„Itt törtek össze rabigát…” – Az ős-Hunyadi az újranyitott Operaházban

ERKEL: Hunyadi László

Magyar Állami Operaház
2022. március 17.

V. László - Pataky Dániel
Cillei Ulrik - Palerdi András
Szilágyi Erzsébet - Kolonits Klára
Hunyadi László - Brickner Szabolcs
Hunyadi Mátyás (ének) - Balga Gabriella
Hunyadi Mátyás (játék) - Emri Bernát Jonatán
Gara nádor - Bretz Gábor
Gara Mária - Miklósa Erika
Rozgonyi - Erdős Attila

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara,
a Magyar Nemzeti Balett művészei és a Magyar Nemzeti Balettintézet növendékei
vez. Kocsár Balázs

Hosszú vajúdás után végre elkészült az Operaház. Ennek örülni kell, akkor is, ha az átadás jó három évet csúszott. Akkor is, ha láthatóan még teljesen most sincs kész és akkor is, ha kényszerűen ennek örvén akarnak a hatalmasok megszabadulni az Erkel Színháztól. Ez utóbbival majd külön cikkben foglalkozunk, most ünnepeljük, amit lehet, hogy ismét van operajátszás az Andrássy úton.

Az operaházi direkció azt találta, hogy erre a jelentős eseményre egyik nemzeti operánkat újítja fel, s ebben feltétlenül igazat kell adni nekik. A Hunyadi László bármikor elővehető, kellően népszerű, mi több: kellően időszerű. Kellően időszerű a két tűz és a különböző érdekek közé szorult nemzetről, s az érdekek mentén mást nyilatkozó és mást cselekvő országvezetők miatt is. Külön öröm, hogy végre az Operaház is előrukkolt egy Erkel-ősverzióval. Ez azért nagy lépés, mert ez korábban nem volt magától értetődő. Ókovács Szilveszter főigazgató még 2015-ben jelen sorok írójának az alábbiak kíséretében utasította vissza az ős-Bánk előadásának felvetését: „Más dolog a zenetörténet és más a napi igények kiszolgálása […] nem a zenetörténészeknek játszunk elsősorban…” Sok víz lefolyt azóta a Dunán és mára – úgy tűnik – az ősváltozat (a Hunyadi esetében legalábbis) visszanyerte méltó helyét a repertoárban.

Kellemetlen helyzetet teremtett viszont, hogy Ókovács Szilveszter épp e pillanatot választotta, hogy operarendezőként debütálhasson saját színházában. Főigazgatóként a legfőbb döntés hozója, miért is ne. Végül is prózai szerepben (nota bene a Napkirályt alakítva) már úgyis átlépett egy határt. (Hírek szerint egyes bukmékereknél már fogadni lehet arra, melyik operát vezényli el majd legközelebb, ehhez a minapi megnyitógálán Domingo alibi-hadonászása jó alapot teremtett.)

Összességében a rendezői produkció nem bukott meg, noha inkább mondhatjuk, hogy a darab, a látványos/költséges díszlet és jelmez (Lisztopád Krisztina igényes munkái), valamint az ünnepi alkalomhoz illő kivételesen illusztris szereposztás elvitte az előadást. Ókovács rendezőként néhány közepesen markáns, de nem feltétlenül újszerű ötlettel járult hozzá az események menetéhez. Fussunk is át rajtuk!

V. László nem egészséges egyéniség, fizikai és lélektani szempontból sem. Sajátos mozgáskultúrája, ahogy megy, ahogy ül, ahogy fáslizza fájós lábát, találóan jellemzi. Érdekes ötlet Rozgonyi úgymond ’kettős ügynöki’ szerepeltetése, s hogy a kivégzésnél a hóhér gúnyájába bújva szándékosan szabotálja el háromszor is a sikeres lefejezést. (Negyedszerre viszont Gara teszi ezt meg, aki előtte „Vágd” felkiáltással bíztatja magát. Hááát!) Jó helyzetleírás, hogy az ünnepélyes bevonuláson nem a király, hanem a nádor jön a díszes lovon. Az, hogy Hunyadi elfogásakor Gara pisztollyal sebesíti meg Hunyadit, nemcsak értelmetlen, de sután is kivitelezett ötlet. (Ráadásul erősen hajaz az Operaházat tendenciózusan visszautasító Kovalik Balázs majdhogynem rendezői védjegyként kezelt pisztolyára is. Ha ez nem szándékos, akkor a freudi elszólás tipikus esete.) Az előző Hunyadi-reprízből (ami egyébként operaigazgatói tevékenységének indító eseménye volt) rendezőnk átemelte a különböző jelképeket (levelek, kard, könyv, pallos, stb.), csak bőröndök helyett ezúttal egyetlen nagy ládában pakolgatják a szereplők ki, s be.

