Bejelentkezés Regisztráció

Opera

Jámbor hősök, balga szentek (Wagner-operák Barenboimmal)

2012-03-02 08:21:49 Balázs Miklós
Wagner: Parsifal - Barenboim WAGNER: Parsifal
Waltraud Meier, Günter von Kannen, Siegfried Jerusalem, Matthias Hölle, Sir John Tomlinson, José Van Dam
Berliner Philharmoniker
Daniel Barenboim
Warner
0825646751778
Wagner: Der Fliegende Holländer - Barenboim WAGNER: Der Fliegende Holländer
Falk Struckmann, Felicity Palmer, Jane Eaglen, Rolando Villazon, Peter Seiffert, Robert Holl
Staatskapelle Berlin
Chor der Deutschen Staatsoper Berlin
Daniel Barenboim
Warner

0825646670826

*

A Parsifal remekmű, a Bolygó hollandi rutinmunka.
Természetesen nem a darabokra gondolok, hanem Daniel Barenboim itt tárgyalt két lemezfelvételére. Szóval a Nyájas Olvasó, aki csak leglényegre, vagy a dióhéjba oltott összefoglalóra volt kíváncsi, akár tovább is kattinthat a világháló kiberterének végtelenjében, ennél tömörebben alább sem fogom összefoglalni az e korongokon hallottakat.

A cikk első mondataként elhangzó summás ítélet nem is annyira Barenboim mester dirigensi teljesítményének szól, mint inkább az összképnek, mely, minthogy operákról beszélek, mégiscsak nagy részben az énekesi produkciókon áll vagy bukik. Ezúttal áll és bizonyosan nem bukik, de a minőségi különbség szembeszökő, miközben alig több mint egy évtized a két rögzítés között eltelt idő.

A Parsifal felvétele 1989–90-ben, a Bolygó hollandié 2001-ben készült. Barenboim fordított sorrendben haladt a Wagner-zenedrámák lemezre vételével, mint a szerző a megírásukkal, de ez csak „érdektelen érdekesség”. Ez a tizenegy-tizenkét év azonban, mely alatt nagy munkáját végbevitte, sorsfordító időszak volt az európai történelem, kultúrtörténet és a zenei élet folyamában. A Parsifal rögzítésekor még épp csak dőlt a fal, a felvételek a dahlemi (nyugat-berlini) Jézus Krisztus templomban készültek, a Bolygó hollandi dallamai azonban már az egykori keleti szektorban, egy volt kelet-német rádióstúdió falai közt, egy volt kelet-német operaház társulatának közreműködésével szólaltak meg.
De még ez sem tartozik okvetlenül a lényeghez. Mert ami a legtöbbet változott az idővel, az az aktuálisan elérhető énekesek sora. Nem drámaian éles a kontraszt, mindazonáltal erős a cezúra és hallható: korszakhatárok egyik és másik oldalán született előadások ezek.

Bízvást állítható, az 1979 és 1992 között eltelt tizenhárom hosszú esztendő a „Bühnenfestspiel” Parsifal aranykora volt – legalábbis ami a lemezfelvételek számát illeti. Ezen időszakban nem kevesebb, mint hat teljes stúdiófelvétel készült a darabból.* Ez már csak azért is becsülendő tényadat, mivel az azt megelőző évtizedekben mindössze egy**, az azutáni húsz évben pedig egy sem. (Tegyük hozzá: bayreuthi előadások lemezkiadásával azért jócskán el voltunk látva Knappesrtbuschtól Boulezig.) Barenboim produkciója ezen széria végén helyezkedik el, így egyaránt támaszkodhat a „bejáratott” és az „új beszálló” énekművészekre. José van Dam (Amfortas) például még Karajan pálcája alatt szerzett rutint a Parsifalban, Waltraud Meier (Kundry) pedig Reginald Goodall walesi lemezén állt be a szerepbe, s lett később Bayreuth (és a nagyvilág) legkeresettebb Kundry-ja. Előbbieknél nagyobb kockázatot a többi szereplő kiválasztása sem hordozott: Siegfried Jerusalem akkorra már egy évtizede „birtokolta” a szólamot Bayreuthban, de John Tomlinson (Titurel), Matthias Hölle (Gurnemanz) és Günter von Kannen (Klingsor) szintúgy kipróbált dalnokoknak számítottak. Barenboim így biztosra mehetett mind az énekesek, mind a zenekar kiválasztásával. A Berlini Filharmonikusok – tévedés ne essék, 1989-ben még ízig-végig Karajan zenekara – eminens előadója a Wagner-darabok színdús hangtömbjeinek; jelen Parsifal-előadás is tőlük „hangos”; eszményien szép zenekari játékot hallunk, gyönyörű dinamikát és olyan meleg hangszíneket, melyeket talán sehol másutt. Barenboim dirigálása természetesen hullámzó, szélsőségektől mentes, emelkedett, magasztos, tökéletesen közvetíti az ünnepi ájtatosság (nagypénteki) varázsát.

