2002. március 26. - Erkel Színház
Paolo Gavanelli - bariton
Valeria Esposito - szoprán
Antonello Palombi - tenor
Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vezényelt: Győriványi Ráth György

Három olasz sztár, egy gyűlölt/szeretett főzeneigazgató karmester, és egy kimondva, kimondatlanul "B" csapatnak minősített zenekar. Körítésnek az Erkel épülete, mely avittabbnak hat, mint valaha. A színpadkép - az Aida díszlete - hatásos, bár funkciótlan. Hiszen épp' oly kevés köze van a Végzet hatalmához, mint a Rigolettóhoz, vagy a Traviátához. A műsorfüzet tetszetős, bár nem jelzi, hogy hány részben adják elő a több mint egy tucat számot.

Hét órakor még lézengenek a nézőtéren, de csodák csodájára a kezdésre megtelik az épület. Az erkély néhány üres sorát pedig a későn, többnyire kabátban és beszélgetve érkezők lepik el. Így székrecsegés és fészkelődés közepette hallgatom a Végzet nyitányt és Gilda áriáját. Az sem tesz lelkessé, hogy a mögöttem ülő fiatalok boldogan ismerik fel a "La donna é mobile" kezdetű áriát és néhány taktuson át együtt dünnyögik a szólistával. Aztán végre lecsillapodnak a kedélyek - az enyém is - és egyre növekvő csodálattal hallgatom Rigoletto második felvonásbeli "Cortigiani..." áriáját. A "Piangi, piangi, fanciulla" ugyaninnen pedig méltóképpen tetőzi be az első részt. Ehhez képest a második felvonás kórusos fináléja már könnyed levezetés.

Az operagálák alap problematikája a műsor összeállítás. A tegnap esti műsor szerkesztői azt vállalták, hogy egy-egy operát egy tömbben állítanak ki, ami egyrészről szerencsés, másrészről viszont operadramaturgiai nonszenszekhez vezet. De végül is egy gálán az énekhang a főszereplő és nem az opera. E téren különösebben nagy csalódás senkit sem érhetett. Bár Valeria Espositót hallgatva mindvégig az volt az ember érzése, hogy a magas hangokra, koloratúrákra spórol és a közbülső időt/hangokat "kibekkeli", kétségkívül míves hangú, technikás énekesnőről van szó.
Antonello Palombi hangja és hangszíne áll a legtávolabb az én ízlésemtől. Kissé érces, már-már nyers (különösen zavaró volt Don Carlos és Posa márki kettősében), azzal együtt nincsenek gondjai a magassággal, hangja nem válik feszítővé a felső lágéban sem. Az est legnagyobb élményét Paolo Gavanelli jelentette. Gavanelli baritonja nem igazán melegtónusú, nem simogat, mint a bársony és egy cseppet sem gördülékeny, a jelzőknek abban az értelmében, ahogy megszoktuk az operaszínpadon. Valamit azonban mégis nagyon tud. Elvarázsolja a hallgatót. Akárki bőrébe bújik, legyen az Rigoletto, vagy az öreg Germont, hiteles személyiséget formál. A hangját nem öncélúan használja, hanem ez a természetes „megszólalása” az általa életre keltett figuráknak.

Kitűnő szólistákat hallhattunk azonban a zenekarban is. Érdemes külön kiemelni a fuvola-, az oboa- és a csellószólót, valamint a rézfúvós szekció már-már elfeledettnek hitt kulturált és érzékeny megszólalásait. A zenekar tegnap este újra bizonyította, hogy semmivel sem rosszabb zenészek, mint kollégáik a jól menedzselt sztárzenekarokban.

Győriványi Ráth György rutinosan és biztos kézzel fogta össze a produkciót. Kezdetben még inkább visszafogottnak nevezhető technikája a műsor előrehaladtával egyre attraktívabbá vált, de mindvégig megmaradt azon a határon belül, ahol a karmester produkciója még nem nő a szólisták illetve az előadás fölé.

A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.