"Kiindulópontnak tartom a jelenleg élő alkotók megismerését" (Rozmán Lajos)
SzJ, 2011-05-09
www.momus.hu - komolyzene az interneten
http://www.momus.hu/article.php?artid=5964
 

A Zeneakadémia III. évfolyamos növendékei adtak kamarazenei koncertet XX. századi komponisták műveiből a FUGA-ban vasárnap este. Az esemény kapcsán beszélgettünk vezetőjükkel, tanárukkal, Rozmán Lajossal.

Rozmán Lajos (Fotó: Garas Kálmán)
(Fotó: Garas Kálmán)
   - Mennyire lehet rávenni a fiatalokat a kortárs zene előadására, megértésére, szeretetére?

   - A fiatalokkal semmi probléma nincs. Az nehezíti sokszor a helyzetet, hogy a közeg, amiben vannak, a kelleténél konzervatívabb. Magyarországnak nagy problémái vannak a világhoz való kapcsolódással. Nagyon sok mindenben vagyunk évtizedekkel lemaradva: gondolkodásban, egyáltalán a napi praxis tempójában, minőségében, de az anyagában egészen biztos.

   - Ez mit jelent a gyakorlatban? Hogy fel kell pörgetni őket?

   - Gyakorlatilag igen. Jól illusztrálja ezt, hogy amikor innen kimegy valaki tanulni egy rendezettebben működő külföldi intézménybe, ahol a követelmények is sokkal világosabbak, jobban megfogalmazottabbak, számon kértebbek, akkor ott bizony általában egy fél évig nagyon keményen kell kapaszkodniuk. Aztán amikor már fölveszik az ottani ritmust, akkor kiderül, hogy semmi gondjuk nincs, onnantól az lesz számukra a normális, az a tempó, az a produkciós mennyiség, amit ott elvárnak tőlük.

   - Nem lesz ebből gond, hogy te most - finoman szólva - nem hazabeszélsz?

   - Én a szakmámért beszélek. Nem hiszem, hogy ebből bajom lenne, főleg egy olyan intézményben, aminek a fő dolga a szakmai kérdések mindenek fölé állítása kell, hogy legyen.

   - A felfogást tekintve mennyire kell átállítani, át kell-e állítani a növendékeket? Hiszen az alap, amit tanulnak, nem a XX. század zenéje.

   - Ha a tradíció szellemében dolgozunk, gondolkozunk, akkor nincs probléma, hiszen a tradíció az folytonosságot is jelent, így pillanatok alatt meg fogják találni azokat a kapcsolódási pontokat, amikből kiindulva ők is könnyen azonosítanak bizonyos jelenségeket a XX. század végéről. Visszakapcsolják bármelyik zenei korszakba, attól függ, hogy ők miben vannak otthon, tehát azt kell felmérni, hogy mi az, amit egyáltalán tudnak. De őszintén: a színvonal jórészt sajnos elég alacsony.

   - Mennyire fog bennük megragadni a XX. századi, vagy a kortárs zene?

   - Ez megint a közegtől függ. Ha az, amit az ember csinál, egy bizonyos közegben kuriózum, akkor általában nem nagyon ragad meg, mert hát sok lúd... De ha a közeg esetleg hasonlóan dolgozik és gondolkodik, mint ő, akkor könnyű a dolog, mert ugyanazt a szekeret tolják mindannyian. Azt gondolom, én elvégzem a dolgomat, de ezen túl nagyon sok pluszt nem tudok hozzátenni.

   - Adott esetben a növendékeid közül páran rákapnak a kortárs zenére, és ezt akarják majd játszani. Milyen esélyük van arra, hogy kitűnjenek, hogy közönségük legyen?

   - Nem nagyon látom, hogy jelen pillanatban, főleg ha a külföldi piacot is nézem, értelme lenne specializálódniuk - pláne ilyen fiatalon - a kortárs zenére. Úgy vélem, pontosan a tradíció szellemében kellene nagyon sokféle ismeretet, készséget szerezniük, hogy el tudjanak olvasni különböző korszakokból különböző kottákat. Aztán, hogy a saját érdeklődésük merre, mire irányul majd, az a személytől függ, és jó esetben nagyon sokféle. Én magam persze a legfontosabbnak, tulajdonképpen kiindulópontnak tartom a jelenleg élő alkotók megismerését, és ezt mindig hangsúlyozom. De a mostani (tulajdonképpen a XX. századi) kulturális szemlélet egy múzeumi jellegű szemlélet: nem a saját dolgaiból indul ki, hanem előszeretettel elvonatkoztat, tehát könnyíti a saját dolgát, hiszen a halottakkal sokkal egyszerűbb foglalkozni.

