„Korai” Verdi, koncertszerű előadásban (A Stiffelio a MÁO-ban)
Heiner Lajos, 2013-04-23
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=6547
 

Koncertszerű Stiffelio 2012. április 8.
Magyar Állami Operaház

VERDI: Stiffelio

„A Magyar Állami Operaház mostani bemutatója megteszi az első lépést a Stiffelio rehabilitációja felé.” – így a Ház honlapján.
Ez nem egészen így van, akkor sem így lenne, ha a mondat utolsó előtti szavát a „magyarországi” jelző megelőzné, ugyanis Szegeden, sok-sok éve, Pál Tamás vezényletével, szcenírozás nélkül, már elhangzott a darab.
Jómagam az elmúlt mintegy két évtizedben négyszer láttam, persze szcenírozva. A Wiener Staatsoperben Carrerasszal és Domingóval a címszerepben, Londonban és New Yorkban Curával – érdekességként: a Met előadásán Domingo dirigált.

S hogy kicsit offoljak: oly jellemző volt a fenti tenoristák színészi játéka a mű fináléjában, a „Perdonata… perdonata… perdonata. Iddio lo pronunzió…”szavaknál. Carreras mint egy esendő kisember nézett maga elé, sajnálni és szánni kellett. Honfitársa ráborult a Bibliára – a hatás döbbenetes volt. Cura viszont (a Covent Gardenben) bamba, üres tekintettel bámult maga elé, lehet, már arra gondolt, pár perc múlva rare vagy medium eszi a beefsteaket.

Bő harminc éve (ha jól tudom, Gardelli klasszikus, úttörő felvétele 1979-ből datálódik) a Stiffelio nem szorul rehabilitációra (csak a raritás kedvéért: létezik egy 1972-es „élő” előadás is, Mario del Monacóval, eredetileg a legendás, szinte beszerezhetetlen MRF labelen jelent meg.) Aztán persze ott van a két legendás videó/DVD, mindkettő 1993-ből, a londoni előadást Carrerasszal protagonistaként Elijah Moshinsky rendezte, míg a Met produkciójában (Giancarlo del Monaco koncepciója) számomra Domingo élete egyik legnagyobb előadását nyújtja.

S akkor most Budapest is megismerhette az opust, igaz, hangversenyszerű változatban. A mű, épp úgy, mint az interpretáció, kapott hideget-meleget a Momus fórumain.

Julius Budden, aki mégiscsak a XX. század egyik legnagyobb Verdi-kutatója volt, azt állította, hogy Verdi operái közül egyértelműen a Stiffelio a legmellőzöttebb!
Én erősen átértékeltem jó néhány évvel korábbi, akkor messze nem túl pozitív véleményem.

A MÁO estéje természeténél fogva nem vehette fel a versenyt a fentebb említettekkel, de számomra nagy élmény volt. Vokálisan mindenkit jónak, vagy remeknek találtam – Kiss B. Atilla énekelte a címszerepet, Kálmándi Mihály Stankart, a valamivel kisebb szólamokban Boncsér Gergely (Rafaelle), Palerdi András (Jorg), comprimarióként Dobi-Kiss Veronika és Mukk József. A legnagyobb örömet Rálik Szilvia szerezte a házasságtörő asszonyként (Linda), rég hallottam ilyen jó vokális állapotban, szinte nyoma sem volt a rá néha jellemző karcosságnak, a hang mocorgásának (übrigens: április elején egy ismert cseh dirigens szuperlatívuszokban mesélt nekem prágai Abigéljéről).
Héja Domonkos korrekt előadást dirigált, apróbb döccenőkkel ugyan.

Minden operabarátnak csak ajánlani tudom, nézze meg a következő, június 1-i estét. Sajnálatos, hogy az idei szezonban csak kétszer hangzik el a darab, a jövő év műsortervében pedig nem találom (igaz, kárpótol A haramiák, a Giovanna d’Arco és a Luisa Miller).
Tudom, ha budapesti lakos lennék (és nem valahol Észak-Svédország meg Dél-Olaszország vagy épp Kuba között cikáznék), s tízszer játszanák a Stiffeliót, mind a tízszer elmennék rá.

koncertszerű Stiffelio


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.