Téma ismertetése: koncertek, előadások, események, élmények
Mindig tudtam, hogy a Suisse Romande a világ egyik legjobb zenekara, de hogy ennyire jó?!! Szóval egy csodás estének lehettünk tanui a Müpában. Pedig nem egészen így indult az este. A műsorválasztással nem volt baj, hiszen Sosztakovics I. hegedűversenye nagyon jó darab, de ahhoz kellett volna egy igazán jó szólista is, és Viktoria Mullova úgy tűnik nem az. Legalábbis ma este elég halványan szerepelt. Hiányzott belőle a temperamentum, az igazi virtuozitás, a lírai részeknél nem szólt szépen a hegedűje, nagyon-nagyon szűken, sokszor kis hangon játszott, a zenekartól a hangzása alig különült el, valahogyan nem volt sugárzása-aurája, és ha az ember a szólista játéka közben végig arra gondol, hogy Úristen, milyen nehéz ez a darab, az már régen rossz. Volt ráadás is...
Azután meglepő módon szünet következett, pedig a műsorfüzet szerint ezt csak a Penderecki mű után tervezték, de ez tényleg így volt jó, zenekarnak-közönségnek össze kellett kicsit szednie magát e produkció után. És a szünet után jött a varázslat. Én ezt a Penderecki művet eddig még nem hallottam (Concertino trombitára és zenekarra), önmagában is egy nagyszerű darab, és amit a zenekar-karmester és persze elsősorban Boldoczki Gábor művelt, az fenomenális volt. Igen, ilyennek kell lennie egy versenyműnek és egy szólistának. És aztán jött a Zarathustra. Az első taktusoknál észrevételezhettük, hogy trombitálni nem is olyan könnyű, mint ahogyan azt Boldoczki játékát hallva gondolhattuk volna, mivel a zenekar trombitása egy gikszerel kezdett, de utána megnyílt az ég és valami olyan csodában volt részünk, ami ritkán adatik meg az embernek. A karmester (Jonathan Nott) kotta nélkül vezényelt, ami egy ilyen bonyolult és szerteágazó műnél - gondolom - szokatlan, de ilyen produkcióra a partitúrát böngészve nem is lett volna képes. És a zenekar: ilyen plaszticitást, pontosságot, abszolút együtt-játszást szinte sohasem hall az ember, és mindenek előtt, és mindenek fölött a hangzás, szépséges volt. Ahogyan pl. a hegedűsök és csellósok együtt megszólaltak, nincsen szó erre a szépségre, játékuk csodálatos, szinte földöntúli volt. És ez a megállapítás persze nemcsak a vonósokra, hanem az egész zenekarra és a karmesterre is igaz. Mi pedig, a közönség, a teltház mit tehettünk? Vörösre tapsoltuk a kezünket. Volt ráadás is, nem akart véget érni ez a szépséges este.
„Vissza a kezdetekhez – Domingo spanyol estje a Művészetek Palotájában”
/magyarkurir.hu - KULTÚRA – 2022. október 30., vasárnap | 16:06
Plácido Domingo hazajár hozzánk. Ez persze talán így túlzás, de kétségtelen, hogy Domingót korán megérintette a magyar kultúra.
Nemcsak a magyar (–osztrák) operett – többek között Lehár, A víg özvegy miatt, amelyben Danilo szerepét 1960-ban énekelte először –, hanem a számos magyar (vagy magyar származású) művészpartnernek, karmesternek, koncertszervezőnek, színházi embernek köszönhetően is, akikkel pályafutásának bő hat évtizede alatt dolga és ügye volt. Az utóbbi időkben ráadásul mind több és erősebb szállal kötődik hazai kulturális életünkhöz: lemezfelvételt készített az Olasz Intézetben, sport- és Formula-1 rajongóként kilátogatott a Hungaroringre, 2009-ben nálunk zajlott énekversenye, az Operalia, kitüntették a Pécsi Tudományegyetem díszdoktori címével, a Virtuózok legfőbb mentora lett... Időközben Budapesten túl fellépett Pécsen, Szegeden, Győrben.
A főváros nagy zenei központjai közül leghamarabb az Erkel Színházba jutott el (Tosca – Cavaradossi, 1973; Aida – Radames, 1987), aztán – a (később Puskás Ferencről elnevezett) Népstadionban és a Megyeri úti UTE (ma Szusza Ferenc) Stadionban tett koncertkitérőket követően – nagy sokára jött az Operaház (Operalia zárógála, Shakespeare-estély, Újranyitógála, Simon Boccanegra). Az Eiffel Műhelyházban egy (eddig még ki nem adott) Verdi-CD anyagát rögzítették vele, meglátogatta a Liszt Ferenc Zeneakadémiát… Idén október 9-én pedig végre bevehette a budapesti kulturális élet új, de immár „kortárs klasszikussá” érett fellegvárát, a Művészetek Palotáját is.
