vissza a cimoldalra
2021-09-23
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
Kedvenc előadók (2872)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7559)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5121)
Társművészetek (2466)
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2387)
Opernglas, avagy operai távcső... (21078)
Kedvenc felvételek (152)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8621)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (62716)
Momus társalgó (6360)
Milyen zenét hallgatsz most? (25095)
Haladjunk tovább... (230)

Olvasói levelek (11809)
A csapos közbeszól (98)
Legfrissebb fórumaink
Operett, mint színpadi műfaj (4935)
Erkel Színház (10932)
Richard Strauss (761)
Zenei események (1024)
Eiffel Műhelyház (563)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2282)
Franz Schmidt (4014)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4896)
Kimernya? (4284)
A MET felvételei (1608)
Bartók Rádió (795)
A nap képe (2290)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (892)
Magyar Televízió opera-, balett- és operett közvetítései - hazai produkciók (1496)
Pantheon (2952)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (2905)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

243   Búbánat • előzmény141 2021-07-16 20:16:06

Lehár Ferenc és Udvardy Tibor

Kapcs.  141. sorszám

„Megemelt kalappal — Emlékezés Udvardy Tiborra”

/Operaélet - 1992. november – december/

Egry József, a magyar tenger festője mondta egyszer, hogy az egyik legmegrendítőbb, legszebb élménye az volt, amikor látta, hogy egy idős parasztember keresztet vetett, mi­előtt kezét a Balatonba merítette.

Udvardy Tiborról, az ismert te­noristáról azt jegyezték föl, hogy valahányszor elhaladt az Operaház épülete előtt, némán megemelte a kalapját: a dalszínház templom volt számára, amelytől lélekben akkor sem tudott s akart elszakadni, ami­kor nyugállományba vonult.

A gesztus jellemző volt Udvardyra, a rendkívül kulturált, nagy intelligenciájú énekesre, akinek in­venciója és árnyalatérzékenysége minden szerepében érvényesült. Udvardy puszta jelenlétével fel tudta oldani a színpadon művésztársaiban azokat a görcsöket, ame­lyek oly gyakran előfordulnak az operaénekesi pályán, különösen a gátlásos alkatú egyéniségekben. Megnyug­tatta és egyúttal tűzbe is hozta a partnereket; látta és érezte a lényeget: a zenéből, a szövegkönyvből és a megjelenített korból mindig elő tudta varázsolni a mon­danivalót, a fontosat, a legfőbb vonásokat. S mindezt rendkívüli stílusérzékkel, eleganciával és férfias tartással tette, egy-egy visszafogott mozdulattal, gesztussal többet érzékeltetett, mint sok hivatásos színművész.

Hangját, a felejthetetlenül szé­pen csengő, férfias tenorhangot, sen­kiével nem lehetett összetéveszte­ni. Frazirozó készségével könnye­dén oldotta meg a nehéz felada­tokat; leheletszerű pianóit még ma is emlegetik az operai folyosókon. De nem hiányzott kellő drámai ere­je sem. Egy-egy magasabb hang­fekvésről bűvészügyességgel hitet­te el, hogy még sokkal több is van fölötte a birtokában. A Tosca má­sodik felvonásában Cavaradossi dia­dalmas „Victoriájában” a felhangzó magas „h” hang a jobb magassá­gokkal rendelkező tenoristáknak is sok gondot okozott az idők folya­mán. Udvardy ezzel könnyedén megbirkózott.

Elegánsan győzte le a szerep fölfelé ívelő „lágéját” Canioként a Bajazzókban is. És amit a megcsalt, örege­dő férfi belső drámájából „kihozott” és átsugárzott a nézőkre - az valóságos csoda volt. A felcsukló férfisírás a komédia széles ívű áriájában megrázó és döbbenetes hatást gyakorolt a jelenlévőkre, akár a nézőtéren ültek, akár a színpadon, vagy a színfalak mögött hallgatták.

