2010. június 10.
Óbudai Társaskör

A Budapesti Vonósok tagjai
Szakács Ildikó - ének, Dobozy Borbála - csembaló, Huszics Ibolya, Szabó Ferenc János, Török Kálmán Levente - zongora, Herpay Ágnes - fagott, Szalai András - cimbalom, Lápossy János - brácsa

BALASSA SÁNDOR:
Üdvözlet Violának, Op.90
Ládafia - 14 könnyű zongoradarab, Op.113 - részletek
Fagottzene zongorával, Op.108
Művész utca 11/a - tételek csembalóra, Op.101
Két dal Kosztolányi verseire, Op.16
   a, Kedves
   b, Üllői úti fák
Levelek a rezervátumból - cimbalomra, Op.87
2. vonósnégyes, Op.114

Június 10.: az első igazi nyári hét egy napja. A város persze nem áll meg, mindenki rohan, izzad, intézi a dolgát. Az alsó rakpart lezárva, így Óbuda megközelíthetősége meglehetősen hektikus. A Margit-hídnál még jól haladunk, de aztán a Zsigmond tértől lassú cammogás következik. Az idő szorít, úgyhogy a következő megállónál le is szállok, és felkötöm a nyúlcipőket. Néhány perccel hét után érkezem, de még így is van egy pillanatnyi idő újból megszemlélni a panelházak és a Társaskör ódon épületének ellentétét. Valószínűleg míg élek, nem tudja megszokni a szemem azt a szélsőséges stíluskeveredést, ami itt jellemzi a "tájat".

Szerencsére nem én vagyok az egyetlen viharvert hajós, mások is csak késve foglalják el helyüket. Az ember lezöttyen a székre, majd rádöbbenve, hogy a külső stiláris ellentét immáron belülre is beköltözött, hátradől, és a régi fehér cserépkályha közvetlen közelében élvezi a légkondi nyújtotta hűvös levegőt.

Aztán a zongora, a csembaló és a cimbalom mellé besétál az ünnepelt és beszélgetőtársa, Hollós Máté.
Merthogy itt most nem csak a zenéé a "szó". Balassa Sándor beszél is a művekről, azok címéről, létrejöttük körülményeiről.

Üdvözlet Violának - olvashatjuk az első szám címét. Ám amikor Lápossy János és az ő elmaradhatatlan brácsája jelenik meg a színpadon, már sejtjük: nem egy hölgyet takar a megnevezés, hanem egy hangszert. A darabból ismerős légkör csapja meg az ember érzékeit. Én is szinte visszakerültem saját zeneiskolai éveimbe, ahol a nebulók tananyaga tele volt ezekkel a fül számára szép, pentaton fordulatokkal teli, klasszikus zenei formákat őrző művekkel. A 2007-ben keletkezett darabot nagy lendülettel, érzelmesen szólaltatja meg az előadó. Becsúszik néhány hamiskás hang, de a jobb kéz határozott zeneisége felülírja ezeknek a részeknek a bizonytalanságát.

Aztán egy bemutató következik, sajnos csak néhány részlet erejéig, az Op.113-as, Ládafia címet viselő 14 könnyű zongoradarabból hallhatunk hét tételt. Török Kálmán Levente kitűnően adja elő ezeket a rövid, többnyire melankolikus tételeket. A címek és a zenék kapcsolata tetten érhető - például a Horizont című tétel egyre szélesedő akkordjai egy dúr terces hármasban kapják meg a kitágult látásmód érzetét. De éppen ilyen egyértelmű a Szelíden és vadul című tétel nyugodt és izgatott zenei megjelenése, vagy a Fürgejáték, mely valóban nem egyszerűen gyors, hanem fürge zenét takar.

A fagottdarab kapcsán megtudhatjuk, hogy Balassa Sándort csekély zongoratudása és a hangszer irodalma visszafogottabb hozzáállásra készteti. Ez a szerzők által annyira kedvelt hangszer nála kevesebb, inkább csak kísérői szerephez jutott az életmű során. Ám a fagott jobb helyzetbe került a szerzőnél. Itt sem a technikai hiányosságok, sem a rettenthetetlen irodalom nem zavarták őt, merthogy fagottozni egyáltalán nem tud, a hangszer szűkös repertoárja pedig - Önök is tudják - kimondottan igényli az új, jó műveket.
Herpay Ágnes előadása egyszerűen pazar. Gyönyörű, telt hang, mintha nem is egy fagottot hallanánk, hanem a szférák zenéjét kapnánk földi lágéba helyezve. Bátor, érzelmes formálás, pontos összjáték jellemezte Huszics Ibolyával alkotott párosukat.