Hispán estjének műsorán zarzuelák részletei szerepelnek. Áriák, dalok, duettek, bevezetésként, fugázásként pedig fülledt, táncos közjátékok e jellegzetes spanyol zenés műfajból, amelyet leginkább az operett, a daljáték és vígopera keverékeként lehetne körülírni. Giménez, Soutullo és Vert, Serrano, Penella, Chapí, Guerrero, Sorozábal, Moreno Torroba, Arrieta, Vives – emblematikus zarzuelaszerzők a 19. és a 20. századból. Domingo szívén viseli a népszerűsítésüket; nagyrészt neki köszönhető a „spanyol operett” exportja, Spanyolországon túli megismertetése, terjesztése.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezénylő Jordi Bernàcer gondoskodik az autentikus hangzásról, a feszességről, a szükséges temperamentumról. Plácido Domingo stílusa, eleganciája újfent kifogástalan. Utolsó mohikán. Grand, aki karonfogva vezeti be partnerét, az Uruguayban született (sztárolt) szopránt, María José Sirit; ahogy a pódiumra kíséri a helyzet jelentőségétől megilletődött spanyol tenort, Airam Hernándezt is – e gesztussal egyben bemutatva őket a magyar közönségnek.
Jóllehet úgy tartják, hogy Domingo fénykora, tenorsági csúcsidőszaka az 1980-as években volt, ő egy olyan művész, akinek a kezdetektől – Isten kegyelméből (más magyarázat ugyanis nincs e csodajelenségre) – máig tartóan csak fénykora van. Baritonná kényelmesített hangjának „lényege” – tónusa, színe, árnyalatgazdagsága – ugyanaz maradt. Változó változatlan. Egyetlen dalban, áriában, már az első elhangzóban annyi a testbeszéddel is kifejezett érzelem, az életbölcsesség, az édes-bús nosztalgia, hogy a szív szakad bele. Ha szövegileg olykor émelyítően romantikusak is ezek az epekedő, udvarló vallomások, a naiv, kedves, máskor komikus évődések, „felszínességüket” rendre felülírja Domingo személye, hitele. Mert tőle még ez is komolyan vehető. A ráadás – nyilván a magyar közönségnek címezve – Lehár Ferenc, A mosoly országa és A víg özvegy. Szu-Csong slágerdalának első része kottából, meglepetésként, tört magyarsággal, a folytatás már lazábban, fejből, németül… Nála egyetlen fellépés sem rutinmunka, minden alkalom ünnep, amire készül, hogy adhasson.
Ha már nem is válhat teljessé itthon, de egy fontos elemmel kiegészült a Domingóról alkotott „késői” képünk. A zarzuelák, az operettek világával ugyanis visszarévedtünk abba a zenei közegbe, amely meghatározta családja mindennapjait, énekes-színész szüleinek hivatása révén Mexikóban töltött egész ifjúságát, pályaválasztását, pályakezdését is. Egy nyolcvanegy éves művész vallott most a múltjáról. De valójában a soha el nem múlóról: a lélek örökkévalóságáról.
Szerző: Pallós Tamás
Fotó: Nagy Attila, Müpa
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. október 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Van egy fölösleges jegyem Prunyi Ilona és zenésztársainak november 9-i kamarakoncertjére a Müpába. Szeretnék rá meghívni egy fórumtársat. A jelentkezést privátban kérem.
Kedves Búbánat,
Köszönöm válaszodat.
Nem tartottam attól, hogy megbántottalak - számos év óta tartó ismeretségünk óta erre nem is gondoltam volna.
Tisztelettel, szeretettel üdvözöllek
Lajos
Kedves Lajos! Mindig értékelem apró "szösszeneteidet". Mellesleg, ahogy Tosca persze nem operett, de A fecske sem az - noha Puccini eredetileg Lehár Ferenc inspirálására, valami hasonlót szándékozott alkotni. Menet közben aztán módosultak elképzelései a szövegkönyv-változatok nyomán... De ezeket Te is tudod.
Kedves Búbánat,
Tőled oly sokat tanultam.
Mindmáig azt hittem, Puccini egyetlen operettet írt, a Kecskét (cseh nyelvterületen Kozel címen játsszák, jól csúszik rá előadás után egy jó velkopopovicei nedű).
Bizony, felháborodnék - én is. Persze érthető ha az operettet szerető közönség nyilván most csalódott lesz a műsorcsere miatt. Én is szeretem az operettet (a Toscát is) ,a körülményeket nem ismerem, bizonyára vannak, akiket vonzott volna oda, Egerbe, a meghirdetett s most elmaradó Kálmán Imre-gála. (A leírt szubjektív meglátásomat - amit az operett-est műsorára vonatkoztattam -, senkire nem erőltetem...)
Mit szólna Ön, ha például a Tosca helyett egy vonósnégyest akarnának Önre sózni?
A másik probléma az, hogy a szezonbérletet így akarják megoldani, a helyi zenekar helyett őket vagy a Talambát kapom, nem mintha rosszak lennének.
Amúgy eléggé egyoldalú összeállítású operettgálát prezentáltak volna: dömping Kálmán-dalokból - a műsortervet megnéztem, csupa unalmas, a könyökön kijövő opusz, semmi veszteség nem éri az egri közönséget a műsorcserével.
