„Az az erkölcs” – A sanda kiszámíthatatlanság útján

2021. november 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

DONIZETTI: Lucrezia Borgia

Alfonso d'Este - Bretz Gábor
Lucrezia Borgia - Yolanda Auyanet
Maffio Orsini - Cecilia Molinari
Gennaro - Stefan Pop
Jeppo Liverotto - Ujvári Gergely
Don Aposto Gazella - Endrész Ferenc
Ascanio Petrucci - Szélpál Szilveszter
Oloferno Vitellozzo - Papp Balázs
Rustighello - David Astorga
Gubetta - Haja Zsolt
Astolfo - Bakonyi Marcell
Negroni hercegnő - Kőszegi Judit
A térképfestő - Miksa Bálint

Honvéd Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd)
Pannon Filharmonikusok
vez. Andrij Jurkevics

A MÜPA folytatja korábbi nagysikerű bel canto sorozatát. Az idei főmenü a Lucrezia Borgia volt, szcenírozva. Első nekifutásra azt találtam írni, hogy ’rendesen szcenírozva’, de nem. A színpadi produkciót Anger Ferenc jegyezte, s az előadás hemzsegett azoktól az „angerizmusoktól”, ami már a Magyar Állami Operaházban is kiütötte a biztosítékot. Vegyünk is szemügyre néhányat!

A darab előjátékkal indul, de rettentő sután. Bebilleg a későbbi Negroni hercegnő, eltehénkedik (nincs jobb kifejezés, elnézést!) egy idomtalan valamin, amin csak tehénkedni lehet. (A bútordarabnak tűnő izé központi helyen jelen van mindvégig, tehát az este folyamán többen fognak még szerencsétlenkedni rajta). Az egyik kisebb szereplő elég gyermekded módon eljátssza, amint megmérgezi, majd az ellenméreggel sikeresen újraéleszti a hölgyet. Már kezdenénk felfogni a mű Anger-szerinti leglényegét, de ezek után megjelenik az est karmestere. Taps és már ki is zökkentünk abból, ahova rendezőnk megpróbált volna belehelyezni.

Az operában közreműködő férfikart orgyilkosoknak nevezték a néhai szerzők, Anger viszont kitartóan szerzeteseknek öltözteti őket, ne is feszegessük, miért. Hosszú félfelvonásokon keresztül bent vannak a színpadon, akkor is, ha szerepük szerint nincsenek ott. Szájbarágós stílusban demonstrálják az elhangzó szövegeket. Ha éppen a mérgezett borról beszélnek a jelenlévők, hosszasan emelgetik a borospoharat, ha a tőr kerül szóba, azt villogtatják.

Szólistáinak színpadi játéka a kijön-bemegy mozgásra korlátozódik, az előadókra (azaz a rutinjukra) bízva, hogy a darabot milyen felfogásban tálalják. Mivel a Lucrezia sokszereplős dalmű, a szólisták meglehetősen heterogén színpadi közlekedést mutatnak be. A rendező a címszereplő életének tragédiáját annyival tudja le, hogy amikor csak lehet, egy játékbabát hurcoltat vele.

A mű központi konfliktusa, hogy a főhős felségsértés gyanánt leveri a Borgia tábláról a „B” betűt, nálunk ezt úgy oldják meg, hogy ugyanezen szereplő, Gennaro valamit ráír egy üvegre. Szóval, ezekből az ügyetlenségekből áll össze a rendezés, azaz nem igazán áll össze.

A Lucrezia Borgia a MÜPA történetében nem először kerül színre, alig egy héttel múlt tíz esztendeje, hogy Donizetti remeke feltűnően zajos sikert aratott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Az akkori és a mostani előadás között mindössze egy közreműködő átfedés van, Andrij Jurkevics karmesteré. Jurkevics most is pontosan hozza a formáját, a stílus tökéletes ismeretében, a szereplők maximális kiszolgálásával vezényelte a produkciót. Minden megtehetőt megtett, ami nem úgy sikerült, arról nem ő tehetett. Nagyszerű partnerei voltak a közreműködő Honvéd Férfikar és a Pannon Filharmonikusok.

