vissza a cimoldalra
2022-08-19
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Kiemelt fórumaink
A komolyzene jelene és jövője Magyarországon (2401)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (5615)
Opernglas, avagy operai távcső... (21476)
Mi újság a Magyar Állami Operaházban? (63566)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7708)
Társművészetek (2569)
Momus társalgó (6402)
Kedvenc felvételek (684)
Haladjunk tovább... (237)
Élő közvetítések - HAANDEL emléktopik (8723)
Kedvenc előadók (2930)
Digitális kerekasztal (128)
Milyen zenét hallgatsz most? (25110)

Olvasói levelek (11891)
A csapos közbeszól (99)
Legfrissebb fórumaink
film és zene (213)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (5210)
Edita Gruberova (3174)
Pantheon (3121)
Évfordulók, jeles napok, születésnapok etc. (902)
Ilosfalvy Róbert (1003)
Jules Massenet ! Ki ismeri ? (318)
Verdi-felvételek (634)
A Magyar Zenekarok helyzetéről (115)
Miklósa Erika (1273)
Rost Andrea (2126)
Operett, mint színpadi műfaj (5197)
Mi újság a Szegedi Nemzeti Színházban? (3261)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5389)
Radnai György művészete (67)
Callas (476)

Fórumok teljes listája
Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

„Az elhivatottság egyik mértékegysége a felelősség…” – interjú Perencz Bélával pályájáról a nemrég kiadásra került könyve kapcsán I. rész
- zéta -, 2022-02-10 [ Interjúk ]
nyomtatóbarát változat

Perencz Béla Hosszú időt töltött az operaszínpadon. Pályájának szabálytalan alakulása már önmagában különlegesség, mégis frissen megjelent könyve volt az apropó, hogy beszélgessünk Perencz Bélával.

   - Mi volt a legelső zenéhez köthető élményed?

   - Szüleim nagyon elfoglalt emberek voltak. Ők az Állami Népiegyüttes Énekkarában énekeltek, ott is ismerkedtek meg. Sokat utaztak, bel- és külföldön, ezért én hét hónapos koromban édesapám szüleihez kerültem. Pécs, egy külterületi lankás részén, a mecseki erdők közvetlen szomszédságában, szinte a természet kellős közepében, karnyújtásnyira egy szelídgesztenye liget mellett nőttem fel. Akkoriban a rádió jelentette a külvilágot egyedül. Persze, a szüleim amikor tudtak, felvittek magukhoz. Ha itthon volt feladatuk, mentem velük, magukkal vittek a próbákra, előadásra. Ott lehetett az első igazi élő találkozás a zenével. Még Csenki Imre volt az Énekkar karnagya, az ’50-es évek vége felé járhattunk. Nagyon érdekes dolog, hogy egy alig pár éves gyermek is tud akár mozzanatokra, akár hangulatokra, környezeti élményekre visszaemlékezni.

   - Van konkrét emléked is?

   - Ne felejtsük el, hogy Budapest akkor közvetlenül a forradalom utáni borzalmas megtorlások éveit élte. Az egyik alkalom máig is eleven képként maradt meg bennem. Már ősz lehetett, amikor az akkori otthonom színes gyümölcsfáit hirtelen a szürke utcák váltották fel, az akkori buszokkal, komor emberekkel. Aztán beértünk az együttes Fő utcai székházának énekkari próbatermébe, és megszeppenve ültem amikor egy teremnyi ember meglehetős aktivitással egyszerre szólalt meg, ahogy be-énekeltek a próbához. Hogy mi hangzott el, természetesen csak jóval később tisztázódhatott, amikor alig 19 évesen már én is a kórus ifjonc tagjaként, valahol édesapám egykori helyén ülve, Kodály Zoltán éppen azt a csodálatos népzenei feldolgozását próbáltuk, amit már kisgyerekként megéltem.

   - Milyen hangfajban énekeltek az szüleid?

   - Édesapámnak nemes fényű tenor hangja volt. Édesanyám pedig drámai szoprán. Vele kapcsolatos érdekesség, hogy amíg a fiatal Kónya Sándor még Magyarországon élt, közös mesterhez jártak. És hogy milyen ellentmondásos pálya lehetett édesanyámé, az a történet magáért beszél, amikor 1955-ben, egy nyugati turné alkalmával, Olaszországban titokban elvitték meghallgatásra. A bemutatkozás olyan sikeres volt, hogy az akkori egyik élvonalbeli olasz karmester egyeztetett színházának vezetőségével, rögtön szerződést is kínált neki, ha kint maradt volna. De én akkor a vasfüggöny innenső oldalán épp egy éves voltam, és anyám természetesen elengedte a lehetőséget az egyéni boldogulásra. Bár olyan képességgel rendelkezett, hogy hetven-egynéhány évesen is hihetetlen szinten énekelt drámai áriákat, kerek 60 aktív évet, egészen haláláig, továbbra is kórus-énekléssel töltötte.