Az idő múlik feltartóztathatatlanul, telnek az évek, piacra kerül Barenboim bayreuthi Ringje és Mesterdalnokokja, elkészül a Trisztán és Izolda impozáns stúdiófelvétele (1994) ugyanott és jórészt ugyanazon szereplőkkel, mint a Parsifal, majd jönnek a szerző „romantische Oper” korszakának „nagyvadjai”, a Lohengrin (1998), majd a Tannhäuser (2001), végül a Hollandi, hogy teljes legyen a sor – utóbbiak már az „Ossi” Staatsoper zenekarával.
Tagadhatatlan, ez az együttes – ismert nevén a Staatskapelle Berlin – sokat fejlődött Barenboim irányítása alatt, határozott megszólalású, markáns, egységes zenekar benyomását kelti már ezen a több mint tíz éve készült felvételen is. A probléma nem is annyira velük van, hanem, mint fentebb jeleztem, az énekhangokkal. Jellemző, hogy a lemez leginspirálóbb, legizgalmasabb jelenete nem valamelyik „zárt szám”, hanem a harmadik felvonás első képének kórustablója.
Jane Eaglen már a Tannhäuser Erzsébetjeként sem tudta hozni az elvárt színvonalat, Sentaként pedig legalább olyan messze marad a legjobbaktól: éneklése sokszor forszírozott, akadozó, a felső regiszterben kifejezetten színtelenül szól. Falk Struckmann (Hollandi) számomra dalénekes volt és maradt, operistaként sosem győzött meg igazán, barátságos Kurwenalját ugyan még szerettem, túlfeszített Telramundját már untam. Hollandiként sem győz meg: a Téli utazás zaklatott vándora ez inkább, nem egy elátkozott, zordon hajós. A Dalandot éneklő Robert Holl átlagon felüli „színpadi munkás”, érett, nemes basszushang, de semmi megrázót, vagy igazán emlékezeteset nem produkál. A mindig profi Peter Seiffert (Erik) most is hozza a tőle elvárható „kottaolvasást”, hibátlanul végigénekli a szólamát. Ne csupán a rend kedvéért jegyezzük meg végül: gyönyör a fülnek Rolando Villazón amorózó hangvételű kormányos-dalolása.

Amit Barenboim Wagnerről mondani tudott és akart, azt e tizenkét munkás esztendő alatt elmondta. Az út hosszú volt és rögös: a fennkölten szép Parsifaltól a dinamizmussal teli „élő” Ringen és az ihletetten drámai Trisztánon át a nagyromantikus kötelező olvasmányokig vezetett az út. S ha már summázattal kezdtem, azzal is zárom: míg e Parsifalt bátran a legszebb felvételek mellé állíthatom, az egyenetlen Hollandi bizonyosan elmarad a legnagyobb mesterek olvasatai mögött.

* Karajan, DG, 1979–80; Kubelík, Bajor Rádió, 1980; Jordan, Erato, 1981; Goodall, EMI, 1984; Barenboim, Teldec, 1989–90; Levine, DG, 1991.
** Solti, Decca, 1971–72.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.