Született „játékos” volt. Rajongott a játék lehetőségei­ért és színeiért. Tudta és környezetével éreztette is, hogy a játék nem pótcselekvés, hanem létünkhöz kötődő s azt megszínesítő motívum, életelem. Egész emberként játszott: a próbák kezdeti és végső szakaszaiban, a Ger­beaud teraszán, a lóversenypályán - és játszott elsősor­ban az operai előadások felforrósított légkörében. Nem volt kimondottan kedvelt vagy kevésbé vonzó szerepe, mert a színház csodálatos kohójában minden játékká ne­mesedett számára, s ezt a különös átváltozást nem hét­köznapi rutinnal, hanem csak igazi játékszenvedéllyel lehetett megteremteni.

Udvardy mindvégig hiteles hőst formált Erkel Hu­nyadi Lászlójából. Alakításával az elmulasztott emberi és történelmi lehetőségeket is megcsillantotta; hangi modu­lációival már első színrelépése során, hívei körében sejtetni tudta a bekövetkező drámai konfliktust. László áriáját az opera első felvonásában bensőséges lírával, valódi szívhangokkal forrósította föl; - ábránd és való­ság kettőssége ott lebegett hangja nyomán „szárnyain az édes képzeletnek.”

Germont Alfréd szerepében - a Traviatában - a vá­gyódó, szerelmes férfi ifjúi hevületének szinte minden momentumát meg tudta ragadni idősebb korában is.

Művész és szerep ugyancsak kedvező csillagórában találkozott egymással, amikor kitűzték Lenszkij szere­pére Csajkovszkij Anyeginjében. Az álmodozó poétalelket hihetetlenül árnyaltan, átszellemült költőiséggel jelenítette meg. A híres Lenszkij-ária nemcsak könnye­ket, lemondó sorsszerűséget hordozott ihletett előadása nyomán, hanem a lélek mélyén megbúvó életszeretetről is vallott. Idomulni tudott Puskin és Csajkovszkij elkép­zeléseihez. Összetett alakítása - a finom férfibáj, a lét és nemlét gondolati érzékeltetése s a szorongással vegyülő rácsodálkozás a világra - egyedülálló élménnyel ajándé­kozta meg az Oláh Gusztáv pazar díszleteivel és a ki­emelkedő szereposztás révén amúgy is az átlag fölé magasodó előadást.

Sokoldalú művészi tehetségére jellemző volt egy mo­dern szerep bravúros megoldása is. Benjamin Britten Peter Grimes című operájában Udvardy Tibor pályájának csúcsára érkezett. Ez a mű bonyolult alkotás, nemcsak modern hangzatai és szokatlan ritmikája következtében, hanem cselekményében, gondolatiságában is. Peter nem az olasz operák szokásos hőse, hanem talányos lény. A mai élet sokféle eleme megtalálható benne: erények és hibák, jószándékok és a visszahúzó, titkos erők moz­gatják. Ennek megoldása rendkívül nehéz feladatot ró az énekművészre. Udvardy tudatos, belső rendezettség­gel és elemző készséggel domborította ki az angol ha­lász minden érzékelhető vonását, lelkivilágának ellent­mondásait. Közben gondosan ügyelt a cselekmény me­netére, fokozatos emelkedésére, és a csúcspontokat megdöbbentő drámaisággal emelte ki. Alig hihetjük, hogy az egykorú kritikákban is egyértelműen elismert alakítás hazai színpadon bármikor felülmúlható vagy megközelíthető lenne.

Hosszú művészi pályáján nem ismert kevésbé fontos szerepeket vagy szerzőket. A színház és a játék iránti olthatatlan rajongása vezette el az operett műfajához is. Sárdy János mellett - aki személyes varázsán kívül első­sorban filmjei révén vált országosan ismertté - Udvardy a 40-es és 50-es évek legnépszerűbb operettbonvivánja is lett. Az operett világának gyakran kissé papírízű figu­ráit vérrel, valódi emberi érzelemmel telítette meg.

1959-ben két évre szilenciumra ítélték. A városban és az Operaházban terjengő hírek szerint a dalszínház egyik énekesnője volt a feljelentő, aki Udvardy politikai kijelentéseiről állítólag feljegyzést készített, s ennek alapján a felsőbb hatóság megelégelte a tenorista szabad véleménynyilvánítását.

A nyári játékok során 1959-ben, az Operaház Margitszigeti Szabadtéri Színpadán Lehár A víg özvegy című operettjének egyik előadásán, Danilo szerepében búcsúzott egy időre szeretett közönségétől.

