Kétszer két királyné/királynő - Donizetti: Anna Bolena koncertszerűen Heiner Lajos, 2013-10-14 www.momus.hu - komolyzene az interneten http://www.momus.hu/article.php?artid=6635 | |
Donizetti: Anna Bolena Anna Bolena: Edita Gruberova Km. a Debreceni Kodály Kórus (karigazgató Pad Zoltán) és a Kassai Állami Filharmonikus Zenekar, vez. Andrij Jurkovics Legjobb tudomásom szerint, de ha nem így van, akkor DNI majd megcáfol, én vagyok a Momus „legvillámkezűbb” tudósítója – anno, lapunk „hőskorában”, megnéztem az Alban Berg Kvartett egy esti brüsszeli koncertjét, visszaautóztam 24 kilométerre levő szálláshelyemre, beültem a computerszobába, és beszámolóm még éjfél előtt landolt István postafiókjában. Most átmentem Toscaniniból Knappertsbuschba. Erre mentségem nincs, magyarázatom azonban akad. Sokat gondolkodtam, mit és hogyan írjak. Nemigen emlékszem a közel- és távolmúltból olyan budapesti koncertre, amely oly ellentétes kritikai visszhangot váltott volna ki, mint ez a koncert. Időnként az az érzésem, hogy legalább két különböző előadásról születtek beszámolók. Kezdetben felbosszantott, utána már csak megmosolyogtatott azon írás, melynek elkövetője az I. felvonás után távozva summásan kinyilatkozott. Ha fentebb eufemisztikusan ellentétes kritikai visszhangról írtam, akkor az olvasói vélemények (a mi Gruberova-fórumunk) kapcsán nézetek, elvi kérdések összecsapását, tomboló szenvedélyeket, anyázást kell említenem, mindennél sokkal többet mond a számtalan törölt hozzászólás. Ilyenkor elgondolkodik az ember az okokról. És rájön oly sok mindenre. Mindenekelőtt arra, hogy minden mindennel összefügg. Penetrálhat diffúzan egy-egy esemény, tény, de valahogy mindig visszajutunk az origóhoz. Vegyünk egy példát. Ha az opera szerzőjének nevét együtt beütöm a Google-keresőbe Nino Rota nevével, közel százezer találat dobódik ki. A művel ismerkedvén ráakadtam a Tubuson a Milanoi Scala egy előadásának a felvételére. Rota egy tanítványa dirigálja. Bruno Campanella. Donizetti Boleyn Annaját. Ha az emberfia egy olyan opus előadásáról számol be, amit már látott/hallott korábban, óhatatlanul feltolulnak korábbi emlékek. Campanella nagyszerű szegedi dirigálása – nem véletlen, hogy üstökösszerűen emelkedett a pálya a Scalaig és a Metig. (Bár, hogy off-oljak: az Anna-premieren természetesen jelen volt az akkori szegedi főzeneigazgató, Pál Tamás – aki pár nap múlva, az igazgatói páholyban ülő olasz kolléga jelenlétében sistergő Don Pasqualet dirigált, a II. felvonás fináléját se korábban, se későbben, sem „élőben”, sem lemezen úgy nem hallottam – Pálban láthatóan ott volt a „na nézd meg, én is tudok” megmutatni vágyása). Aztán egy haloványabb freiburgi előadás, meg a pestiek vendégjátéka Kelet-Berlinben, remélem, jól rémlik Szűcs Márta és Csák József neve. Dacára a szcenírozás hiányának, számomra a pesti és kassai előadások a legemlékezetesebbek, persze Gruberovanak köszönhetően. S ismét filozofálgatás: ha másodjára, többedjére, sokadjára látunk-hallunk egy művészt, teljesítményét szembesítjük korábbi élményeinkkel, tapasztalatainkkal. Sosem felejtem el 1993 telén azt a bécsi Luciat, ahol Gruberova partnere Alfredo Kraus volt. A bel canto két zseniális megtestesítője. Ha nem az átlag Georg Tichy énekelte volna a baritont, és nem a szörnyeteg John Neuschling veri szét az előadást, igazi zweigi Sternstunde lehetett volna. Lehet vitatkozni az alábbi listán – számomra a múlt század öt legnagyobb Luciaja, szigorúan alfabetikus sorrendben: Callas Meg persze Zerbinetta, és a Puritánok bécsi premierje jut eszembe, ez utóbbin kifütyülték, azazhogy „kibúzták” a vezénylő Domingót – a tavaszi széria eldirigálását le is mondta. Na de nézzük végre, mi is hangzott el Budapesten, illetve Kassán. Azazhogy hogyan. Többünknek megadatott, hogy mindkét előadást láthattuk-hallhattuk. Lehet összehasonlítgatni a budapesti és a kassai estét, de akkor lenne értelme, ha ugyanazon paraméterű termek ugyanolyan helyein