A Lucrezia Borgia legalább annyira erősen primadonna-centrikus mű, mint mondjuk a Traviata. Ha a címszereplő nem viszi vállán az előadást, a többiek, hiába is akarnák, nem tudják annak terhét magukra átvenni. Annak az évtizeddel ezelőtti előadás máig betöltő hatása szinte kizárólag Edita Gruberovának volt köszönhető, melyet a nagy Díva közeli elhunyta csak még jobban erősít emlékezetünkben.

Ha cinikus akarnék lenni, ez a mostani előadás is emlékezetes marad, csak éppen nem pozitív előjellel. Az előadás szervezői Yolanda Auyanet-t találták meg a címszerepre. Az énekesnő a hírek szerint végig betegen próbált, s a két nappal korábbi előadást az utolsó pillanatban lemondta. A beugró szoprán – megbízható tanúk szerint – próba nélkül is hibátlanul és a nézőtér nagy elégedettségére teljesítette a nem mindennapi feladatot.

Sajnos, a 20-i előadás közönségének nem volt ilyen szerencséje, mert Auyanet – nem tudni, milyen megfontolásból – vállalta az előadást. Sajnos, az első pillanattól fogva esélytelen volt a szólam legegyszerűbb megszólaltatására is. A szólam alsó-középső régiói még markírozva haloványan úgy-ahogy megszólaltak, de a koloratúrszopránok legfőbb területe, a magasságok egyáltalán nem, vagy ha igen, fél hanggal alacsonyabban, olykor csúnya rikoltozások kíséretében. Ilyen állapotban közönség elé állni kimeríti a visszaélés kategóriáját, akkor is, ha a második felvonás után bemondták, hogy a művésznő betegsége ellenére vállalja az előadást.

Ha valami igazán emlékezetes maradt, akkor az a mórikálás biztosan, amit a tapsrendben Auyanet bemutatott a szociálisan érzékeny lelkületű magyar közönség részvétét elérendő. Fociban ilyenért azonnali kiállítás jár! Szánalmas helyzet volt ez, mind publikum, mind fellépő részére, de míg az utóbbi kiváltója volt a helyzetnek, előbbiek csak vétlen elszenvedői.

(„Az az erkölcs megtölti-e a bendőt?” – kérdezi Sir John Falstaff híres monológjában Verdi, s mindjárt meg is válaszolja: „Nem.”)

Auyanet produkciója majdnem lenullázta az előadás további közreműködőinek munkáját. A duettek, tercettek, együttesek, amelyekben Lucrezia is közreműködik, mind-mind fékezett habzással szóltak, a sanda kiszámíthatatlanság lengte körül jeleneteit.

Ennek ellenére számos értékes, mi több, kiemelkedő alakítás tűnt fel ezen az estén. Első helyen említeném Gennaro alakítóját, Stefan Popot. A fiatal tenorista karcsú, kiegyenlített hangon, pompás magasságokkal, biztos stílusismerettel vétette észre magát. A hangszín és puhaság a fiatal Pavarottira emlékeztetett, sajnos mackós testalkata is, ami nagyban gátolta oldott színpadi játékát. Jó lenne más bel canto szerepekben viszonthallani.

Maffio Orsini fürge és virtuóz nadrágszerepében Cecilia Molinari brillírozott, esetében a hanghoz remek színpadi mozgás is társult. Számomra csalódást keltett Don Alfonsóként Bretz Gábor sápadt és erőtlen basszusa, de a könyörtelen és gátlástalan herceg figuráját hibátlanul hozta.

A kisebb szereplők közül messze kiemelkedett David Astorga (Rustighello) remek kabinetalakítása, szinte luxusnak tűnik erre a comprimario szólamra külföldi vendéget hívni, de megérte.

Ha az este alapján azt gondolnánk, a Lucrezia Borgia, mint dalmű fölött eljárt az idő, súlyosan tévednénk. Ezernyi aktualitása lehetne, de rendező és címszereplő föltétlen muszáj hozzá.

MÜPA fotó:© Nagy Attila