Új évad, új nemzedék - A Nemzeti Filharmonikusok Bartók koncertje
2021. szeptember 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Bartók Béla: Két kép (Virágzás, A falu tánca), BB 59, Sz 46
Bartók Béla: II. zongoraverseny, BB 101, Sz 95
Bartók Béla: Concerto, BB 123, Sz 116
Ránki Fülöp - zongora
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel: - Kesselyák Gergely
Az ember nem akar még egy teljes szezont koncertmentes karanténban tölteni! Ezért sorbaáll az „emlékeztető” harmadik oltásért és tömegközlekedve annak ellenére maszkot vesz fel, hogy még nem ért véget a Vadászati Világkiállítás. Azért, hogy be ne lobbanjon a negyedik hullám, már koncertre se mer menni. - Paradox helyzet!
Nem is kötjük magunkat hozzá a végtelenségig. Nem kérdés, a Filharmonikusok évadnyitó Bartók koncertjére az életünk árán is elmegyünk.
A Két képet viszonylag ritkán játsszák koncerttermekben, nagyon-nagyon régen hallottam élőben. A második zongoraverseny gyönyörű – a lassú tétel különösen – a Concerto pedig az „Alap”. Kívülről tudom, és nem kell hallanom, hogy boldog legyek, már az is elég, ha egyáltalán eszembe jut.
Igazából az se fontos, hogy mit produkál a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Kesselyák együtt. Azt előre tudom, hogy feltűnően rossz semmiképp nem lehet. Igazából az se világos, hogy miért kéne recenziót írnom. Előre tudom, hogy a koncerten jól fogom magam érezni, mégpedig úgy és annyira, hogy olyan részletek, amilyenekbe a kritikusok szeretnek belekötni, nekem fel se fognak tűnni. De persze így is észreveszek olyan jelenségeket, amiket talán érdemes átgondolni, megemlíteni, megbeszélni.
Az egyik Ránki Fülöp játéka. Emlékszem arra a konkrét generáció-váltásra, amikor a Zeneakadémián egyik nap Fischer Annie koncertjét hallgattuk, majd pár nappal később a Kocsis-Ránki-Nagy Péter triumvirátus játszott Bach zongoraversenyeket.
És most itt a következő nemzedék. Persze tudjuk, hogy az ifjabbik Ránki már nagyon sok mindenben megmutatta magát. Az apja árnyékából már kinőtt, most nekem mégis meglepetést okozott.
Nem a Bartók versenyműben. Az a kompozíció irgalmatlanul nehéz, technikailag és zeneileg is nagyon sokat követel, mégis, mintha pontosan ezekre a nehézségekre képeznék ki először a fiatal zongoristákat. Ránki Fülöp győzi, megoldja, teljesít! Nagyon is jól.
De aztán, ráadásképpen játszik egy kisebb, szép darabot a „Gyermekeknek” második kötetéből… „Ürögi kanásztánc…” - És én megadom magam! Aki a Második zongoraversenyt így tudja eljátszani, az egy jó képességű és kiképzett – „habilitált” zongorista, de aki ezt a kis darabot így – az igazi művész.
A másik, ami feltűnt, az a karmester személyisége, habitusa.
Határozott, nagy – talán túlságosan is nagy – mozdulatokkal vezényel. Mindent mutat, szóval biztosan könnyű a kezére játszani. De a Concertóban kénytelen vagyok meghallani a zenekar nagyon szép szólóit. A második tételben a rézfúvós korált. Az egész darabban végig a timpanit, a bőgőket, a fagottot, a fuvolákat… Szóval mindenki feltűnően telten, szép hangon, muzsikál. Mintha mindezeket a karmester nem is hallaná… nem figyel és nem alkalmazkodik és ettől kezdve az ágálása öncélúnak látszik.
Irányít, vezényel, de nem ő muzsikál. Azt hiszem Kesselyák Gergely elsősorban operakarmester. Képességei, stílusa, fellépése mind azt mutatják, hogy a látvánnyal, énekes-sztárokkal, balettel terhelt előadást biztosan kiválóan menedzseli – de egy ilyen zenekari estén egy kicsivel több érzékenységért hálás lettem volna.
fotó: © MNF/ Nagy Attila
