Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Himnusz a Naphoz (Edita Gruberova Lucrezia Borgia-sorozata Bécsben)

2010-11-04 13:13:40 -ppp-

Edita Gruberova
(Photo © Christian Laimer)
 
2010. október 2–18.
Bécs
Wiener Staatsoper

*

Mikor megjelent a pódiumon, Schiff András emlékező szavai jutottak eszembe egy koncertről, amelyen hatéves korában először találkozott élőben Fischer Annie-val: "...azonnal éreztem, hogy rendkívüli eseménynek lehetek szem- és fültanúja. Már a koncert előtt érezni lehetett a zsúfolásig megtelt terem [...] várakozással teli légkörét. És akkor kinyílt az ajtó, és a pódiumra lépett egy igazi királynő, mint a mesében."
Szó szerint ez történt a Staatsoperben. Alig tűnt fel a színpad oldallépcsőjén Gruberova szőke hajkoronája, máris kitört az ünneplés. Szerény mosollyal, nemes egyszerűséggel fogadta, épp úgy, ahogy egy királynő fogadja odaadó híveinek hódolatát. Zúgott a taps, repkedtek a bravók.
De hiszen még egy hangot sem énekelt, jegyezte meg valaki.
Ma még nem – és az elmúlt negyven évben?

Edita Gruberova októberben – öt alkalommal színpadra állva – Donizetti Lucrezia Borgiájával ünnepelte a bécsi Staatsoperhez fűződő negyvenéves kapcsolatát. Tulajdonképpen már a februári Puritánokkal letelt a negyven év, de – talán a Ioan Holenderrel való közismerten nem felhőtlen kapcsolata miatt – a jubileum el lett felejtve, s vele együtt a tervezett jubileumi koncert is. Pontosabban mindössze egy virágcsokor átnyújtására futotta az előző direkció részéről, pedig 2000-ben a harmincéves jubileumon gyönyörű köszöntést szerveztek a közönség színe előtt, nyitott függönnyel. Gruberovának akkor ajándékként átadtak egy vaskos könyvet, a színházban énekelt 614 előadás teljes szereposztásával. Ez a szám mára elérte a 700-as számot. Negyven év, 700 este – egyetlen színházban! Méghozzá nem is akármilyen szerepekben, hiszen a lista legnagyobb ékkövei közé tartozik a száz Zerbinetta, nyolcvan Lucia, ugyanannyi Éj királynője, bizonyosan ötven feletti vagy azt közelítő számmal a Puritánok Elvirája és a Roberto Devereux Elisabettája.

Egy ilyen pályára visszatekintve a legfantasztikusabb dolog, amit meg lehet állapítani, hogy a primadonna hangja ma is abszolút intakt. Az elmúlt évtizedekben hány új koloratúrszopránt próbáltak az "új Gruberova" márkanévvel eladni? Volt köztük egészen jó énekesnő, de akadt, aki még kópiának is silány: legtöbbjük már rég fachot váltott, vagy egyáltalán nem énekel. Visszavonultak, gyerekeket vagy unokákat nevelnek, esetleg tanítanak. Gruberova azonban itt van, teljes fényében, teljes technikai fegyverzetben énekel, elbűvölve a Staatsoper közönségét és mindazokat, akik rádión hallgatták a premier közvetítését. Technikai tudása, virtuozitása a szó szoros értelmében elképesztő. Hihetetlen, már-már emberfeletti. A hallgató pillanatonként érzi úgy, hogy amit hall, tulajdonképpen a lehetetlenség határát súrolja. Lehetetlen, hogy emberi hang ilyen finomságokra, árnyalatokra és bravúrokra képes legyen, pedig íme: lehetséges. Gruberova technikai tudását bízvást nevezhetjük az operatörténetben is egyedülállónak: hangja hatvan tavasszal háta mögött is minden regiszterben őrzi selymesen puha színét és erejét, sehol egy kopás, törés vagy akár minimális "bolyhosodás", zománcának kompaktsága a briliánséval vetekszik. Bombabiztos támasz, hibátlan hangadás, a légzés tökéletes kontrollja és a varázslatos legatotechnika garantálja, hogy a szerep minden részlete, minden árnyalata és finomsága érvényre jusson. Ugyanis ez Gruberova művészetének lényege: hogyan állítja az énektechnikai perfekciót a kifejezés szolgálatába. Az ő éneklésében egyetlen üresjárat sincs. Önmagában élmény lenne csak azt tanulmányozni, hogyan születik meg a torkában minden egyes hang, de az igazi élmény mégis az az egység, ahogy a színpadon egyszerre teremtődik meg szólam és szerep. Gruberova minden hangjának, minden pianójának vagy fortéjének, minden trillájának és messa di voce-jának tartalma, művészi hitele és igazsága van.