   - Mikor érezted először, hogy szüleid nyomába léphetsz?

   - Az általános iskolában és a középiskolában (a József Attila Gimnáziumba jártam) még a biológia érdekelt leginkább, azt gondoltam, hogy orvos leszek. De ezzel párhuzamosan az éneklés is egyre inkább foglalkoztatott. Énekeltem kórusban és kaptam szóló feladatokat is. az éneklés varázsa már akkor lebegett a levegőben. Az orvosi pálya végül lányom hivatása lesz.

   - Hangszert tanultál?

   - Hegedülni kezdtem, majd átnyergeltem a brácsára. Harmadikos gimnazistaként átmentem a Bartók Konziba, brácsa szakra. Ebben az időben vesztettem el édesapámat (egy londoni turnén hunyt el 1969-ben), édesanyám ott maradt velem egyedül. Komolyan felvetődött, hogy a család megengedheti-e magának, hogy egyetemre menjek. Mire eljutottam az érettségiig, megerősödött a viszonyom az énekléssel. Így kerültem be végül 19 évesen 1973-ban az Állami Népiegyüttes kórusába, nyilván ebben is követtem szüleimet. A tenor szólamba vettek fel.

   - Misura Zsuzsa mesélte nekem, hogy amikor a Népiegyüttes énekkarába bekerült, a háta mögött, a tenor szólamban ott ült az Operaház későbbi magánénekesi gárdája: B. Nagy János, Hormai-Horváth József, Kecskés Sándor, Róka István és Perencz Béla. Mennyire volt inspiratív ilyen közegben felnőni?

   - Zsuzsa emlékeim szerint akkor került be, amikor édesanyám átment az Operaház Énekkarába és helyére éppen őt vették fel. Érdekes a felvetés, mert abban az időben nem kevés jeles operaházi magánénekesnek volt aktív hivatásos kórus múltja. Ez akkoriban gyakorlat volt és meg kell, hogy mondjam, nem is volt rossz gyakorlat. Amikor később a Honvéd Férfikarba kerültem, döbbenetes élmény volt, hogy mennyi remek énekes volt egy helyen. Voltak olyanok, akik hangi adottság és az éneklési képesség terén felülmúlták az Operaház szólistáit. Amikor próbaszünet volt, az volt szokásban, hogy valaki odaült a zongorához és mintegy pihenésképpen operaáriákat énekeltünk, úgymond összemértük erőnket. És bizony sokan überelték a nagy neveket.

   - Őket nem kísértette meg a szólókarrier?

   - Ahhoz, hogy valaki szólista legyen, sok minden más is kell a hangon és a technikai tudáson kívül. Az egyik legfontosabb ezek közül a felelősség (legalább is annak kéne, hogy legyen), ami egy valódi elhivatottság esetében összehasonlíthatatlanul nehezedik a magánénekesek vállán. Nem olyan értelemben, mint egy sebész, aki élet-halál ura, de az előadóművészi elhivatottság felelőssége, ha más szempontból is ugyanolyan nagy. Nem mindegy, hogyan közvetíti a zsenialitással felvértezett szerzők közönségnek, illetve mindannyiunknak szánt üzeneteit. Ez a felelősségtudat a szólisták közt sem egyforma. És akármennyire is sikerült ezt a műfajt már szinte kifordítani önmagából, akármennyire is változnak a generációs “közlekedési szabályok”, az alázatot sohasem lehet az elavult kategóriába sorolni.

   - Menjünk vissza a tanulmányaidhoz és mondok egy nevet: Tutsek Piroska. Egyszer írtam róla egy cikket, Ő azon ritka énekesek közé tartozott, aki énekelt mások mellett Karl Böhm, Wilhelm Furtwängler, Erich Kleiber, Otto Klemperer, Hans Knappertsbusch, Ormándy Jenő, Tullio Serafin és Bruno Walter pálcája nyomán. Kényszerű és korai elhallgattatása után énekmester lett, s az egyik tanítványa épp Te lehettél. Hogy kerültetek Ti össze?

