Bejelentkezés Regisztráció

Jazz

Live Session (Cannonball Adderley & Ernie Andrews)

2004-05-19 07:30:00 Flór Gábor

\"Cannonball Live Session
Cannonball Adderley with Ernie Andrews
EMI / Capitol Jazz / Blue Note
7243 5 97934 2 9

   I. Belülről

Este van. Kinézel az esős városra. Undorító idő. Bekapcsolod az új televíziódat, de semmi értelmes műsor nincs, csak buta show és reklámok. Fölösleges volt föltalálni, gondolod. Turkálsz a lemezeid között, de már mindet ezerszer hallottad. Valami más kellene. Föl kellene hívni azt a lányt. Csöng, de nem veszi föl senki. Megint egyedül. Bámulod az esős várost, aztán döntesz. Nem fogsz itt megposhadni. Kikeresed a legjobb öltönyödet. A nyakkendő kiválasztása kicsit gondot okoz, de aztán egy szolid, vékony fekete tűnik a legjobbnak. Nem tudod, hol kötsz ki a végén, ez mindenhova jó.

Elindulsz. Taxi persze nincs. Ballonod gallérját fölhajtva csámborogsz. Unalmas a város is. Mindegy. Egy jazzklub előtt megállsz. Plakáton Adderley. Szeretem, ahogy játszik, gondolod.
Ernie Andrews énekel. No, Adderley is, meg énekelnek is! Belépsz. A kicsit mogorva ruhatáros mint valami döglött állatot, fogja meg a kabátodat. Nem baj, attól, hogy Amerika, nem kell mindenkinek vidámnak lennie, úgyis rossz a kedved, passzol. Félig üres a hely, könnyen találsz asztalt. Pincérnő jön, mosolyog, ez a dolga, igen, sör jó lesz, Bud, persze. Meg valamit gyorsítónak.

Lassan megtelik a terem. Nő a füst, ezért rágyújtasz te is, nem tudod, hogy rákkeltő, de nem is érdekel, különben is deli kofbojok reklámozzák mindenütt. Aztán fények gyúlnak a színpadon, zenészek jönnek, hangszereket fognak. Végre, gondolod, és szapora hujjogatásba fogsz a többiekkel együtt. Csordaösztön, de jólesik. Jön Adderley, az Ágyúgolyó, és bemutatja vendégét, Ernie Andrewst. Szerény, kalapos férfi, mosolyog. Aztán belekezdenek. Először kicsit bánt az énekes nyers, szinte képzetlennek tűnő hangja, aztán lassan megszokod: mint egy recsegős tenorszaxofon, nyersessége érzelemmel telt.

Egymást követik a tempós számok. Jó ez az új stílus. Hard-bop, soul-jazz, vagy minek hívják mostanában. Sokkal határozottabb, egyszerűbb, mint a bebop. Meg hallgathatóbb is, a zenészek visszafogottabbak, rövidebbek a szólók.
Érdekes ez így. Többször voltál már Adderley-koncerten, és ez most valami más. A zenészek háttérbe vonulnak, szinte csak kísérik az énekest. Csak meg-megvillantanak egy-egy futamot, kórusokat játszanak.

Egy ballada. Mindig részeg vagyok San Fransiscóban. Többen nevetnek, taps, úgy látszik, sokan azonosulnak a címmel. Én is, gondolod, és rendelsz még egy sört. Aztán az első futamok után elhallgat az amúgy folyamatos zsivaj. Te elmélázol egy pultnál ülő lány dekoltázsán felejtve szemed. Aztán amikor egy tengerész megáll mellette, és elég csúnyán néz rád, rájössz, hogy marad az Ágyúgolyó és a jazz ma estére. Talán jobb is. Csak ezek a balladák ne lennének, hülyén néz ki egy magányosan síró félrészeg férfi.
Szerencsére nem jellemző a balladai hangulat. Az Adderley-testvérek, Nat és Julian, aztán Zawinul, Jones, Hayes partnerükre találtak Andrews-ban. Néha soul, néha blues, aztán a rock is előbújik a zene szövete mögül.
A ritmusok táncra csábítanak, néhányan, majd egyre többen táncolni is kezdenek, a szólókat szapora hujjogatás kíséri, az asztaloknál ülőknek is ritmusra mozdul valamelyik testrészük. Egyre nagyobb a füst, nem is érted, hogyan tudnak így játszani a zenészek. De azért rágyújtasz ismét.