Kedves Lujza, köszönöm a pontosításodat: így van, a negyedik rezes-egység az orgona alatt foglalt helyett, erről megfeledkeztem. Milyen jó, hogy figyelsz!
A Szolnoki Szimfonikus Zenekar operettgálája helyett Egerben a Sonus Cordis Kvartett lép fel hétfőn. Szerencsére nem vettem jegyet.
Mi lenne, ha az Erkel Színházban lenne hasonló programváltozás?
Kedves Búbánat, ha már pontosítasz, tedd azt tényleg pontosan. Lejjebb én már leírtam, hogy a rengeteg réz "négy helyen elszórva" volt a nézőtéren, mivel nemcsak a két oldalerkélyen, és hátul, a nézőtéren középen voltak, de még szemben, az orgona előtt is álltak. Szerintem Takátsa fórumtársunk is látta ezeket, legfeljebb nem részletezte így, mint ahogy eddig én se.
"két rezeskar az első emelet jobb- és baloldalán"
Volt egy harmadik rezeskar-szekció is a földszinten hátul, középen.
Én online kapcsolódtam be Berlioz monumentális oratóriumának hallgatásába, tényleg egy fantasztikus, monstre produkció volt, óriási közreműködő apparátussal. Még így is átjött a csodálatos zenemű szépsége, grandiozitása. Élmény volt töltekezni Berliozzal és belefeledkezni monstre alkotásának szépségeibe.
Tegnap viszont élőben, fizikai valóságában élhettem át Mozart Requiemjének misztériumát a Boldog Meszlényi Zoltán templomban (Bp. XI. ker., Etele út), amelynek ének-szólistái Ducza Nóra (szoprán), Bojta Zsuzsanna (alt), Molnár András (tenor) és Cser Ágoston (basszus) voltak. Közreműködött a Budapesti Victoria Kamarakórus és a Diósdi Gellért Kórus énekesei, a Liszt Ferenc Kórus és Zenekar, orgona: Hajdók Judit. Vezényelt: Farkas Mária
Kicsit el lett itt spoilerezve a tegnapi Játék-feladvány, még ha enélkül sem volt nehéz..
Csak megerősíteni tudom, amit írtál, mert egészen különleges este volt. Berlioz nem tartja be a szabályokat, ezt a Requiemet nem lehetne templomi liturgiában előadni, ráadásul különösen hatalmas előadó apparátust igényel a mű. Villiams nyugodt, takarékos mozdulatokkal elképesztően kézben tartotta az előadást. Csak a rezekből négy helyen elszórva a nézőtéren volt 18, és még a zenekarban is ültek, és nem könnyű szólamaik voltak, mégse hallottam egyetlen gixert se. Nemcsak a zenekar, a kórus is (kb. 100 férfi és 60 nő) gyönyörűen szólt, nagyon felkészültek rá. Staples nem is az első, de a második, orgona szintről énekelt egy rövid szólót, a női karral kísérve.
Megszoktuk már, hogy Mindenszentekre-Halottak napjára a Müpa mindig valami kuriózumot nyújt nekünk, elég talán megemlítenem a tavalyi Elgar művet. Ma sem volt másképp, hiszen örök élményben lehetett része annak, aki a helyszínen hallgathatta meg Berlioz Requiemjét. Mert hiába volt internetes közvetítés, nincs az a profi közvetítőtánc és technika, amely vissza tudja adni azt a 130 decibelles, dobhártyaszaggató hangorkánt, amelyben részünk volt. Leírhatatlan, hogy szólt a gigantikus énekkar (Nemzeti Énekkar+Magyar Rádió Énekkara+Honvéd énekkar); általam sohasem hallott homogén és tömör hangzás, az emberi hang felülmúlhatatlan varázsa. És egy óriási zenekar (amelynek gerincét a Nemzeti Filharmonikus Zenekar adta), pl. 8 nagybőgő, vagy 14 ütős, közöttük 8 üstdobos, fejenként 2 üstdobbal, két rezeskar az első emelet jobb- és baloldalán, és a színpadon mozdulni sem lehetett a sok előadótól. Mozdulni persze a nézőtéren sem lehetett, hiszen teltház volt. Howard Villiams nagyszerűen vezényelt, ritka az a karmester, aki karvezetőként is kiváló, ő viszont értő kézzel, az a capella részeknél pálca nélkül vezényelve tartotta kézben a monstrum énekkart és zenekart, fölényes biztonsággal megoldva a legkényesebb részeket is. A műnek egy szólistája volt, Andrew Staples tenor, aki csak a Sanctus tételben jutott szerephez, igen nehéz lehet csak egy tételben, és végig a magas regiszterben énekelni, ráadásul az első emeleten állt a karzaton, biztosan keveset hallva az éppen pianoban játszó zenekarból. Ennek ellenére nagy biztonsággal, és szép, meleg hangon énekelt. Magáról a műről nem tudok sokat mondani, az biztos, hogy Berlioz nálam