   - Róla tudni kell, hogy elképesztően összetett pályája volt, Kundryt, Vénuszt vagy Ortrudot ugyanazon a szinten tudta megszólaltatni, mint Ebolit vagy Amnerist. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy magyarországi tanulmányait követően Rómában Manfredo Polverosi, Bécsben és Berlinben pedig a kor legjelentősebb Wagner énekesei által fejlesztette ki tudását. Úgy kerültem hozzá, hogy amikor a Zeneakadémiára jártam, nem voltunk az ottani képzéssel maradéktalanul elégedettek és kerestük, kitől lehetne még tanulni? Valaki ajánlotta Őt, meghallgatott és onnantól rendszeresen jártam hozzá. Egy magnón lejátszotta nekem a Scala 1940-es Parsifal-produkciójából - amelyben Kundry szerepét énekelte - felvett és megmaradt foszlányokat. Mesélt egy történetet erről a produkcióról. A viráglányok egyik szólamának alakítója mindig minden próbán végignézte Kundry jeleneteit és Piroska néninek feltűnt a feléje kinyilvánított ámulat és csodálat. Akkoriban nem volt jellemző, hogy egy pályakezdő csak úgy odamenjen a főszerepet éneklő nagysághoz, ezért Tutsek Piroska mentalítására jellemzően, segített a helyzeten. Ő szólította meg az őt magasztaló pályakezdő énekesnőt, aki nem volt más, mint Giulietta Simionato, aki az elmúlt század második felének egyik legjelentősebb mezzoszopránjává nőtte ki magát. Beszédes történet nemde? A címszerepet egy olasz tenor énekelte olaszul és olyan emocionális intenzitással, hogy a szerep mára már szokatlan megélése, rám erősen hatott és inspirált a wagneri világ irányába. Addig számomra csak az olasz opera létezett, akkor indultam el a német irányba is. 23-24 éves lehettem ekkor. Tutsek Piroska egyébként fantasztikus jelenség volt, az énekórákon csak úgy sugárzott szellemisége, olyan légkört tudott teremteni, hogy önmagában is élmény volt társaságában lenni. A háborút követő kemény diktatúrában elég volt olyan politikai vádakat felhozni egy pálya kettétöréséhez, hogy ha valaki legnagyobb sikereit pont olyan helyeken és időben érte el, ahol éppen a fasizmus uralkodott. Nyilvánvaló az elhallgattatás keserűsége mindig ott maradt lelke mélyén, de bölcsességével mégis fel tudott ezen kerekedni, és mindig mosoly ült a szemén.

   - Addig Wagner hidegen hagyott?

   - Ezt nem mondhatnám. Emlékszem, a ’60-as évek elején megindult a televíziózás és azt követően láttam egy felvételt, amint Kónya Sándor énekelte a Grál-elbeszélést. Az a misztikum már akkor korai kamaszkorban elragadott. De énekesként sokáig nem gondolkodtam Wagnerben.

   - Beszéljünk még az énektanáraidról!

   - Az első énekmesterem Maróti Magdaléna volt, aki Mattia Battistini egyik utolsó tanítványa volt. Battistini és a róla elnevezett un. modern bel-canto iskola volt az, amelyet az 1920-as évektől kezdődően énekmesterként Európa-szerte meghonosított. Ez az iskola nemcsak az olasz operák vonatkozásában volt jelentős, de nagy jelentőséggel bíró hatása volt az akkori wagneri énekművészet azóta is utolérhetetlen színvonalára. Az ’50-es, ’60-as évek aranykorának, akár olasz, akár más szerepkört képviselő nemzetközi nagyságai is ennek az iskolának a gyökereiből táplálkoztak. Sőt, még azokban az időkben is, amikor a bécsi Staatsoper stúdiójába kerültem, ott szó szoros értelemben még testközelből ismerhettem meg az összes akkori élvonalbeli művészt, akiknek színvonalával be is köszöntött az előbbiekben vázolt “naplemente”, mellyel egy olyan minőség, tűnt el, ami a mai generáció számára sokszor szinte elképzelhetetlen. Még a ’80-as években sikerült külföldön felkeresnem olyan, már nagyon időskorú mestereket, akik szintén a szóban forgó iskola képviselői voltak. Visszatérve korábbi hazai tanulmányaimra, nagyon jó barátságba kerültem Szabó Miklóssal, a nagyszerű tenoristával, aki tanított is és nagy hálával tartozom azért, amit kapni tudtam tőle. Jó énektanári és ugyanúgy emberi kapcsolatom alakult ki Szőnyi Ferenccel is. A drámai-hősi fachot képviselte, melyről igen sokat tudott és amely irányra már akkor aspiráltam. Rajtuk kívül idehaza még Hoór-Tempis Erzsébethez is jártam órákat venni.