Aznap este hangi szépségben és szerepformálásban egy­aránt kimagaslót nyújtott. Lényét átlengte valami külö­nös fluidum: vidám volt, sziporkázó és megnyerő, de ebben a jókedvben ott sejlett a távozásnak, a kényszerű búcsúzásnak néhány sötét sugara is. „Az Orfeum tanyám...” derűs szövege és akkordjai mögött egy művészember bizonytalan jövője is ott sötétlett. Két évig eltiltva a hiva­tás gyakorlatától, minden jövedelem nélkül: maga volt a kétségbeejtő jövő. Akkoriban senkinek, Udvardynak és másnak sem lehetett elegendő anyagi fedezete, tartalék­ja, hogy megbirkózzon ezzel a helyzettel.

Udvardyt a szabadtéren működő énekes- és zenész­kollégák teljes rokonszenve kísérte a színpadról való lejövetel végső szakaszában. Az énekkar teljes egészében felsorakozott előtte és viharos vastapssal köszöntötte.

Ba­rátai nem is hagyták magára, s így sikerült átvészelnie a két esztendőt. De ki tudja megmondani, hogy korai halá­lában (a Balaton mellett állt meg a szíve egy nyári hajna­lon) mennyire játszott közre az eltiltás és az átélt izgalom.

Még volt néhány aktív éve az Operaházban. Elegán­san, filozofikus bölcsességgel viselte a visszavonulást is, ugyanúgy, mint hajdan a kiemelkedő sikereket. Alig pár hónappal ezután az Operaház közelében találkoztam vele. Mindennapjai iránti érdeklődésemre látható derű­vel így válaszolt: „Cavaradossi eredeti szakmájához tért vissza” - célzott legújabb kedvtelésére, a festésre. Idő­közben már egy szép kiállításra való festménye gyűlt össze, ennek egy részét be is mutatták az Operaház klubjában. Ezt a művészeti ágat is ugyanolyan elmélyült odaadással művelte, mint az éneklést. Különleges szí­nekkel és páratlan tehetséggel.

Sokan, akik ismertük és szerettük, a rá való emlékezéskor mélyen megemeljük a kalapunkat. Mint ahogyan ő tette - tisztelete és meg­becsülése jeléül - a magyar művészet temploma, az Operaház előtt.

/Szeghalmi Elemér/

141   Búbánat 2017-09-24 13:28:34
„Kalapemelés az Opera előtt”

Százhúsz éve - világszínvonalon

/Szeghalmi Elemér - Új Ember, 2004. október 24./

A főváros egyik legszebb kulturális épülete, a Magyar Királyi Operaház százhúsz évvel ezelőtt, 1884 őszén nyitotta meg kapuit. A hazai operakultúra ezáltal nyert végleges otthont Magyarországon. A korábbi időszakokban a Nemzeti Színházon belül „albérlőként" működő opera Ybl Miklós remekmívű épületében rövid idő leforgása alatt központi művészi intézménnyé emelkedett.
Az Qperaház igazgatói beosztásában olyan vitathatatlan tudású és műveltségű egyéniségek követték egymást, mint Erkel Sándor, Gustav Mahler, Nikisek Artúr, Máder Rezső, Kerner István, majd a későbbiek során Radnai Miklós, Márkus László, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán és Lukács Miklós. A zenei irányítók közül a már felsorolt dirigens igazgatókon kívül Erkel Gyula, Tango Egisto, Sergio Failoni, Otto Klemperer, Fricsay Ferenc és Ferencsik János, hogy csak a csúcsra emelt neveket említsük. A rendezők között bizonyára az 1945 utáni, úgynevezett „aranykorszak" briliáns alakjai: Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv jelentették a legmagasabb színvonalat.

