szomorú pillanata…
Hatfaludy gróf szerepében a jó kiállású osztrák bariton, Franz Gürtelschmiedet láttuk-hallottuk, akinek nincs sok énekelnivalója: egy kettős az első felvonásban Lizával („Megtörtént már máskor is, még megesik százszor is…/Szervusz, jó mulatást! Az egész nem lényeges. Eddig megvoltunk legalább. Ez az ügy kicsikét gyerekes!...”), egy - egy kettős a második („Ne félj, ne félj, bolond szívem, úgyis tudod már, hogy egy nagyon csinos legény/leány csakis terád vár…”) és a harmadik felvonásban („Fehér virág, kacér virág, idegen mezőkön termettél…”) melyeket Mi-vel, Szu-Csong húgával ad elő. Gürtelschmied világos, lírai baritonjával és természetes közvetlenséggel, sodró lendülettel formálja meg Gustávot, anélkül, hogy túlzásokra ragadtatná magát.
Yitian Luan kínai szoprán, aki énekelte Liut a Turandotban a Bregenzi Fesztiválon, de a repertoárján Gilda, Boleyn Anna és a Hoffmann meséi négyes női főszerepe is ott van, sőt a klasszikus operettben is fellépett (Rosalinda volt A denevérben), most a kis kínai herceglány, Mi szerepében mutatkozott be nálunk: nem sistergett, nem lobogott, ahogyan az „operettben szokták” a szubrettek tenni, inkább kedvesen, pajkosan, vagy éppen szolidan, édesbúsan – ahogyan a szerep megkívánja énekelt, táncolt, játszott; a dramaturgia igényelte húzások miatt a kevéske próza számára sem okozott megoldhatatlan feladatot. A Gustávval énekelt duetteket megelőzően előadott belépő jelenetében („Engedjék meg hát a nőnek, éljen ember módra ő meg, legyen okos és kecses teremtés…”) Yitian Luan tényleg autentikus kis kínai herceglánykát formált meg! Semmit nem kellett újítania a követett hagyományokon: Mi figurája általa élettel telített, a rövidke európai-kapcsolatból, a feltörő szerelemi érzésből neki is csak az arról és a férfiról való lemondás jut osztályrészül.
Csang nagybácsit Xiao Rui, fiatal kínai bariton jelenítette meg a színpadon. Ő is Európában működik, pályafutása Belgiumban indult, szerepeit a brüsszeli Théatre Royal de la Monnaie és a Liege-i Opera Royal de Wallonie produkcióiban kapta. Azóta Németországban is gyakran fellép, pld. Sarastro szerepét énekelte Weimarban, Mozart Requiemjének basszus szólamát pedig Freiburgban énekelte. Most Lehárt énekelt: igazán imponáló, sötét basszbaritonja jól érvényesült az előadás második részében, a pekingi császári palotában fegyelmező, magas tisztséget viselő rideg nagybácsi szerepében, aki Szu-Csongot és Lizát is („a Lótuszvirágot”) szóvirág-köntösben, de folyamatosan emlékezteti milyen – kapcsolatukra hátrányos - kötelességüknek és kötelezettségeiknek kell eleget tenniük.
A Főeunuchként Franz Tscherme mosolyogtatta meg a publikumot elcsépelt sablonminták karakterizálása mentén… (Az osztrák színművész filmrendezőként is tevékenykedik, és megjegyzem, néhány éve az Operaházban őt láthattuk az Ariadné Naxos szigetén bemutatóján kabinetalakítást nyújtott Udvarmester szerepében.)
A további kisebb szerepek alakítói közül említem a még mindig jó svádájú, megnyerő, szimpatikus Ernyei Bélát, aki énekes-színészként évtizedek óta német nyelvterületeken játszik különböző zenés darabokban. Most a békebeli Monarchiában, Ferdinand Lichtenfels gróf - Liza atyjának - szerepében láthattuk viszont – csak prózában.
Nem igazán értem, miért kellett betenni a játékba két női karakter-figurát, akiknek semmi más szerepük nincs a darabban, mint anya és lánya szerepét eljátszani: folyton csak civakodnak, sivalkodnak és ide-oda futkároznak a bécsi és a pekingi palotákban. Az X-aktás szinkronszínész, Náray Erika (Scully) alakítja Hardegg bárónőt és az Operettszínházból érkező Kardffy Aisha játssza Valit – őt, egy operetténekest, minek kellett erre a picinyke szerepre hívni, amikor semmi énekelnivalója nincs a darabban!.. - vagy csak erősítse a bécsi palotában belépő-kilépő-átvonuló arisztokrata-sereg létszámát (Énekkarban)?
Még egy kérdőjel: az első felvonásban arról énekel a szerelmes-pár, Liza és Szu-Csong, hogy: „Igyék velem egy csésze illatos teát” (teakettős) – behozzák nekik a teát, csészéjükbe öntik a gőzölgő italt, de nem ülnek le rögtön az asztalka mellé, hanem kezükben a csészével állva(!), majd sétálva éneklik a duettet végig, aztán a dal végére érve visszateszik a csészéjüket a tálcára. Ennyi. Én még nem láttam ilyet a színpadon, hogy kezükben tartott teli csészével sétálgassanak – le nem ülnének a világért sem! Pedig ott volt közelükben a kis asztalka a székekkel, hogy ülve igyák meg teájukat – ahogyan általában mifelénk szokás… De ők csak énekelnek, és közben csészével a kezükben betáncolják a színpadot. Ki érti ezt?
A rendezés nem különösebben attraktív, hangsúlyozottan az operai igényű zenék és az énekszámok a dominánsak.
A díszletek és a vetített háttér együttesen megteremtik az adott miliő hangulatát, így a látvány nem hat szegényesnek – bár a színpad a játék alatt olykor kissé üresnek hat. A jelmezek, a kosztümök mindenesetre mutatósak, kiváltképpen a pekingi palotabelső és udvarának ábrázolt környezete pompázik az egzotikum kellékeiben, és tetszetős, odaillő ruhaviseletekben láthatjuk a „Sárga kabát”- avatás és szertartás-jelenetben közreműködő művészeket, a statisztériát, meg a Pécsi Balett táncosait is – utóbbiak remek koreográfiában adják elő a fentebb jelzett, nagyszabású, mozgalmas táncjeleneteiket (koreográfus: Vincze Balázs)
A mosoly országa koprodukciós bemutatójának vitathatatlan érdeme, hogy Lehár gazdag zenei invenciójú operettje operai nívójú előadásban valósult meg, a remek énekművészek tolmácsolását látva és élvezve rácsodálkozhattunk, hogy így is, ilyen színvonalon is lehet színpadra állítani ezt a remekművet – ráadásul minden álaktualizálás, és „modernkedés” nélkül, megtartva az eredeti hangszerelést, hangzásvilágot, szöveget, cselekményt – csak a prózai részek voltak meghúzva - , mindenekelőtt a gyönyörű zenére koncentráltan!
A beszámolóm végére érve ismét leírom: Xu Zhong karmester zenekarával és a szereplő énekművészekkel a partitúra minden szépségét elénk tárták, melynek értéke felragyogott ezen az estén.
Úgy vélem, Lehár Ferenc hagyatéka a megfogalmazott zenei elvárásoknak is a figyelembevételével igen szép, megkapó élményben jutott el most hozzánk, mindazok örömére, akik jelen lehettünk a két előadás egyikén a Müpában.
A Káel Csaba rendezte produkciót több kamerával felvették, remélem, hamarosan látni fogjuk az M5 csatornán.
|
