Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Össze nem rakott puzzlehalmaz – Új Salome az Erkel Színházban

2020-09-17 12:03:50 - zéta -

Új Salome az Erkel Színházban 2020. szeptember 15.
Erkel Színház

R.STRAUSS: Salome

Heródes - Jürgen Sacher
Heródiás - Lukács Gyöngyi
Salome - Sera Gösch
Jochanaan - Szemerédy Károly
Narraboth - Pataky Dániel
Apród - Mester Viktória
1. zsidó - Horváth István
2. zsidó - Szerekován János
3. zsidó - Kiss Tivadar
4. zsidó - Biri Gergely
5. zsidó - Pataki Bence
1. nazarénus - Kováts Kolos
2. nazarénus - Bartos Barna e.h.
1. katona - Geiger Lajos
2. katona - Kiss András
Egy kappadókiai - Endrész Ferenc e.h.
Rabszolga - Csiki Gábor

a Magyar Állami Operaház Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Jóval előbb odaértem az előadásra, így a kellemes lebukó napfényben ücsörögtem még jó félórácskát az Erkel Színház előtti padok egyikén. Jó volt újra látni ismert (de egyébként ismeretlen) arcokat. Mások is várakoztak. Kicsit olyan érzésem volt, ilyen lehetett az agora az ókori görögöknél. Visszafogott nyüzsgés és reményteli várakozás a szentély előtt. Ezen a hangulaton az sem változtatott, amikor két nagykamasz kosárlabdát pattogtatva vonult át a picit ünnepélyesen gyülekező sokaságon. Az élet végre megy tovább, ezt jó érzés volt konstatálni.

A Salome premierjére gyülekeztünk ilyen ráérősen. A darab utolsó felújítása 1989-ben, 31 esztendeje volt. Szikora János egykori rendezését, ha jól számoltam, több, mint nyolcvanszor adta a színház. Az azt megelőző színrevitel viszont újabb 31 esztendővel korábban, 1958-ban került közönség elé (még Nádasdy Kálmán jegyezte). Ha a számmisztikusok előre tekintenek, a következő pesti premiert nyilván 2051-re várják, addig itt marad nekünk Rátóti Zoltán mostani munkája. Merjünk belegondolni…

Rátóti rendezése nagy kárt nem okozott – az utóbbi évek rendezői tendenciáját nézve, ezt már akár sikernek is tekinthetnénk. És mintha a hosszú szünet alatt az operaházi direkció meghallotta volna a megannyi Tiborcként zúgolódó operabarátok egyre hangosabb moraját a sok halottasház-elmegyógyintézet-boncterem után. Szép kosztümös rendezést kaptunk (jelmeztervező: Tordai Hajnal) archaikus díszletben, a dalmű kicsit unalmasan realista színrevitelét.

A nagy truvájnak Heródes Antipas palotarekonstrukcióját hirdette a színház (a díszletet Vörös Győző feltárása nyomán tervezte Dobrosi Tamás). Jó is ez, főleg jól hangzik, de sajnos Oscar Wilde, az alapsztori szerzője és persze, Richard Strauss sem láthatta, így a darab alkotásánál kevésbé vehették figyelembe. Ügyesen eladható ezzel az előadás (egy bizonyos rétegnek), de olyan sokat nem tett hozzá a produkcióhoz. Igaz, el sem vett. A rendező egyetlen apró újítással szolgált a darabhoz annak utolsó pillanatában, de mivel nem készítette elő, sem okát, sem értelmét nem találtam.

Rátóti egyébként azt hiszem, nagy tisztelettel közeledett a darabhoz és valószínűleg magához a műfajhoz is (első operarendezése), de nem ásott igazán mélyre a hősök egymás közötti viszonyrendszerében. Kevés olyan mozzanatot találtam, ami arra utal, hogy a felszínen túl feltárultak volna számára szereplői igazi mozgatórugói. Mitől vált olyanná Heródes vagy Heródiás, mint amilyenek? És Salome összetett figurájának mi lehet a megfejtése? Mindenki volt valamilyen, de ez nem állt össze egésszé. Az előadás egy össze nem rakott puzzlehalmazként hevert előttünk még a végén is. Párhuzamos történetek zajlottak szemünk előtt, de ezek alig kapcsolódtak egymáshoz. Alakok, akik ugyan jelen voltak, mégis leváltak a történetről.

Kicsit általános tétovaság uralkodott a színpadon, a szereplők mozgatása számomra bizonytalannak, esetlegesnek tűnt. Mintha a főszereplők elővették volna saját eszköztárukat és ki-ki abból dolgozott, meg amit magában kisütött otthon a megszemélyesítendő figurájáról. Némelyek (szerencsére nem mindenki) zavaróan ritkán néztek egymásra (pedig ez a darab szerint csak Jochanaan teheti meg), mintha rendezői sugallat lett volna. Persze, az Erkel Színház egy régi típusú kukucska-színház, de azért rá lehet nézni a partnerre, ha mondjuk, mindenáron meg akarjuk csókolni.

De nem kerülgetem továbbá azt a bizonyos kását. Azt hiszem, minden Salome-produkciónak alfája és omegája, hogy milyen (és ki) a címszereplő. A darab oly mértékben épül rá, akkora hangi és színpadi teher nyomja a vállát, hogy még középszerű énekessel sem szabad(na) előadni.

És milyen fényévnyi távolságban volt még a középszertől is Sera Gösch!