A Művész utca 11/a (Op.111) cím tulajdonképpen nem egy helyet, hanem egy embert takar. Terényi Ede zeneszerzőt kell értenünk alatta, akit ezúttal lakhelyével határozott meg Balassa Sándor. A két szerző közti jó kapcsolat egyik tanúsága a most bemutatott csembalódarab, melyet Dobozi Borbála előadásában hallhatott a közönség. Érdekes hatása volt a hangszer sajátos hangzásának, az előadó távolságtartó magatartásának és ezeknek az első számnál már említett, "magyaros" jellegű tételeknek az összeolvadása. Mindenesetre ez a néha furcsa, néha kimondottan jóleső, néha borzongató hatás kicsit kimozdította a "szépművészet" egyhangúságából az estet.

A szünet után Kosztolányi két versét, az 1957-ben keletkezett Kedvest és az 1959-ben íródott Üllői úti fákat hallhattuk. Ezek a régebbi művek Balassa Sándor egyik stiláris kitérőjéből mutatnak részeket. Egy rövid időszakra a dodekafon komponálási mód elcsábította a szerzőt, de saját bevallása szerint nem igazán vált természetes nyelvévé ez a stílus. Ahogy ő fogalmazott: mintha önnön zenei nyelvezetét fordítaná idegenre. E két mű azért messze nem jelenti a tonalitás elvesztését. Inkább csak merészebb, kötetlenebb, de egyáltalán nem hangnem nélküli dalok születtek az Op.16-os sorszám alatt.
Azért lenyűgöző volt, hogy Szakács Ildikó kotta nélkül adta elő ezeket az igencsak nehezen memorizálható műveket. Talán ezért is válhatott olyan átütővé előadása. A folyamatos szemkontaktus, és a zenei anyag beható ismeretéből fakadó improvizatív jellegű előadásmód megkönnyítette a még ma is furcsa zenei stílus befogadását. Megkockáztatom, hogy még az operai hangvétel is ez utóbbit szolgálta. A klasszikus dalirodalom kifejezőeszközei sokkal nagyobb terhet róttak volna a közönségre.

A Levelek a rezervátumból című darabnál mindenekelőtt az előadót szeretném kiemelni.
Elméletben tudja ugyan az ember, hogy minden hangszeren mindent ki lehet fejezni, még a klasszikus zene rendkívül kifinomult interpretációs tárházát is fel lehet vonultatni egy szál furulyán, vagy egy halk szavú gitáron. De más ezt hallani egy olyan hangszeren, amit leginkább a 100 Tagú Cigányzenekar virtuóz játékmódjából ismer az ember.
Szalai András hihetetlenül izgalmasan cimbalmozik. Minden kínálkozó lehetőséget kihasznál, megragad, hogy megmutassa, bemutassa a játszott darab sokrétűségét. Hegedűsök, pianisták is megirigyelhetnék azt a lenyűgöző hangszínkavalkádot, hangképzési módot, mellyel előadta Balassa Sándor darabját. Mindemellett pontos volt, precíz, érezhetően alaposan átgondolt, mi több átérzett előadással tolmácsolta a darabokat.
Ezek a művek egy kis bepillantást engedtek Balassa Sándor legbelsőbb világába. A rezervátum ugyanis saját csendes, zöldövezeti háza, ahol a külső zajoktól, pezsgéstől elszigetelten tud alkotni, élni.

A koncert egy bemutatóval zárul. E hosszú alkotóévek alatt Balassa Sándor csak most, Op.114-es sorszámmal írta meg második vonósnégyesét.
A Budapesti Vonósok tagjaiból alakult kis kvartett helyenként küzdött az együttmaradásért. Náluk nem annyira a rutin és az érzelmes, lendületes játék volt a legfőbb segítőtárs ezeken a pontokon, hanem az értelem, és az összjátékban való gyakorlottság.

A koncert spontán beszélgetéssel zárult. Eljött sok jó barát, ismerős, akik mind igyekeztek szóval is köszönteni a 75 esztendős Kossuth-díjas művész-tanárt.
Ez úton gratulálunk mi is. Kívánjuk, hogy a darabok komponálása mellett őrizze meg békés, nyugalmas kisugárzását, az élethez való derűs hozzáállását is!

A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.