Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Miklós meséi Offenbachtól avagy nélkül – Az új Hoffmann az Erkel Színházban I.

2021-12-11 20:44:36 - zéta -

Az új Hoffmann az Erkel Színházban 2021. december 7/9.
Erkel Színház

OFFENBACH: Hoffmann meséi

Hoffmann - Nyári Zoltán/László Boldizsár
Olympia - Jónás Réka Piroska/Kolonits Klára
Antonia - Horti Lilla/Kolonits Klára
Giulietta - Ádám Zsuzsanna/Kolonits Klára
Stella - Bernáth Éva/Kolonits Klára
Lindorf / Coppélius / Miracle / Dapertutto - Kálmán Péter
A múzsa / Nicklausse - Mester Viktória
Nathanael / Spalanzani - Szappanos Tibor
Luther / Crespel - Gábor Géza
Hermann / Schlemil - Pataki Bence
Andrés / Cochenille / Frantz / Pittichinaccio - Kőrösi András
Antonia anyja - Németh Judit

A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kesselyák Gergely

Nagyon vártuk ezt a Hoffmannt, talán a járvány miatt elnyúlt várakozás irreális hosszúsága az oka, szinte messianisztikus módon reméltünk egy új és fantasztikus produkciót a sok feléig-harmadáig sikerült előadás után. A Hoffmann meséi 25 éve ment utoljára (egy szegedi Primaverás előadást leszámítva) Budapesten. Talán törvényszerű is, hogy a megvalósult produkció fogadtatásában siker és csalódás hangjai vegyesen találhatók.

Hoffmannról tudjuk, hogy Offenbach utolsó munkája, bár hosszú évekig dolgozott rajta, nem tudta befejezni. Halála után jegyzetei alapján rakták össze a darabot, kialakult egyfajta hagyománya, majd újabb és újabb jegyzetek kerültek elő, s ezek nyomán mindig újabb és újabb változatok röppentek fel. Fodor Géza frappáns fogalmazása szerint „a Hoffmann meséi, az operairodalomnak ez az egyik alapműve […] ’ismeretlen remekmű’, sőt: nem is létezik - csak az interpretációtörténete.” Ez a mostani 2021-es budapesti változat interpretációja szerényebbre sikerült. Semmi komoly baleset nem történt, csak kimaradt egy ziccer.

Székely Kriszta újszerű és pompás Kékszakállt rendezett az Operettszínházban pár éve, jelen sorok írója boldogan ünnepelte a sodró lendületű, fanyar humorú produkciót. (Aki szeretne utána olvasni: https://momus.hu/article.php?artid=7129). Bő két évvel Később Székely a Katona József Színházban mutatkozott be operával, Poppea megkoronázásával, ami csak egy fokkal maradt a Kékszakáll sikerétől (erről a produkcióról itt írtunk: https://momus.hu/article.php?artid=7310).

Ezek után kézenfekvőnek tűnt, hogy az Operaház az új Offenbach-bemutatójára is a fiatal, tehetséges rendezőnőt kéri fel. Az eredmény hullámzó, a várthoz képest (amit, mint jeleztem, akár tekinthetünk irreálisnak is) mindenképpen soványabb. Székely Kriszta nagy vonalakban lekopírozta saját Kékszakáll-rendezését. Igen ám, de amíg a Kékszakáll egyenes szálon futó cselekmény, addig Hoffmann sokkal összetettebb, áthallásoktól és elvonatkoztatásoktól hemzsegő remekmű. Ezeregy olvasata/változata van, pont ez teszi izgalmassá. Ehhez képest úgy érzem, Székely Kriszta kevésbé bontott ki fontos gondolatokat.

