Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

BFZ / AX / ZAK - Kettős koncertbeszámoló

2003-06-03 06:53:00 Mesterházi Gábor, -té.pé-,

Budapesti Fesztiválzenekar
Emanuel Ax - zongora
Vez.: Fischer Iván
Zeneakadémia, 2003. június 1.
Brahms: I. (d-moll) zongoraverseny
Liszt: Tasso - szimfonikus költemény
Csajkovszkij: Rómeó és Júlia - nyitányfantázia


\"De szólt is. A nagybőgők egyedül, aztán a kürtök egyedül, aztán egyszerre az egész, mind az ötezer, hogy még a mennyezet is hajladozott.\"

Rosszat sejtettem, amikor beültem a Zeneakadémiára vasárnap este, a Fesztiválzenekar hangversenyére: a kép, mely fogadott, az üstdob nem rendeltetésszerű használatára engedett következtetni.

És valóban: Brahms d-moll zongoraversenyét akkora zenekar kísérte, amekkora nem fér el a Zeneakadémián. A nagyon szépen, tengelyes szimmetriára elrendezett zenekar többek között legalább nyolc nagybőgőt számlált. Ez meglehetősen befolyásolta a hangképet, mely a mély fele billent el, így Emmanuel Ax-nek nem volt könnyű dolga, ha meg akarta mutatni, mit tud a bal keze (ez maradéktalanul csak a ráadásban - Chopin Op. 24/2-es C-dúr mazurkájában - sikerült, de ott nagyon). Nem panaszból mondom, hiszen jól játszott a zenekar, csak valahogy soknak tűnt.
Persze minden relatív, talán nem a kalap nagy, hanem a terem kicsi, és ezúttal - szemben monjuk a Takács Vonósnégyes hangversenyével, ahol fülünk lengett a huzattól - az ajtók zárva voltak; mindenesetre ennél részletgazdagabb előadást is hallottunk már a Fesztiválzenekartól. Igazán szépen a pianók szóltak, ami egy ennyire vadromantikus műben kevés.

Brahms d-moll zongoraversenye ugyanis nem könnyű. Mindenféle kereteket kitágít és fellök, későbbi korokat előlegez, korábbiakat idéz meg (a 3. tétel fugatójában - ami most is az előadás egyik csúcsa volt - pl. Bachot és mondjuk Bartókot egyszerre). Brahms sokmindent dolgoz majd ki más műveiben abból, amit itt bemutat, és sokmindent nem.

Ax és Fischer vasárnap esti tempója inkább lassú volt, különösen az első két tételben. A tempó természetesen nem esztétikai kategória, mégis: minél lassabb valami, annál jobban meg kell tölteni hanggal, és nemcsak mennyiségileg: minőségileg is. A Fesztiválzenekartól nem idegen a szép hangzás, ám most szinte csak a pianissimókban (pl. a második tétel elején) sikerült maradéktalanul elvarázsolniuk a hallgatót. A forték pedig pusztán és egyszerűen hangosak voltak, az ellenszólamokat, a megannyi késleltetett, imitatív belépést inkább lelki füleinkkel hallhattuk, mint a valóságossal.

Ezzel együtt Fischer Ivánnak sok-sok jó ötlete volt az interpretációban, és végeredményben sikerült megmutatnia, mennyire monumentális és problematikus Brahms első versenyműve. Emmanuel Axról pedig kiderült, hogy méltán híres zongorista, bár valószínűleg inkább a szublimáltabb, szólisztikusabb repertoárban. A következő szezonban lesz alkalmunk, hogy erről az oldaláról is megismerhessük.

A szünet után bebizonyosodott, hogy a Fesztiválzenekar idényzáró hangversenye popkoncert. Magam alkatilag vagyok Liszt-érzékeny, a romantikus virtuóznak inkább néhány zongoraművét kedvelem, szimfonikus darabjai közül igazán talán csak a Faust-szimfóniát. A Tasso kaptafamű, Liszt több hasonló szerkezetű és mélységű darabot alkotott (a méltatlanul elfeledett Golovanov negyvenes évek végi felvételein hallhatók számomra a legérdekesebb felvételei). Előadása parádé, csak azt nem tudom, akik a kórusülésről hallgatták, kaptak-e pénzt érte - mert a dobszólamok közeli élvezetéért pénzt szedni nem lenne ildomos (bungie jumping, kötél nélkül, féláron?).