továbbra is a "tán csodállak, ámde nem szeretlek" kategóriában maradt. Ez a mű - főleg szakralitásában - meg sem közelíti Mozart, vagy Verdi remekét. Nem tudom, hogy mi hiányzott Berliozból, talán a hit, hogy egy igazi gyászmisét tudjon alkotni. Erre utal az is, hogy eléggé önkényesen kezelte a latin liturgikus szövegeket, hol kihagyva, hol beletoldva részeket, és a művet hallgatva időnként az merült fel az emberben, hogy Berlioz talán nem is tudja pontosan, hogy miről szól a megzenésített szöveg. Ezt bizonyíthatja pl. a Lacrimosa fülsiketítő kezdete, majd táncos, 6/8-os ütemben való folytatása. Aztán ott van pl. a Mozartra hajazó Hosanna, csak sokkal gyengébb kiadásban, ráadásul háromszólamú fúgaként, mintha Berlioz elfelejtette volna, hogy az óriási kórus mélyén egy alt szólam is létezik. A Libera me előtt pedig kifogyhatott a szerző tintája, így maximum Verdi tételét dúdolgathattuk a ruhatárba menet. A tisztelt publikumról csak annyit, hogy az utolsó hangok lecsengése után, még a karmester feltartott karja mellett tapsolni kezdtek, majd a harmadik emeletről bebődült valaki. Ezektől az apróságoktól eltekintve, egy csodálatos élményben volt részünk, és olyan zenekari-énekkari hangzásban, amilyent sokan - magamat is beleértve - még sohasem hallottunk.
PÉNTEKEN KEZDŐDIK AZ ARANYALBUM CÍMŰ BESZÉLGETÉSSOROZAT A MAGYAR ZENE HÁZÁBAN
LENGYEL EMESE
mno.hu - 2022.10.26. 09:30Tegnap, 10:55
Juhász Előd zenetörténész a Magyar Zene Házában Aranyalbum című sorozatában neves művészekkel beszélget estéről estére, ami olykor-olykor meglepetéseket is tartogat: produkciót, vetítést, esetleg a publikum interaktív bevonását is a személyesre hangolt találkozásokon. A legendás zenetörténész vendége október 28-án Marton Éva Kossuth-díjas operaénekes lesz.
„A Magyar Zene Háza profiljába tartozik természetesen, hogy platformot biztosítson a magyar művészeknek, köztük a már befutott, ismert és népszerű alkotóknak és előadóknak. Még mielőtt megnyílt volna az épület, Batta András igazgató úrral beszéltünk, s neki is megtetszett a sorozat ötlete.” – hangsúlyozta a zenetörténész.
Kiemelte, hogy az Aranyalbum hasonlít egy elő emlékkönyvhöz, a beszélgetések kötetlenek, s éppen ezért nem célja végigkövetni az adott művész karrierjét kronologikus sorrendben. „Ugyanis azt szeretném elérni, hogy a meghívott művészeink, bár közönség előtt, de egy oldott, közvetlen, jó légkörű, felszabadult hangulatú beszélgetésben vegyenek részt” – tette hozzá.
Ezek a számok nem igazolják a BFZ jelentős, az egyik hozzászólás szerint legalább másfélszeres támogatástöbbletét.
Dehogynem. A Nemzeti Filharmónia összesen hárommilliárdot kapott a zenekarra, az énekkarra és a kottatárra. Úgy tűnik, az utóbbi kettő költségigénye erősen le van becsülve, nem kéne. Csak miheztartás végett, egy nagyságrendileg 70 tagú kórusról beszélünk, illetve az ország egyik, ha nem a legnagyobb kottatáráról. Úgyhogy a hárommilliárdot nyugodtan el lehet osztani kettővel, kb. annyi jut ebből a zenekarra, ennek kb. a másfélszerese a 2,35 milliárd. A BFZ esetében kérdés, hogy a táblázatban pl. a Főváros - ugyan az önkormányzatok nehéz anyagi helyzete miatt mostanában csökkenő, de még igy is százmilliókban mérhető - támogatása benne van-e. Csak összehasonlításul: a Duna Szimfonikus Zenekar 60 milliót kapott az államtól - azóta le is passzolta a BM, a Magyar Zene-, és Táncművészek Szakszervezete tartja fenn, a maga nemében az is egyedülálló, egyben szomorú bravúr, hogy egy elvileg nonprofit szakszervezet működtessen egy szimfonikus zenekart.
Félreértés ne essék, senkit sem akarok minősíteni, nem művészi értékekről beszélek, amúgy sem gondolom szerencsésnek a versenyt a művészeti ágak terén, de az tény, hogy a BFZ-ban messze a legnagyobbak a juttatások (fizetések), ami csak úgy lehetséges, hogyha a források is azok.
Az megint más kérdés, hogy ennek a zenekarnak a civil támogatói a legbőkezűbbek, és a jegybevétele is a legmagasabb, de amint a számok is mutatják, nem ez a döntő tétel a források közt.
