Bejelentkezés Regisztráció

Vokális művek

Poèmes pour Renée (Fleming francia dalokat énekel)

2012-04-04 10:27:51 Balázs Miklós

Fleming francia dalokat énekel Poèmes

RAVEL: Shéhérazade
MESSIAEN: Poemes pour mi
DUTILLEUX: Deux Sonnets de Jean Cassou
Le temps l’horloge

Renée Fleming
Orchestre National De France / Seiji Ozawa
Orchestre Philharmonique de Radio France / Alan Gilbert

Universal / Decca
478 3500

*

„Templom a természet” – kiáltja Charles Baudelaire verse a kettőspont előtt. Úgy tudjuk, ez a megállapítás volt a költészet történetének első olyan hasonlata, mely szervest hasonlít szervetlenhez, s nem fordítva. A romantika naiv panteizmusa és a klasszikától örökölt szigorú allegória-képlete aligha engedte volna meg magának az ilyesmit, a realizmust meg se a természet, se a templom, se a hasonlatok nem érdekelték. A szimbolista líra azonban felszabadott valamit. Valamit, mélyen belülről.
Azzal, hogy nem azt mondta, amit mondani akart, ezzel szemben minden „akarást” rábízott az olvasóra – és Nietzschére. Az antiromantikus, antipatetikus, antirealista, antinaturalista, antiszociális szimbolizmus megtanította az embert olvasni. Saját magában. Sohasem állította, hogy érti a világot, nem a „természet lágy ölére” hívta a gyanútlan olvasót, hanem saját, önnön lelkének legmélyebb bugyrait tárta fel előtte. De van-e e mélyen lakozó fenevadak elhallgattatására adekvátabb eszköz, mint a „mesterséges paradicsomok”, az alkohol vagy az ópium mámora?

Olivier Messiaen így indítja a saját dalciklusának, a Poèmes pour Mi-nek második versét: „A tó, akár egy nagy kék drágakő.” Láthatóan ő is a Baudelaire által felnyitott szimbolista líra horizontján mozog. De Messiaennál a szimbolista-impresszionista költői nyelvet átitatja a szerzőre olyannyira jellemző teizmus és panteizmus: a Mindenható Isten és az énekes madarak. A katolicizmus egyetemességbe vetett megingathatatlan hit, valamint az isteni és a természeti jelenségek egylényegűségének demonstrálása hatja át e sorokat. Az éppen friss házas francia komponista feleségének – akit ő csak Minek becézett – dedikálta e dalcsokrát a harmincas évek derekán; szövegeit is maga faragta, átitatva a házasság „égben köttetett” szentségének spiritualizmusával és szellemi intimitásával. Néhol kicsit esetlenek, kicsit „borotválatlanok”, szemérmesen tudálékosak, talán túlontúl is naivak, de mindenekelőtt szerelmesek ezek a versek. Szépek, mívesek, üdék és magával ragadóak a maguk módján: Messiaen ugyan nem jó költő, de ragyogó zeneszerző. Ezért szelíd lírája a muzsikájában kap lángra igazán.

Ahogy Messiaen, úgy a Tristan Klingsor művésznéven publikáló „apacs”, Léon Leclère sem volt igazi „nagy költő”. Legalábbis az antológiák nem emlékeznek meg róla akkora lelkesedéssel, mint más, jelesebb kortársairól. A Maurice Ravel által megzenésített három költeményével valahogy mégis bevéste magát a szépművészetek Nagy Könyvébe. Tegyük hozzá, nem puszta vakszerencséről, vagy véletlenségről van szó: a Shéhérazade három verse (Ázsia, A varázsfuvola, A közömbös) már első olvasatra is hangszerekért kiált. Oboáért, (elvarázsolt) fuvoláért, klarinétért, andalító brácsáért és mézédes hegedűfutamokért. Keleties, szirupos, émelyítő díszekért, melyekért a századforduló frankofón esztétái és mizantróp ópiumevői egyaránt oly csillapíthatatlan hévvel lelkesedtek. Ravel dalköre a korabeli orientalizmus egyik legtüneményesebb példáját kínálja, olyan eredeti hangszerelési megoldásokkal, melyeknek a hallgató éppúgy önkéntes foglya marad, akár Baudelaire szörnyszülött, gyomorba vágó szavainak.

A mesés és rejtelmes keleti díván édes fűszereitől az ember fia szinte megrészegül, ahogyan tették azt a jobb sorsra érdemes, meg nem értett poéták a fönt idézett tudatmódosítók jóvoltából. Nem véletlen, hogy Henri Dutilleux a híres baudelaire-i prózaverssel zárja (eddig) utolsó zenekari dalát: „Rúgjatok be!”. „Hogy ne legyetek marcangolt rabszolgái az Időnek” – fűzi hozzá. Az idő, az óra – ezt a címet adta a Renée Flemingnek ajánlott dalciklusnak, melyet 2009 májusában, Párizsban mutatott be a művésznő; jelen lemez e premier-előadást rögzíti. Mert ugyan mi foglalkoztatna jobban egy kilencvenhárom esztendős, éltes művészt, ha nem a részvéttelen, vén idő feltartóztathatatlan múlása. A Messiaen-darab és a Ravel-mű felvétele már 2011-ben készült, az énekesnő kíséretét az Alan Gilbert dirigálta Francia Rádió Filharmonikus Zenekara látja el.

Ha hangja kissé fényét is veszítette a könyörtelen idővel, Fleming fölényes technikai tudása inkább mélyült, mintsem bomlott volna, egyedülállóan szép hangszíne ugyanazt az édes gyönyört kínálja, ahogyan eddig mindig. Perfekcionizmusa, feminin vonzereje éppoly lefegyverző, ha olasz operát, angol nyelvű musicalt, vagy francia chansont énekel. Ugyanazzal a művészi professzionalizmussal olvassa a raveli impresszionizmust, ahogyan Messiaen és Dutilleux meg nem alkuvó modernizmusát és különös, metsző modulációit.
Ravel és Messiaen kompozíciós stílusa között szembeszökő a különbség, Dutilleux lényegében nem lép túl a messiaeni lábnyomokon, Flemingnél azonban a francia költészet egy egységes, márvány oszloptömb: a nyelv saját zenéje mindenekelőtt. Fleming szinte lubickol a francia nyelv hangzóiban; kiejtése csaknem hibátlan, artikulációja tanítani való, drámai kifejezéskészlete árnyaltokban gazdag. Makulátlanul formál, emellett hallatlanul finoman váltogatja a színeket és a dinamikát. „Egymásba csendül a szín és a hang s az illat” – csak, hogy mi is visszatérjünk Baudelaire-hez.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.