Szintén a korábbi rendező, Szűcs Gábor „találmánya” volt a szinkronizált Mátyás. Akkor a nevelőnő adta Mátyás hangját, most különböző jelmezekbe bújtatva, olykor spanyolfal mögül hallhatjuk, míg Mátyás alakítója némán tátogja a szólamot. Engem ez a megoldás már 2012-ben sem győzött meg igazán, mindannyiunk nagy szerencséjére sem Szűcs, sem Ókovács nem rendezett még Figaro házasságát vagy Rózsalovagot sem. Ezeken kívül még nem volt világos a létra szerepeltetése sem az első felvonásban (később eltűnt), s megfejthetetlennek bizonyult, Gara miért tereli be lányát Hunyadi börtönébe, ha utána maga zavarja el onnan. A többit – ahogy jeleztem – elvitte a mutatós díszlet és jelmez, valamint megoldották a szólisták. A szereposztás pedig majdnem a legjobb, amit összeállíthattak a mai lehetőségekből.

A pálmát persze a Szilágyi Erzsébetet alakító Kolonits Klára viszi el. Az ősváltozat nyomán jelentősen bővült a szólam, melyet elképesztő virtuozitással és főleg elképesztő drámaisággal ad elő. A legizgalmasabb szólambővülés a zárójelenet eddig is énekelt átkozódós-könyörgős két szakasza közé ékelt ima (érthető, az ’50-es években miért került húzásra). Kolonits előadásában könnyekig meghat az anyai szorongás. Az az érzésünk, hogy bármit el tud énekelni a drámai koloratúr fachban. Erre a képességre színházat lehet(ne) alapítani, ehhez képest az énekesnő közel 20 évi operaházi munkálkodás után még féltucat operai premiert sem mondhat magáénak. Miért nem most vesszük elő például Donizetti királynőit? Játéka sokoldalú és kifejező, tartása pontos ellenpólusa az uralkodóénak.

Az előadás nagy meglepetése, hogy mennyire jól illett Brickner Szabolcshoz az a hősi hangadás, ami együtt jár a címszereppel. Érdekes, de korábban nem kapott hasonló figurát. A voce felső oktávjában pedig megjelent egy különösen nemes tónus, ami korábban nem jellemezte ezt a szimpatikus, jó kiállású énekest. Hangadásban a fiatal Ilosfalvyt idézi, talán játékban kevesebb annál. Lászlója készen állna a nemzet egyesítésére, igazi államférfi. A szerelmi szál viszont kicsit elsikkadt, lehet, ebben nem Brickner a ludas.

Mátyás magyar hangja Balga Gabriella volt. Hatásosan és szépen is énekel, de fölöslegesen kikacsint a mezzofachból, Mátyás első felvonásbeli áriájából bravúrkoloratúrát csinál, bőven háromvonalas magasságokkal tűzdeli a kadenciát. Még jó is lenne, de ennek nem itt van helye, ráadásul az üres csillogással veszélyezteti a hang homogenitását. A gyermek Emri Bernát Jonatán örömmel és lelkesen adta gyermeki testét a figurához.

A másik Lászlót Pataky Dániel személyesíti meg. Volt már V. László, sőt, Hunyadi is, de hangszínéhez sokkal jobban illik a negatív karakter. Színészileg rettentő sokat ad a szerephez, de a kényesen magas fekvésű szólammal is sikerrel birkózik meg. Gara nádor: Bretz Gábor. A figura megvan: nagyformátumú gazember a nagypolitikából. Minden mozdulatának értelme van. Viszont a hang fénye, ereje és mélysége fogyóban, most már úgy tűnik, végérvényesen. Rettentő kár érte.

Gara Mária nyaktörő szólama ma már csak intonációs problémákkal megy Miklósa Erikának. A színpadi játéka is idegen a szólamtól, leginkább egy operettszubrett benyomását kelti. Czillei Ulrik kisstílű bűnöző Palerdi András olvasatában. Ez még lehetne koncepció is, bár kicsit aggódom az egy hónap múlva várható Gurnemanzok miatt. Erdős Attila remekül oldotta meg Rozgonyi rendezői megújuláson átesett figuráját.

Az egész előadás kimagasló zenei környezetben szólalt meg, melyben oroszlánrésze lehet Kocsár Balázsnak. Főzeneigazgatói minőségében ez eddigi legjobb szereplése. A darab maximális ismeretében, a színpadot segítve, együttesei élén sokszínűen tolmácsolta Erkel izgalmas partitúráját. Perfekt módon és lelkesen közreműködött a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor).

MÁO fotó:© Berecz Valter