A hivatkozott cikkben található táblázat adatai szerint 2021-ben az MNF kórussal és kottatárrral együtt összesen 3 milliárd forint, a BFZ pedig 2,352 milliárd forint összegű közpénztámogatást kapott, ide nem értve az NKA, az MMA, illetve a miniszteri különkeretből történő támogatásokat (16. oldal). Persze ez csak egy kiragadott év, miközben egy-egy zenekar minőségét és támogatottságát, a kettő egymáshoz való viszonyát csak hosszabb távon érdemes szemügyre venni.
Ezek a számok nem igazolják a BFZ jelentős, az egyik hozzászólás szerint legalább másfélszeres támogatástöbbletét.
Amúgy nyilvánvaló, hogy kisebb-nagyobb mértékben eltérőek a művészeti preferenciáink, és más-más előadóművészek a szívünk csücskei. Legyen a világ sokszínű, keressünk értéket a mások által előszeretett művészekben, műfajokban és művekben is, és drukkoljunk, hogy a hátrább soroltak is egyre jobb produkciókkal rukkoljanak elő! A kialakult vita azonban sajnálatos módon a közpénztámogatások mértékére korlátozódott, és a hivatkozott táblázat adatai egyáltalán nem igazolják néhány hozzászóló igazát.
Itt vannak számok a ZeneKar Magazin 2022/2-es számában (a 12. oldaltól).
(Annyit azért hozzátennék, hogy így sem egyszerű az összehasonlítás. Olyan alapvető viszonyítási pont hiányzik pl. a táblázatokból, hogy hány munkavállalót foglalkoztat az adott együttes. Az NFZ például a zenekar mellett még egy teljes énekkart is, a Rádió meg egy felet.)
(Azt írja a böngésző, hogy nem megbízható a webhely, mert lejárt az oldal tanúsítványa, de nyugodtan tovább lehet lépni, és megnézni.)
Igen én is ilyen számokra emlékszem. Kb. másfélszeres különbség a NFZ-hoz képest (a Főváros és az állam által adott támogatást egy kalap alá véve, mert ebből a szempontból az ugyanannak számít), több, mint duplája a Concertonak, és nagyságrenddel nagyobb a MÁV-nál.
Egyértelmű, hogy nekik van a legjobb marketingjük. A művészi teljesítményüket egy pillanatra sem kérdőjelezem meg, hiszen ők álmukból felriasztva sem produkálnának olyat, mint a MÁO zenekara ma egy hete a Mesterdalnokok előjátékában. Más kérdés, hogy ezt a közönségszavazásos díjat most legalább annyi ideig fogják lobogtatni, mint a múltkorit.
Összehasonlításul a Concerto Budapest adatai (náluk csak a 2020-as van kint): Ott 1 milliárd állami támogatás mellé kb. 100 millió saját bevétel jön ki. Tetszés szerint ezek alapján mindenki választhat: összegszerűen a BFZ támogatásai jóval nagyobbak, saját bevételhez arányosítva viszont jóval kisebbek.
Concert Budapest beszámoló
Hányadik soron? Én minden évben átnyálazom a költségvetést, de nem emlékszem, hogy ott a BFZ-t nevesítenék, bár lehet, csak nem figyeltem fel rá (Müpánál rémlik 13 milliárd körüli összeg, az megragadt).
De a BFZ könyvelése alapján az állami támogatás különben 2,2 milliárd, ehhez jön 240 millió önkormányzati + 43 millió uniós. Emellett van 700 milliós jegybevételük + 243 milliónyi adományt kaptak.
Közhasznúsági beszámoló
A költségvetési törvény?
Átlagemberként, egyben magamat nem különösebben megerőltetve,nem találtam nyilvánosan elérhető információkat a zenekarok közpénzből való finanszírozásáról, és meglep, hogy a "BFZ valóban messze a legjobban pénzelt zenakunk lenne a közpénzeket tekintve is". Megjelölné információi forrásait?
"Egyébként valóban, a tegnap esti zeneakadémiai hangversenyük is fényes bizonyítéka volt a kiválóságuknak, maradéktalan boldogság volt az egész este."
Egyetértek. Pedig nem tartozom a törzsközönségükhöz. A látogatottságról meg annyit, hogy teltház volt, a karzaton még a lépcsőn is ültek.
Nekem legjobban Mozart Esz-dúr sinfonia concertante-ja tetszett, remek szólistákkal, akik a zenekar tagjai. Részletek itt. Nem mellesleg a hegedűművész szólista erről a darabról doktori disszertációt is írt.
"Nem ismerem a magyar zenekarok közpénzekből való finanszírozására vonatkozó adatokat"
Ehhez képest elég hosszúra sikeredett a hozzászólás.
A BFZ valóban messze a legjobban pénzelt zenekarunk a közpénzeket tekintve is. Ami, valljuk be, kicsit érdekes egy olyan együttes esetében, amelyik annyira büszke, függetlenségére, önállóságára. Ez az állapot nagyon régóta, legalább 2002 óta így van, diszkrimináció legfeljebb fennállásának az első évtizedében érhette, azóta a megkülönböztetés inkább pozitív.