Az új Hoffmann az Erkel Színházban Már a sematikus díszlet is erősen hajaz az operettszínházi változatra (most ezt Pallós Nelli tervezte), s itt is gyakorlatilag egyetlen térben játszódik az egész darab. Ez a tér egy pályaudvar váróterme (felvonásonként különböző európai nagyvárosok váltakoznak, de ez csak az információs tábláról derül ki), ami nagy vonalakban rendben is lenne. A rendező személyre szabott színészi eszközökkel operál, helyenként jelentősen mást játszik a két Hoffmann és a négyes női főszerep változó szopránjai. Pont itt érződik a rendezés esetlegessége, mert amíg egyes megoldások szimplák, a partner a másik előadáson éppen ott talál el egy hatásos megoldást. Az embernek van olyan érzése, hogy a művészek (ki-ki képességeik szerint) alkotó módon vettek részt a folyamatok kialakításában.

A tömegek mozgatásánál egyetlen effektus tér vissza rendszeresen: egy mozdulatra kimerevedik a tömeg, s egyetlen szereplő mozog, s énekel. Itt tűnik fel először, hogy ezeket az effekteket Miklós vezényli. Sokat segített Gergye Krisztián hatásos koreográfiája, ami – változó mértékben – de át-átszövi az egész előadást. Úgy tűnik, hogy a rendező terepe leginkább a „ki mikor és hol jön be” volt. És persze a mű keretének felvázolása.

Ebben Székely összerakja a Múzsa és Miklós szerepét (más is eljutott már idáig), a hangsúlyt ez utóbbira helyezi, aki ugyan vállaltan nő, de fiúnak öltözik, így kíséri szerelmét, Hoffmannt végig rögös útján. Merthogy szereti, csak a költő éppen nem veszi észre benne a nőt. (Coppélius bezzeg igen, hiába nyújt neki kezet Miklós, inkább kezet csókolna.) Mindannyiunknak nagy szerencséje, hogy a szerepet alakító Mester Viktória ráharapott erre a szituációra és amolyan játékmesterré válva aktívan irányította az egész előadást. Hoffmann a rendező olvasata szerint csak tehetetlenül sodródik az eseményekkel, ezen a helyzeten egyik Hoffmann sem tudott, vagy nem akart látványosan változtatni. A négyes baritonszereppel (Lindorf/Coppélius/Miracle/Dapertutto) sem tudott mit kezdeni Székely. Érzésem szerint az előadó, Kálmán Péter a saját eszköztárából építette fel az alapvetően rosszkedvű, kicsit depressziós figurát. Így viszont a figura eredendő gonoszsága elveszett, puha rosszfiúként vett részt az eseményekben ahelyett, hogy annak motorja lett volna.

A soványka rendezői koncepció része lehetett az is, hogy az Antónia-képből kikerült Ferenc híres kupléja. Székely eszerint nem érezte meg a jelenet értelmét. Antónia az egyetlen valódi szerelem Hoffmann életútján, az egyetlen kapcsolat, melyben a költő érzelmei őszinte viszonzást nyernek (mert Miklóst ugye, nem veszi észre). A felvonás egyetlen igazán drámaian sodró jelenet, ezt akasztja meg a süket inas ezzel a számmal. A lényege, hogy még inkább felfokozza a néző várakozását, utána még nagyobbat üt a tragédiába torkolló végkifejlet. Antoine de Boulay gróffal szólva ezt kihagyni önmagában nem bűn, annál több: hiba.

A Hoffmann meséi – értelmezésem szerint – az ember határairól szól. Azokról a határokról, amit a kapcsolatok halmazában saját magunk köré húzunk föl. Milyen jó lenne az előadás kapcsán arról vitatkozni, hogy mennyire másképp lehet értelmezni Olympia szerepét Hoffmann életében, mint Antóniáét, vagy Giuliettáét. És mondhatnánk, hogy itt vagy ott Hoffmannunk túllépett a határain, érvelhetnénk amellett, hogy a nézőpont, ami ott van mindannyiunkban egyikünknek mit jelentett és mit a másikunknak. És mondhatnánk így, avagy másképp. De nincs ’avagy’, csak egy vékonyka ’így’. Ahogy Miklós látja…

Folytatás következik...

Az új Hoffmann az Erkel Színházban
MÁO fotó:© Rákossy Péter






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.