A korszakokra bontható százhúsz esztendőt egyetlen középponti elv vezérelte: a világ operakultúrájának (s benne a magyar zenének) igaz szolgálata. A kiváló zenei egyéniségek mellett olyan értékes énekesi nemzedékek nőttek föl, amelyeket Európa legrangosabb dalszínházai is örömmel befogadtak volna. Ezzel párhuzamosan minden dicséret megilleti a dalszínház balettegyüttesét is.
A teljességre nyilvánvalóan nem törekedhetünk, az egyes korszakok nagy énekeseit hatalmas regiszterben tudnánk csak fölsorolni. Anthes György,Takács Mihály, Ney Dávid, Rózsa Lajos, Pataky Kálmán, Németh Mária, Svéd Sándor, Palló Imre, Székely Mihály, Kóréh Endre, Némethy Ella, Osváth Júlia, Gyurkovics Mária, Simándy József, Melis György, Házy Erzsébet, Ilosfalvy Róbert és Marton Éva - ezek a nevek valóságos fogalommá nemesedtek az illető művészek ünnepet jelentő fellépései kapcsán. S e nagy egyéniségek megjelölése mellett hangsúlyoznunk kell, hogy az opera műfajának művelésében a zenekari, az énekkari és a szcenírozási munka emelkedettsége, kiváló teljesítménye sem hanyagolható el.

E sorok írója harminchat esztendőt töltött el az Operaházban mint az énekkar szólamvezető tagja. Az éneklés mellett betekintést nyerhetett az intézmény mindennapi életébe és szellemi műhelymunkájába. Embert nevelő és magasságokba emelő mindaz, ami az Operaház légköréből megérintette az itt munkálkodót és a jól előkészített előadásokat élvező nézőt egyaránt. A művészek általános véleménye, hogy az operaházi munka valóságos misszió, az emberi élet szebbé tételének komoly lehetősége.

Pirosbetűs ünnepként emlékezhetnek a kortársak egy-egy Bánk bán- vagy Hunyadi László-felújításra; Verdi, Wagner, Puccini, Rossini és sokak műveinek remekbeszabott előadásaira. Soha nem feledhető, amit az Operaház kiemelkedő művészei produkáltak a színpadon. Mindez a százhúsz éves múlt élő kincsestára, hiszen megtermékenyíti a jelent és a jövőt is.

Néhány kiragadott emlékepizód az elmúlt évtizedekből. Verdi Otellójának egyik zenekari próbáján a viharjelenet megrázó pillanatainál tartottunk. „Jézus, ítélőnk az égben, Jézus, éjszakánknak fénye" - hangzott föl az énekkar szólamaiból a veretes szöveg. Otto Klemperer, a vezénylő karnagy hirtelen leállította a próbát.
- Mi az, maguk kommunisták? - kérdezte a neves karmester az énekkar egyes tagjaitól, akik nem térdeltek le a fohásznak beillő zenei résznél. Klemperer mit sem törődött azzal, hogy egy kommunista vezetésű ország operaházában dolgozik. És ennek köszönhetően a következő percekben már kellő áhítat és meghatottság övezte a megismételt részt.

Ferencsik Jánosnak, minden idők legjelentősebb magyar karnagyának utolsó művészi produkciója Wagner Parsifaljának felújítása volt a nyolcvanas években. A szakrális elemeket jócskán tartalmazó opera egyes részeinél a karmester az egész művészi gárda számára megszívlelendő eligazításokat adott. „Itt valóban le kell borulni, és hinni kell!" - mondta mély meggyőződéssel. Nála a későbbiek során a megváltás valóban átélt és érzékeltetett megváltás lett, s általában a mű keresztényi elemeiben a megjavulásra, a szebb és Istennek tetsző életre való törekvés tükröződött.

Vaskos köteteket tölthetne meg mindaz, amit operai tagként vagy érzékeny fülű hallgatóként megélhetett az ember a most százhúsz esztendős zenepalotában. Éppen ezért nem tartjuk túlzásnak, hogy Udvardy Tibor érdemes művész, a hírneves tenorista minden alkalommal kalapot emelt, amint elhaladt az Operaház előtt. Mert a művészet szakrális épületének tekintette, amelyet élete végéig ilyen formában is tisztelnie és becsülnie kell.

/Szeghalmi Elemér/
Hírek
• Újra nyílik a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye
Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1923 • Kónya Sándor, operaénekes († 2002)
1973 • Ingrid Fliter, zongorista
elhunyt:
1835 • Vincenzo Bellini, zeneszerző (sz. 1801)
2006 • Pege Aladár, jazz-muzsikus, zeneszerző (sz. 1939)