Annak, hogy nem csupán a leginkább pénzelt magyar zenekar arasson le efféle babérokat. Mellesleg kétes az ilyen módon elnyert díj, mert szervezés kérdése, hányan kattintanak a jelöltre.
A „leginkább pénzelt” kifejezés arra látszik utalni, mintha a BFZ kapná a legtöbbet a közpénzekből. Nem ismerem a magyar zenekarok közpénzekből való finanszírozására vonatkozó adatokat, de azt tudom, hogy egyrészt hosszú ideig diszkriminatív volt a BFZ állami támogatása, másrészt meg a BFZ alapítványa hosszú ideje eredményesen dolgozik privát támogatások megszerzése érdekében, és sokan, köztük mi is, büszkék vagyunk, hogy lehetőségeinkhez képest támogatjuk a zenekart. Ha tehát valóban a legjobban finanszírozott magyar zenekar lenne a BFZ, akkor az a kiváló zenekar- és közönségépítő munkájának a következménye.
Tudom, hogy más magyar zenekarok is elindultak ezen az úton, és őszintén kívánom nekik, hogy hasonló eredményeket érjenek el a finanszírozásuk biztonságossá tétele terén (is).
A művészeti „babérok”, de nem is csak azok, viszont vitathatatlanok. Nem ismerek más együttest, amelyik ennyit tett volna a gyerekek, az öregek, a járvány sújtotta lakosság, a kistelepülések, a vidéki gyerekek, a hangversenyjegyeket megfizetni nem képesek, a vallási kisebbségek stb. érdekében, és mindig kimagasló minőségben. Eredetiek, de még a konvencionális műsoraik is tele vannak ötlettel, az ötleteik pedig gyönyörűen zenévé formált gondolatokkal. Ha elő is fordult néha, hogy egy-egy előadás nem tetszett maradéktalanul, többnyire oda kellett jutnom, hogy én nem voltam elég nyitott vagy szenzitív hozzá. A népszerűségük oka ebben is keresendő.
Egyébként valóban, a tegnap esti zeneakadémiai hangversenyük is fényes bizonyítéka volt a kiválóságuknak, maradéktalan boldogság volt az egész este.
Ami a Gramophone zenekari díjat illeti, abban tényleg nagy szerepet játszhatott a szervezés, de az is bizonyos, hogy az előbbiekben vázolt minőségüknek és szeretetreméltóságuknak volt meghatározó szerepe abban, hogy ilyen sokan kattintottak a jelölésükre. Én viszont nem kattintottam, és ennek az volt az oka, hogy nem igazán szívlelem a közönségszavazást, illetve hogy nem is igazán látom az értelmét a „legjobb” kiválasztásának, ha nincsenek jól megragadható kiválasztási kritériumok. Az viszont hatalmas eredmény, hogy a BFZ rákerült a szakértők által kiválasztott legjobb tíz, a világnagyságok közé, és az már csak a hab tortán, hogy a közönség a legjobbak legjobbikának ítélte.
Arra kérem tehát, hogy ne fanyalogjon, örüljön inkább a sikernek, és, ha, és ahogy tud, támogassa a személyes kedvencét abban, hogy minél jelentősebb művészeti eredményeket érhessen el.
Ami pedig a korábban díjat nyert zenekarokat illeti: ugyan lehet, hogy némelyikük ismeretlen vagy kevéssé ismert mifelénk, de vitathatatlanul tekintélyes és felfelé ívelő pályán levő együttesek, és egyáltalán nem engednek arra következtetni, mintha a Gramophone díj valamiféle búcsún félrehordó puskával elnyerhető kóckacsa lenne. Közülük, a Hongkongi Filharmónikusok több lemezét hallottam már, igazán remekek, és az sem lehet véletlen, hogy zeneigazgatójuk, Jaap van Zweden (gondolom, ő sem különösebben ismert idehaza) egyidejűleg a New Yorki Filharmónikusoknak is zeneigazgatója.
Úgy látszik, lelassult a fórummotor, én is dupláztam egyet...
Miután ezt nyílt netes szavazás, borítékolni lehet(ett), hogy a végeredmény sokkal inkább azt tükrözi, hogy ki hány embert tud szavazásra mozgósítani, mintsem bármifajta valós értéksorrendet. Mindazonáltal a kettő nem kell, hogy ellentmondjon egymásnak, de messzemenő következtetést levonni nem érdemes, ezeknek a szavazós díjaknak a valós értéke a nullához konvergál.
tegnap nagyon komoly ráadás volt, a 94. szimfónia utolsó tétele.
köszönet a zenekarnak és Takács-Nagy karmesternek!
Csak a rend kedvéért jegyezném meg, hogy ugyanezen a Gramophone-) szavazáson az alábbi zenekarok végeztek az 1. helyen:
2021: The Minnesota Orchestra
2020: The Philadelphia Orchestra
2019: Hong Kong Philharmonic Orchestra
2018: Seattle Symphony Orchestra
Annak, hogy nem csupán a leginkább pénzelt magyar zenekar arasson le efféle babérokat. Mellesleg kétes az ilyen módon elnyert díj, mert szervezés kérdése, hányan kattintanak a jelöltre.