   - Megjósolható-e, hogy a mai alkotók közül ki lesz kismesterként, és ki nagy formátumú szerzőként számon tartva?

   - Ez kiszámíthatatlan. Dobszay László mondta egyszer valamilyen ülésen, ahol hirtelen "szobrot akartak emelni" valakinek, akiről talán még nem derült ki, igazából mekkora, hogy közelről a dombok is hegyeknek látszanak. Ez tényleg így van, és ha ebből indulok ki, akkor azt mondom, hogy mindenkit mélységesen tisztelni kell, aki itt van körülöttünk, a munkája felé a legnagyobb érdeklődéssel kell fordulni, és aztán később majd elhelyezkedik az életmű a közgondolkodásban - és általában ez is, még utólag is, nagyon változékony lehet.

   - Ez egy előadó nézőpontja. De hogyan lehet rávenni a közönséget, hogy ő is így viszonyuljon a kortárs szerzőkhöz? Mert ha csak a mostani koncert zeneszerzőit nézem, és kissé eltúlzom a helyzetet: Janácek már a kánonban van, Cage-t esetleg hallottak, Sáry nevét talán ismerik, de ki az a Rzewski és miért hallgassák meg a darabját?

   - Az előbbi mondatom kapcsán: azért, mert egy ma élő és alkotó ember, akiről nem tudjuk, hogy mekkora, mert még nem tudhatjuk, így az egyetlen lehetséges magatartás, hogy maximális tisztelettel és érdeklődéssel fordulunk felé. Számos példát sorolhatnánk, közhelyeket, hogy utólag nagyra értékelt, óriási figurák milyen szánalmas sorsokat éltek meg a saját közegükben.

   - Ha kapsz bármilyen kortárs művet, amit először látsz, te meg tudod ítélni, hogy az jó vagy sem?

   - Természetesen nem. És itt megint visszakapcsolok oda, hogy alapvetően tisztelem azt, aki csinálta, és megnézem, hogy mi az, amit írt. Egy előadó nagyon sok szálon kapcsolódik ahhoz az anyaghoz, amivel dolgozik, és nagyon sok mindenen múlik, hogy egy anyag elkezd érdekessé válni vagy nem. Ha nem tűnik érdekesnek, az persze még nem jelenti, hogy nem értékes, de az előadói hitelesség megköveteli, hogy olyan dolgokat mutassak meg, amik személy szerint nekem rendkívül érdekesek, hiszen ez sarkall engem olyan munkára, ami messze meghaladja a napi praxist.

   - A mostani koncert szlogenje az volt, hogy Út a jövőbe, de egy korábbi ismertetőben egy nagyon érdekes mondatot láttam: A jövő slágerei. Lehet-e valamilyen értelemben sláger egy mai komolyzenei kompozíció, vagy akár csak egy részlete?

   - A sláger természetesen egy kicsit provokatív megjelölés volt, hiszen ez a kifejezés azt feltételezi, hogy egy bizonyos jelenség le tud kerülni az egészen hétköznapi szintekre is. Zenemű esetében: sokan hallgatják, ismerik, idézik. Persze ez azért ilyen finom dolgoknál nem mindig cél, még akkor sem, ha esetleg lehet esély rá. Márpedig lehet, hiszen itt elhangzanak olyan művek, amikről tapasztalatból tudjuk, hogy koncerten hihetetlen népszerűségnek örvendenek. Gondolok itt akár Rzewsikre: ha ez a darabja [Panurge birkái - a szerk.] megszólal, az óriási esemény. De Sáry László műveit is kivétel nélkül mindig nagy lelkesedéssel és rajongással fogadták, akárhol játszottuk őket. Én, mint előadó, azt gondolom, hogy ha valamit jól játszanak, akkor annak át kell mennie. De ehhez valóban jól kell eljátszani - ebben a kérdésben nagyon szigorú vagyok saját magammal, a növendékekkel, és bizonyos értelemben az intézménnyel is, ahol dolgozom, hiszen azt gondolom, a felelősségünk óriási. A megszólalás minőségéről van mindig szó, amit a közönség nyilvánvalóan nem mérhet föl olyan szinten, mint mi.


A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.