Lucrezia Borgia minden titkához kulcsa van. Ugyanúgy elhiteti a fiát titokban kereső gyengéd édesanyát, mint a nevét meggyalázó ismeretlen fiatalember halálát követelő dühöngő fúriát is. A férjével dacoló, majd őt kérlelő, végül bosszúval fenyegető érzelmi és hangi váltások mind bravúrosak és egyformán hitelesek. Alakítása előadói és vokális kincsesbánya, amelynek teljes feltárására jelen írás terjedelmi korlátai miatt sincs lehetőség. Könnyű lenne a leghatásosabb részt, a zárójelenetet kiválasztani. A színpadi szituáció kegyetlen és megrázó, amelynél képzelni is nehéz rettenetesebbet, de egyben színpadilag hatásosabbat is: egy anya elsiratja gyermekét, akinek tévedésből önmaga volt gyilkosa. A fia utolsó, elhaló szavai után megszólaló sötét hangulatú zenére felelve Gruberova tökéletesen festi le a szomorúságában szinte megdermedő asszonyt, hogy utána az őrületig fokozódó kétségbeesésben kérje fejére az Úr büntetését.

Csodálatos és árnyalatgazdag, minden szempontból mesteri a zárójelenetet megelőző kettős, a baritonnal énekelt duett is, de az est vokális csúcspontja számomra mégis a prológ fináléja volt. A pianissimo megfogott asz, amelyet 22 másodpercig tart és felerősít úgy, hogy végig tisztán áthallatszik a teljes zenei együttesen, önmagában utánozhatatlan és vakmerő hangi bravúr. De nem csak hangilag az: a hirtelen támadt tumultusban önmagától is megrettenő, a fia előtti lelepleződéstől rettegő asszony elrévedő arca és hangja alakítási remeklés, plasztikus karakterábrázolás is egyben. A prológ fináléjának utolsó két magas c-je pedig... tulajdonképpen leírhatatlan.

Nekem olyan volt, mint a felduzzasztott Niagarát zuhanyként nyakba kapni egy hosszú pillanatra. Lézerfényként hatoló, kristálytiszta hangok, amelyek a leghatalmasabb zenei apparátust is úgy viszik át, mint rakéta halad át a légkörön, és töltik be a színház óriási terét. Sose próbáltam, de talán a drog mámora lehet ilyen. Aki egyszer hallotta élőben, soha nem felejti, és újra vágyja hallani. Így vágyom én, mint sivatagi vándor szomjazza a vizet, mint tavaszi virág a napsütést. Mert nekem Gruberova nem egyszerűen az operai univerzum egyik bolygója. Külön naprendszer. Vagy maga a Nap.

Partnerei közül elsőként José Brost kell említeni, aki az utóbbi években a bel canto tenor fach egyik legjobb képviselője lett. (A Bartókon nemrég közvetített, szintén bécsi Puritánokban erős indiszpozícióval küzdött, de egyébként is túl van már Arturo szerepén.) Gennarója Alfredo Kraus alakítását idézi, kétségtelenül erősen nazális hangon, de nagy muzikalitással és énekkultúrával. Mind az öt estén rendkívül kiegyenlített teljesítményt nyújtott, a Gruberovával énekelt kettősökben együttműködésük mintaszerű volt, zeneileg és játékban egyaránt.