Mintha nem örülne a BFZ sikerének? Árulja el, minek örülne!
Novák Katalin Plácido Domingóval találkozott a Müpában (fotók)
/szoljon.hu - 2022.10.10./
„Frenetikus koncert, óriási siker a MÜPA-ban! Maestro Placido Domingót ismét Magyarországon köszönthetjük. A világhírű művész ezúttal a spanyol zenés színház korai barokkig visszanyúló műfaját, a zarzuelát mutatta be a Müpa Budapest színpadán, ahol most énekelt először. Az est a napokban kezdődött Liszt Ünnep keretében valósult meg. Fővédnökként is kívánom, hogy minél többen részesülhessenek a Liszt ünnep előadásaiból.”
Emlékezetes pillanatok Domingó koncertjéről (YouTube)
az időskálán 0:37 – 1:13 perc között.
Ezt most aztán évekig hallgathatjuk, ismervén a BFZ marketingjét. L. még melyik a világ legjobb zenekara.
Örülök, hogy a BFZ megnyerte a Gramophone év zenekara díjat a közönség szavazatai alapján, de a koncert előtti beszéd helyett vagy mellett adhatott volna egy ráadást a hegedűs szólista, Alina Ibragimova; a koncertnek már 21:35 előtt vége volt.
Egyetértek! Boldog vagyok, hogy hallhattam ezt az előadást! Kezdem megszokni, hogy jó operahallgatásért a MÜPA-ba kell menni, s nem az Operaházba (sajnos, vagy inkább szerencsére). Itt többnyire igen magas a zenei/énekesi megszólaltatás színvonala, és nem zavarnak a rendezői színház zavaros ötletei, amik egyáltalán nem hiányoztak, sőt! Ez az előadás tovább erősítette ezt az érzést, ráadásul az énekesek gesztusai, mozgásai nekem megfelelően és elegendően alátámasztották a zene és az ének mellett, hogy milyen érzelmek, feszültségek jellemzik éppen a szerepők közötti viszonylatokat.
Négy nagyszerű énekest hallhattunk tegnap este (2022. október 5.) a MÜPA hangversenytermének színpadján, ahol Verdi A trubadúr című operájának ritka, koncertszerű előadása hangzott el, amely felülmúlta a várakozásomat.
Manrico alakítója, az örmény tenor, Hovhannes Ayvazyan, Leonorát éneklő olasz szoprán, Selene Zanetti, Luna gróf szerepében román bariton, Serban Vasile lépett fel, míg Azucenát Komlósi Ildikó, jubiláló operaénekesünk – negyven éve van a pályán! – lépett fel. A kisebb szerepekben Gáspár István (Ferrandó), Szalai-Illés Gabriella, Kálmán László, Kelemen Dániel és Boros Sándor, a Nemzeti Énekkar művészei mutatkoztak be, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén pedig a neves olasz karmester, Carlo Montanaro személye ugyancsak előrevetítette, hogy hatalmas sikerre lesz kilátásunk!
Röviden: a nemzetközi szereposztásban megvalósult produkció emlékezetes előadás élményével ajándékozott meg mindannyiunkat, akik ott lehettünk a zsúfolásig megtelt nézőtéren, és személy szerint elbűvölve hallgattam meg az összes közreműködő művész interpretálásában bemutatott csodálatos Verdi-operát, amely - csak a "bel cantót" előtérbe helyezve - igazi katarzis-elemekkel tele tűzve hatott rám, és gondolom még sokakra, akik jelen voltak. Kár, hogy csak egyszeri alkalomra jött létre Verdi remekének ilyen formátumú bemutatója!
Néhány személyes benyomásról szólok, amelyek a fellépett művészek ének-zenei produktuma révén elementáris, szívet megindító hatást váltottak ki – úgy érzem - nemcsak belőlem...
Az emésztő láng képei a második felvonás elején, amikor a bosszúálló cigányasszony énekében felidézi a máglyatüzet, amely megölte anyját; a borzalmas történet drámai elmesélése szinte letaglózott, és mintha a közönség vérét is meghűtötte volna; Komlósi Ildikó, ahogy megszállottan – csupán hangjával - „közvetítette” megőrjítő emlékeit és ilyen árnyalt, érzelmileg átfűtött átadásban, soha ilyet más Azucéna-szereplőktől nem kaptam ilyen ihletett, megrázó előadásban! Óriási közönségsikere volt az ünnepelt művésznőnek!