Aztán lassan vége. A sokadik ráadás után nincs tovább. Fizetsz, a pincérnő mosolyát már megkeményítette a fáradtság, de azért még mindig csinos. Megpróbálod: Mikor végez? -kérdezed tőle, de csak egy fintort vág, és az asztalon hagyja a borravalót. Nem megy ez ma. Ma se? Pedig már holnap van. Felállsz, arra gondolsz, hogy az utolsó sör már nem kellett volna, kifelé indulsz. A bárpultnál nekibillensz egy testes alaknak, Hohó, ember, mondja, és mosolyogva egyenesbe hoz. Bocs, mondod, aztán fölnézel. Cannonball. Köszönöm, mondod, Menj haza, pihend ki, válaszolja. Már kipihentem, mondod. Mosolyog.

A ruhatáros még mindig mogorva. Még kissé nyirkos kabátodat válladra terítve kilépsz a füstből a hajnali városba, és hazafelé indulsz. Füledben még ott a Work Song lüktetése, lépéseidet ehhez igazítod. Mégis van értelme, gondolod. És kezdődik egy új nap.

   II. Kívülről

A Cannonball Adderley kvintett meghatározó zenekara volt a hatvanas, hetvenes évek jazz-muzsikájának. Julian \"Cannonball\" Adderley altszaxofon-játéka méltó példaképeihez, Benny Carterhez és Charlie Parkerhez, de nem klónjuk, hanem művészetük továbbépítője. Fiatal korában (furcsa ilyet leírni egy mindössze 47 évet élt művészről) játszott a Parker utáni korszak legnagyobbjaival (Oscar Pettiford, Davis, Coltrane, Bill Evans, Paul Chambers) majd saját zenekarát megalakítva fantasztikus pályát futott be.

A bebop-ba kicsit belefáradt közönség örömmel fogadta ritmikus, soul és blues elemeket is magába foglaló, de a bebop erényeit is megtartó muzsikáját. Zenésztársaival nagyon \"egymásra találtak\". Mind öccse, a trombitás Nat, mind a zongorista Joe Zawinul pontosan érezték, értették, alakították az új stílust. Olyan slágerek (valóban azok, mert nemcsak a kor tette őket azzá, hanem az akkori listákon is jelentős helyet foglaltak el) fűződnek nevükhöz, mint a Work Song, a Mercy, Mercy, Mercy vagy a Country Preacher.

Ez a lemez azon kevés alkalmak rögzítése, ahol a kvintett énekessel bővült. Két koncert, egy 1962-es, és egy 1964-es felvételeinek újrakevert, 24-bites változata. A két koncert érdekes módon egyként szól (az eredeti fekete korongon is együtt jelentették meg), mintha egy estét ülnénk végig (vagy majdnem végig), a hangrögzítés lehetőségeihez képest tökéletes módon visszaadva a megismételhetetlen pillanatok hangulatát.

Ernie Andrews, az énekes a modern jazz-éneklés jellegzetes képviselője. Manapság stílusa már szinte mindennapos. Hangja kicsit nyers, emlékeztet az autentikus blues-énekesek hangjára; előadásmódja, technikája azonban már a gospel, a soul, a jazz elemeit is magába olvasztva hoz létre valami újat.

Az EMI régi-új lemezén három, eddig kiadatlan felvétel is szerepel, az eredeti tíz számhoz bónuszként csatolva. Bár amiről nem tudunk, nem hiányzik, de rossz lett volna, ha nem hallhatjuk.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.