Hozzá hasonlóan végig magas színvonalon énekelt és játszott Michele Pertusi is, akinek különösen jól fekszik Don Alfonso magas fekvésű basszus szólama, de azt nem lehet elhallgatni, hogy mély hangjai nem igazán erőteljesek, és a szólam – egyébként kottában nem írt, de az előadási hagyományokban szereplő – magas hangjait nem énekelte. Az első felvonásban azonban kettőse Gruberovával a "konzertant" előadás keretei közt is hibátlan színpadi illúziót keltett.

A szereposztás gyenge pontját a debütáló Laura Polverelli jelentette. Maffio Orsinié a címszerep mellett a darab legigényesebb feladata. Nagyon magas és nagyon mély egyszerre, továbbá számos együttesben erőteljes középregisztert igénylő, jelentős szólama van. Még lemezen is csak Marilyn Horne-nak, esetleg Shirley Verrettnek sikerült hibátlanul megoldani, élőben pedig csak Ewa Podlest hallgattam fejcsóválás nélkül, eddig mindenki más, még igazán jeles énekesnők is alulmaradtak a szereppel folytatott küzdelemben.

Polverelli már egy premier előtti rádióinterjúban jelezte, hogy ezt a szerepet valójában nem szerette volna énekelni, mert számára túlságosan mély fekvésű. Sajnos, igaza volt. A premieren az első felvonásban a hangját nem lehetett hallani, a második felvonásban is inkább az éneklését kísérő tornamutatványok voltak feltűnőek, mintsem hangi produkciója. A későbbi előadásokon javult valamelyest, de a főszereplő kvartett másik három tagjával semmiképpen nem tartozott azonos súlycsoportba.

Külön kell szólni még a karmesterről, Friedrich Haiderről, aki a harmadik előadástól kezdve végig betegen vezényelt, de ebből a betegségből zeneileg a világon semmi nem volt érzékelhető. Az olasz bel cantóban Haiderhez fogható karmester ma véleményem szerint az egész világon nemigen akad. Már a korábbi évek produkcióiban is nyilvánvaló volt, hogy hibátlanul érzi a stílust, de nem a valamikor dívott, meglehetősen unalmas és érzelemmentes bel cantót vezényli. Az ő estéin Bellini és Donizetti zenéje is izgalommal telin, tűzzel és drámaisággal szól, de megőrizve a szárnyaló melódia dominanciáját; zenekara a szokásosnál talán nagyobb volumenű, de a hangzás kiegyensúlyozott és maximálisan kidolgozott.

Nagyszerűek voltak a hangszeres szólók, ami a Bécsi Filharmonikusok esetében szinte törvényszerű, ha Wagnert és Strausst játszanak, de mivel tapasztalataim szerint az olasz bel cantóhoz lényegesen kisebb az affinitásuk, a mostani élményszerű muzsikálás nyilvánvalóan a kiváló karmester érdeme is. Mindezeken túl Haider pompásan kíséri az énekeseket, keze alatt mindenki ezerszázalékos biztonságban érezheti magát. A Borgiával most debütált, és csak remélhetjük, hogy még nagyon sokszor fogjuk hallani tőle, a többi bel canto remekművel együtt.

Öt varázslatos, mámoros este Bécsben. Jövőre azonban a csoda eljön Budapestre is. Honlapja szerint Gruberova 2011 novemberében a Művészetek Palotájában is elénekli Lucrezia Borgiát. Mindenkinek tiszta szívvel, igaz szeretettel ajánlom!

Edita Gruberova
(Photo © Christian Laimer)





A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.