A szoprán Selene Zanetti lenyűgöző Leonora volt, mennyei hangjával, amely arc- és testbeszédével együtt képes volt kifejezni az eksztázis érzését, amikor Manrico iránti szerelméről énekelt, vagy a Lunával énekelt önfeláldozó kettőse a IV. felvonásból, de az összes ária, amit szólamára komponált Verdi, mind elhangzott a koncerten, és végig, minden jelenetében igen magas színvonalon énekelt. Említhetem még, a harmadik felvonásban, amikor Manrico és Leonora szerelmükről énekelnek, a két énekes és a zenekar hangzatai szinte összeolvadnak, vagy az opera utolsó pillanataiban Leonora feltörő, a szerelmétől búcsúzó gyötrelmes hangja ahogy a szenvedély lázában szárnyalt a zenekar fölött.
Hovhannes Ayvazyan, mint Manrico, erőteljes színpadi jelenléttel bírt, hangja talán nem robusztus, hangszíne azonban ebben a spinto szerepkörben jól érvényesült, szép, kiegyenlített regiszterén megragadta a hősi érzést valamint a lelkes vagy éppen elérzékenyülő szeretőt/fiút. A kényes f-moll ária tökéletes volt, a stretta is jól sikerült, a csúcs-hang is megvolt: itt talán tenorjából több is lehetett volna, ha – bár nem kötelezően előírt –hosszabban kitartja. Megérdemelt sikere volt neki is.
Azt hiszem, az egyik legforróbb tapsot Serban Vasile kapta Luna gróf híres nagyáriáját követően! Az igen szimpatikus fiatal bariton gyönyörű orgánummal rendelkezik és jó énektechnikáját kamatoztatva nagyszerű teljesítményt nyújtott, kifejezve ábrándozó szerelmét éppúgy, mint féltékeny dühét, amikor tekintete és gesztusai a könyörtelen, megvetett udvarló megtestesítői voltak. Nagyon lenyűgözött az a képessége is, hogy erőltetés nélkül elérje és könnyen megtartsa a magas hangokat.
Az első felvonásban, amikor Manrico, Luna és Leonora a szerelemről és a halálról énekeltek, az említett énekesek megindítóan adtak kifejezést érzelmeiknek, de az opera záró, börtönjelenete is Azucenával kiegészülve, a legmeghatóbb és szívet szorító pillanatokat szereztek ragyogó előadóművészetükkel.
A Nemzeti Filharmonikusok Kórusa nagyszerű munkát végzett, különösen a népszerű Cigánykórus és a Katonakórus részekben, de a bevezető, Ferrandóval énekelt vagy az apácakolostor jeleneteiben is igen meggyőző volt.
A kisebb szerepek közül említést érdemel az Énekkarból szólistaként bemutatkozott Gáspár István, mint Ferrando, elegáns modort, precíz gesztusokat és tekintélyt sugárzó hangot felvonultatva, míg Szalai-Illés Gabriella Inese kellemes kísérője volt Leonorának. (Csodálkoztam az előadás végi tapsrend alatt virágcsokrokat kiosztó egyik férfi munkatárson, aki udvariatlanul viselkedve, a kisebb szerepeket éneklő férfiaké után, csak utolsóként adta át neki.)
Az óriási sikerű előadás során Carlo Montanaro karmester gondoskodott arról, hogy a Nemzeti Filharmonikusok zenekara „kiszolgálja” az énekesek igényeit, biztosítva számukra a szükséges érzelmi hangsúlyt és zenei drámaiságot.
Sajnos nem váltották le.
Kelemen Barnabás szep. 24-ei (szerintem) lenyűgöző MüPa-beli játéka -ld. 5680- a korai Bartók hgv.-ben és a Bach-Sarabande-ban meghallgatható YT-on itt és itt.
Van egy sanda gyanúm: a karmestert vajmi kevéssé érdekli a szlovák kormány összetétele. Hátrafordulva inkább hazaszólt. Igaz, annak sem volt sok értelme.
A "pikáns" szó helyett találóbbat is használhatott volna a kritikus. A karmester ugyanis menet közben lazán hátraszólt – helyi nyelven: „Vymenia ministra financií, alebo nevymenia?“ [Leváltják-e a pénzügyminisztert vagy nem váltják le?]. Ettől nem lehet jobb sem a Ligeti-darab, sem az előadás, sem a politikai helyzet. Utóbbit viszont sikeresen lehet "fokozni", hiszen egyes nézetek szerint a művészet elsődleges feladata a kavarás.
A látvány eléggé sajátos lehetett...
Két hétig még visszahallgathatod a közvetítést!
A budapesti fesztivál zenekar sokkolta a pozsonyi kozonséget pikáns meglepetésekkel.
operaslovakia.sk/budapestiansky-festivalovy-orchester-sokoval-na-bhs-pikantnymi-prekvapeniami/
A tegnapi MÁV koncert második részében a két ígért ária - Hazám, hazám és El kéne indulni, meg kén’ házasodni- mellé megkatuk a Carmenből Torreádor-dalt is Szenthelyi Krisztiántól, nem mindennapi ráadás!
Készültem rá, de sajnos nem tudtam elmenni - igaz, én se vagyok sokkal fiatalabb hetvennél...
A Burleszk elképesztően nehéz darab, soha nem is szokták játszani... (1992-ben hallottam a Montreux-i fesztiválon!)