A színpadi játéka iskolás, mozgáskultúrája szimpla, sugárzása semmi. Abszolút semmi. Már az első némajátéka a felnyitott függönynél is rettentő civil. Csak a karmesternek énekel. Nyilván mondták neki, hogy amennyire csak tud, forduljon kifelé, mert nem hallatszik. Mert nem hallatszik!

Sajnos ez egy ilyen szólam, ahol minden regiszterben átütőnek kéne lennie. De a hallgató sem egyszerű teremtés, mert, amikor meg kihallatszik valami Göschből, akkor azt kívánja, bárcsak ne hallaná. Semmi mélység, inkább próza (az is csak suttogó), a középregiszter fémes színű, zörgő, a magasságok meg élesek és metszően egyenesek. Mivel Gösch is érezheti, hogy nagy gáz van, hát nyomja, az erőlködéstől helyenként fél hanggal fölé is intonál.

Új Salome az Erkel Színházban Szóval, itt vagyunk lehetetlen helyzetben egy olyan énekessel, akit szegényes hangkészlete a Saloménál nagyságrendekkel könnyebb szerepekre sem predesztinálna és nem értjük, hogy kerülhettünk ebbe a slamasztikába. Sera Gösch, mint világsztár (©Bán Teodóra) bukkant fel Budapesten két éve, amikor beugrott előadást megmenteni egy szabadtéri (amúgy mikroportos) Salomét. Akkor azt gondoltuk, hogy bárki, aki hallotta, soha többet nem hívja meg hozzánk, még Barbarinának sem. Akkor most miért, miért?

(Először azt gondoltam, úgy írok az előadásról, hogy meg sem említem a címszereplő nevét, még a felsorolásban sem írjuk ki. De azután felülkerekedett az érzés, hogy tartozunk az utókornak azzal, hogy az efféle mélypontokat rögzítjük, mert talán innentől már felfelé visz az út. Mondom: talán.)

A többi énekes korrekten teszi a dolgát, a rutinosabbak üzembiztosabban, a fiatalok kicsit félszegebben.

Jürgen Sacher már a fél világot bejárta Heródes szerepével (nálunk is), rutinos róka, talán túlságosan is. Arra gondolok, hogy átlagot vont a sokféle rendezésből, mi kaptunk egy valódi prototípust ebből az egyszerre kéjenc és egyszerre gyáva despota uralkodóból. Ilyenkor (ergo, megfelelő énekes nyomán) derül ki, mekkora zseni volt R. Strauss, hogy egy ókori történet nyomán a mai napig aktuális figurát tudott megteremteni.

Lukács Gyöngyi először énekelte Heródiás szerepét, de hangi alakítása hosszasan kiérleltnek hatott. Ha valami megmarad majd sok esztendő múltán is bennem ebből az előadásból, az a tekintete, amivel valójában kézben, figyelem és ellenőrzés alatt tartja a cselekményt. Azt gondolom, hogy nagyon is ráépíthette volna a koncepcióját a rendező Lukács rettentő erős jelenlétére. Az uralkodó hitvese, aki valójában az udvar igazi ura, akitől valójában elindul a romlás.

Szemerédy Károly még mindig nem teljesen Jochanaan, de jó úton jár. Hangban és alkatban mindenképpen, de a játékára, azt hiszem, ráfért volna az alapos rendezői kidolgozás. Hozzá hasonlóan énekben megfelelőnek, de figurában egysíkúnak éreztem Narraboth megszemélyesítőjét, Pataky Dánielt. Mester Viktória az Apród szerepében pedig elindult egy úton (azt gondolom, magától), amihez a partnereknél semmi kapaszkodót nem találtam. Hangban korrekt alakítást nyújtott.

A kisebb szereplők közül az öt zsidó jelenete kuszára sikeredett. Az első nazarénus szerepében igen hatásos volt Kováts Kolos, aki pár nap híján fél évszázada énekel az Operaház égisze alatt (s ezt a szerepet pedig 48 esztendeje).

A bevezetőben említett reménybeli várakozást bennem a címszereplőn kívül a zenekar oszlatta el leginkább. Kicsit úgy éreztem magam, mint Hubay Jenő, aki a hazai sajtóban elsők között tudósított a darabról egy 1906-os grazi előadás nyomán: „hangnemekben egymástól elütő dolgokat játszanak, akárcsak ha két zenekar között foglalna az ember helyet, melynek mindegyike más-más darabot játszanék.” Persze Hubayt a zene újszerűsége verte mellbe, míg engem a zenekar bántóan torzonborz fésületlensége. Az együttes Kocsár Balázs vezényletével a kísérés minden szándéka nélkül, többnyire differenciálatlanul harsogott, a zeneirodalom egyik legszínesebb muzsikája csak töredékesen tudott megszólalni.

Ennek csak egyik oka lehet (amit Ókovács Szilveszter immár elmaradhatatlannak tetsző konferanszié szerepkörében elmondott az est kezdetén), hogy a mostani vírushelyzetben elmaradt a főpróba (ez a tapsrenden is meglátszott). Ennél sokkalta erősebbnek éreztem a betanítás alaposságának hiányát. Persze, mostanság vannak és lehetnek valós indokok, de aki ilyen hangzásvilágban találkozik először Richard Strauss remekével, az nem is értheti, mitől övezi hódolat ezt a dalművet.

Vannak olyan mércék, amiből nem engedhetünk.

Új Salome az Erkel Színházban
forrás: Magyar Állami Operaház / fotó: Berecz Valter & Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.