Paradox módon a Tasso előadása jobban tetszett, mint a Brahms zongoraversenyé, nagyon profi volt minden, talán olykor túlzottan is. A zenekar itt a zene árnyalatlansága ellenére is sokkal árnyaltabban szólt nagyot, mint az első félidőben, bár olykor olyan hangos volt, hogy a közönség nevetett. Liszt kiszámítható trükkjeit egyaránt élvezte a zenekar, a karmester és a közönség - mondom: popkoncert. Vagy a vadromantikának egy másik arca.

Csajkovszkij Rómeó és Júliája volt a harmadik arc, talán a legszimpatikusabb. Itt már érzékien szép volt a vonóshangzás is, nemcsak a rezek remekeltek (őket a Lisztben is kiemelném), az egész zenekar pazar színekben tündökölt (a puritánság divatja után mintha kezdene visszatérni ez a hedonisztikusan dús hangzás, amit Gergijev is megmutatott a szezon elején). Általában nem bánom, ha emellett Csajkovszkij nyersebb, brutálisabb énje is előjön (mint Mravinszkij felvételein), de mindent nem lehet, nem is kell megvalósítani. És azért ahogy a kidolgozási részben megszólalt a cantus firmus, az pazar volt.

Ráadásként Dvorák legendája kellő megnyugvást hozott - lám, van olyan mű, ami úgy adható elő a Zeneakadémián, hogy minden részletét halljuk.

Mesterházi Gábor


Brahms 1854-ben arról értesült, hogy barátja, Robert Schumann a Rajnába vetette magát, de megmentették és az endenichi tébolydába zárták.
S mivel nemrégiben hallotta Kölnben Beethoven Kilencedikjét, elhatározza, hogy szimfóniában fejezi ki érzelmeit.

A d-moll zongoraverseny (op.15) tehát első nekibuzdulásában még szimfóniának indult, s csak később, szerzőjének elégedetlensége okán alakult át kétzongorás szonátává, hogy végül újabb átdolgozás után elnyerje mai formáját. A magánszólamot az 1859-es hannoveri bemutatón maga a szerző szólaltatta meg, s rögtön akkorát bukott, hogy (Brahms Clara Schumannhoz írt levele szerint) az utolsó hang után alig három ember ütötte össze a tenyerét.

Koránt sem vállalt ekkora kockázatot a Fesztiválzenekar és a szólista Emanuel Ax. A varsói születésű amerikai pianista kétséget kizáróan igen nagyformátumú muzsikus. S bár első megszólalásakor még túlságosan is nőisnek, finomkodónak tetszett játéka, hamar meggyőzött ennek ellenkezőjéről. Üzembiztos technikával, fölényes biztossággal játssza a művet, de mindvégig ott a lehetősége a pillanat nyújtotta változtatásnak. Ez a fajta flexibilitás, rögtönzőképesség az, mely a legjobban hiányzik a mai, CD-minőségűre kilúgozott előadásokból.
A lírai második tételt tébolyító rondó követte, s aratott hihetetlen és megérdemelt nagy sikert.

A zenekar, talán az embertelen hőség, talán a fáradtság okán (harmadik este játszották ugyanazt a műsort), de korántsem volt olyan összeszedett, mint azt korábban megszokhattuk. Különösen fáj, hogy a nyitó tétel főtémáját egyetlen egyszer sem sikerült egyszerre hoznia az első hegedűknek. S bár a hegedűk hasonló apró pontatlanságai levontak valamennyit a második rész élvezeti értékéből is, ki kell emelni a kiváló kürtszólókat, a mélyvonósok melegtónusú, telt hangzását, a zenei viccek szenvedő alanyaként elhíresült brácsaszólam kiváló teljesítményét.

Régóta tudvalevő, hogy a Zeneakadémia méreteinél fogva egész egyszerűen alkalmatlan a romantikus repertoár megszólaltatására. Fischer Iván az ültetési rend változtatásával (az ütősök felkerültek az orgonaülésekre) próbált jobb eredményt elérni, akusztikailag nem túl sok sikerrel. Liszt Tassójának strettájában fájdalmasan nagyot szóltak a rezek és a cintányér, de a bombasztikus hangzásért kárpótolt Csajkovszkij nyitányfantáziának elkeresztelt Rómeó és Júliája, valamint Dvorák ráadásként adott Legendájának átszellemült előadása.

-té.pé-






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.