Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Egy nem eléggé gyászos este (Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus mindenszentek napi koncertje)

2012-11-07 09:00:00 Johanna

Händel emlékmű 2012. november 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus
Baráth Emőke, Bárány Péter, Jeffrey Thompson, Blazsó Domonkos (ének)
Vez.: Vashegyi György

HÄNDEL: Karolina királyné temetési himnusza, HWV 264
BACH: Gyászóda, BWV 198

Őszintén hálás vagyok Vashegyi Györgynek és együtteseinek, amiért mindenszentek estéjét nem a megszokott, jól ismert gyászzenékkel, hanem Händel és Bach két kevésbé népszerű, ám csodálatosan szép darabjával tették emlékezetessé.

Az Orfeo Zenekar hangzása most is érett és homogén volt. Pontosan, biztosan, ugyanakkor könnyedén szóltak, ahogyan a Purcell Kórus teljesítményéről is csak jókat írhatok.
Az énekes szólistákról pedig elmondható, hogy mindegyikükre jellemző volt a kulturáltság, a stílushűség.

Baráth Emőke szép színű, erőteljes hangja sokat ígérő. Bach Gyászódájának „Verstummt” kezdetű áriája azonban ezen az estén nem volt igazán hibátlan. Talán a tempóválasztás nem volt tökéletes, vagy az izgalom lehetett esetleg túl nagy, de az idő előrehaladtával a hamiskás hangok mennyisége is megnőtt, s az ária egyre idegesebbé vált.

Idegesnek éreztem kissé Bárány Pétert is. Bár kellemes a hangszíne, nagyon okosan, muzikálisan énekelt, de hiányoltam a hangból az erőt. Gyönyörű dolgokat csinált, de alig lehetett hallani. Szerencse, hogy Bach épp az altáriában komponált elképesztő szépségű, de igen csekély létszámú hangszerkíséretet. Nagyjából ez az az apparátus, amellyel a kontratenor hangja még jól hallható volt.

Amikor legutóbb hallottam Jeffrey Thompsont koncerten énekelni, egészen lenyűgözött. Most egy kicsit visszafogottabban lelkesedtem érte. A művészt az egyéni mozdulatok, a zene látványos átélése és kifejezni akarása jellemzi. És ez nagyszerű dolog. De ha a hallgató alkalmazza a jó öreg „szemet becsukni” trükköt, érdekes eredményre juthat. Thompson ugyanis gyakorta inkább csak eljátssza, hogy énekel, ahelyett, hogy valóban azt tenné. Pedig tud énekelni, nagyon is. De időnként már annyira elvész a kifejezni akarásban, hogy elfelejti ráengedni a levegőt a hangokra, így esetenként lenyel egy-két szótagot, néha egyszerűen elvész néhány pillanat a zenéből. Pedig a hangja erőteljes, remekül is bánik vele, de érzésem szerint most túl sokat egyensúlyozott a modorosság határán, a valódi hatásosság hátrányára.

Blazsó Domonkos talán épp az ellenkezője volt mindennek. Azt hiszem, ő sokkal jobb énekes, mint amit el akart hitetni velünk. A hangja szép, tisztán intonált, muzikális is, de kissé visszafogottan énekelt. Erőteljesebb színpadi jelenléttel, több mozgással, szélsőségesebb hangsúlyozásokkaljóval hatásosabb lehetett volna.

Ahogyan az egész koncert lehetett volna itt-ott még drámaibb, tragikusabb, szomorúbb, másutt ujjongóbb, áhítatosabb, meghatóbb. Egy kicsivel kevésbé jól nevelt, kevésbé udvarias. Olyan, amitől a hallgatónak könny szökik a szemébe. Főként mindenszentek estéjén...






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.