ülnénk., ugyanolyan lelkiállapotban. Hasonlítgatásokról majd még később is. Ritkán hallani oly jó comprimariot, mint Szappanos Tibor – arra persze kíváncsi vagyok, hogy milyen Belmonte lesz a MÁO-ban (Balczó Péter Pedrillója mellett). Sokat gondolkodtam Philippe Do alakításán. Nagyra becsült néhai atyai barátom, Alan Blyth véleményére mindig sokat adtam, adok, nyilván nem véletlen, hogy az „Opera on Record” általa fémjelzett három kötete alapmű, ahogy néhány más munkája is, évtizedeken át ő írta a Gramophone-ba a legtöbb vokális lemez kritikáját, akadtak dolgok, ahol különbözött a véleményünk, ennek köszönhetem lemezgyűjteményem sok Jan Peerce-ritkaságát. Szóval úgy érzem, Do, főleg Kassán, becsületesen helyt állt. (Übrigens: át tudná-e valaki játszani nekem a darab 1966-os New York-i előadásának a felvételét? Cserébe megkapná Toscanini 1950-es Falstaffja próbájának a felvételét. Ez most a budapesti viszonyokat ismerve érdekes lehet. Engem persze a Carnegie Hall-as produkcióban Horne is érdekel, meg Suliotis, de leginkább a tenorista - Legato Classics LCD 149). Ahogy Regina Richter is – noha a hang inkább Cherubin, ezt a szólamot valaha Simionato, Horne, Verrett, Troyanos énekelték. S akkor ne kerülgessük a forró kását: Gruberova. Őérte és miatta jöhetett létre e két előadás. Sommásan: Két további off-olás. Gruberovat összehasonlítgatják Netrebkoval. És akkor az évekről. Ha valaki átússza a Csatornát, sajtóhír a helyi lapban, ha ezt 90 évesen teszi, világszenzáció. Domingot értékeljük, azért is amit a világ operajátszásának színpadára ez elmúlt bő fél évszázadban letett – és azért is, hogy a nyolcadik „X” felé közelítve újabb és újabb territóriumokat hódít meg. Csodáljuk azt a felvételt a Bolsojból, ahol a 90 (!!) éves Reizen, kosztümben, Gremint énekelt, ketten négyfelől támogatják, de a hang maga szinte in floribus. Jan Peerce, 77 évesen lemezeket csinálva, négy évtizeddel fiatalabb kollégái irigységére. A leggyilkosabb Verdi szopránszerepet, Odabellat hatvanévesen eléneklő Várady Júlia. Szabó Miklós, amikor vendégként a 80 évesen elénekelte a Levéláriát. Úgy, ahogy, meg merem kockáztatni, ma Magyarországon egyetlen tenor sem képes. Vissza Gruberovahoz. Nem lehet észrevenni az idő múlását, kérem, én készültem, Kassán a záró csúcshang, azt hiszem, háromvonalas Esz volt, egy másodpercig hosszabban szólt, mint Budapesten, de nálunk meg az volt az érzésem, a művésznő a végére kicsit elfáradt, de hát így is majd MTI-gyorshír közli, ha egyszer észrevenni, hol vesz levegőt. Gruberova egyszerűen a „csoda” kategóriába tartozik, lehet analizálni a teljesítményt, lehet egy–egy hangot, frázist dicsérni, esetleg kritizálni, de ő azon kevesek egyike, akiknél az ember nem tud igazán a cortexével gondolkodni, csak belefeledkezni tud nagyságába, elringatózni egy-egy pianissimo-hullámán, itt a freudi „Unbewusst-nak” kell jönnie, a zweigi Sternstundenak, és most, hogy jó egy hónap telt el a pesti, és egy szűk a kassai előadás óta, és századszorra átírva ezt a beszámolót, csak azt tudom mondani, szerencsés korban éltem-élek, ha az emberfia olyanokat tapasztalhat meg, mint Karajan, és Carlos Kleiber, és Dudamel, meg Pavarotti, Várady Júlia, Ghiaurov, Domingo, Volodos, Sokolov, szerencsére hosszú a sor, most épp Gruberovaval zárul, avagy nyílik? Szólni kell a Kassai Filharmonikus Zenekarról is, az első estén voltak maszatok, de hát azt is megtudtam, fél órával a kezdés előtt érkeztek. Kassán egy nagyon, nagyon jó orkeszter képzetét keltették, élükön a biztos kézzel irányító Andrij Jurkeviccsel. Lelki szeneim előtt megjelenik, hogy Jonas Kaufmann fellépését harangozzák be, a támogató a Dunaferr, kísérnek a helyi Filharnonikusok. Stadion végül is akad már elég mifelénk is. Köszönetünket fejezzük ki a Müpa Sajtóosztályának (Budapest) és Mag. Andrea Schusterovanak (Kassa) a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségért. A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket. |