   - Menjünk vissza a Népiegyütteshez, mikor indult el, hogy kórustagként szólófeladatot bíztak Rád?

   - Az Állami Népiegyüttesben másfél évig énekeltem csak. Azt követően a Honvédban a tenor 1-be kerültem, ahol úgyszintén csak másfél évet voltam, így igazából a kórusban történő kibontakozás, és az ottani esetleges későbbi szóló feladatok így el is kerültek. Viszont inspiráltak olyan élmények, amikor a volgai hajóvontatók dalának feldolgozását énekeltük és a szólamunkkal a magas C-n kellett ütemeken keresztül húzódó szöveget énekelni. Elképesztő hatás volt, amikor az ember háta mögül 6-7 kolléga elképesztő drámai erővel tette ezt.

   - Ezután jött a Zeneakadémia. Kik voltak a tanáraid ott?

   - Már a felvételem is kisebb vihart kavart. A tanszék végül Keönch Boldizsár mellett döntött, bár többen, köztük Révhegyi Ferencné is örömmel vállalt volna. Boldizsár, a maga hangversenyénekesi területén nagyszerű lírai tenor volt. Mivel a lehető legjobb előéletem már Maróti Magdaléna jóvoltából megvolt, ha valamit másképp gondoltam az énekmetodikáról, azt ki is nyilvánítottam. Egyszer visszajutott hozzám, hogy Boldizsár a tanári konferencián elmondta, hogy sokszor az az érzése, hogy Ő jár órára énhozzám. Persze ez nem így volt, inkább annak vette, ha valamit szóvá tettem, amit épp másképp éreztem. A vizsga értékeléseken sokszor le is pontozott. Ennek ellenére nem volt rossz a viszonyunk. Állítólag Sípos Jenő tanár úrtól (a tanszék másik nagy tekintélyétől), aki nem is volt tanárom, mindig magas értékeléseket kaptam. És bár Révhegyiné is szeretett volna átvenni, melynek én is örültem volna, nem engedtek át. Őneki az volt a stílusa, hogy nagyobb szabadságot élvezett az egyéni individuum a kibontakozáshoz. Később Simándy József is odakerült, hogy ennek végül is a felnövekvő generációra milyen pedagógiai hozadéka volt, azt másoktól kell megkérdezni. Ugyanakkor meg kell említenem, hogy Ónodi Márta tanárnő ének-metodikai felfogásával, az idők folyamán bennem összeállt kép sok azonosságot mutat.

   - Hogy csapódott le Benned a zeneakadémiai időszak?

   - Úgy tíz évvel ezelőtt Marton Éva elhívott a Zeneakadémiára egy egyhetes kurzus jellegű találkozás céljából az akkori énekes hallgatókkal és szerette is volna, hogy az Akadémia tanára legyek. Értelmetlennek tartottam és tartom most is egyrészt azt a nemzetközi gyakorlattól eltérő itthoni “specialitást”, hogy hiába van valakinek művésztanári diplomája, ahhoz, hogy egyetemen taníthasson, egy plusz ún. doktori tanfolyamot el kell végeznie, másrészt, akkor is csak 65 éves korig lehet valaki szabályos oktatója egy felsőfokú intézménynek. De emlékszem, akkor feltűnt, hogy Pászthy Julika mennyi szépen előrehaladott növendékkel büszkélkedhetett.

   - Visszatérve hallgatói éveidre, milyen fach volt akkor a Tiéd, mely áriák feküdtek a legjobban abban az időszakban?

   - Tutsek Piroskától „megfertőződve” már akkor elkezdtem foglalkozni Siegmund Schwert-monológjával, Tavaszi dalával. Már akkor voltam olyan bátor, hogy a Wesendonck-dalokat is megtanuljam. Túl a megszokásokon nincs a szövegben olyan, ami nevetségessé tenné, ha férfi énekli. Ma már ez elfogadott, de akkoriban férfi énekes nemigen énekelte.

   - Elindultál a wagneri úton. Ez az akkori Zeneakadémián feltétlen tetszést aratott?

   - Az akkori Zeneakadémiának volt egy nagyon-nagyon pozitív személyisége, úgy hívták: Varga Pál. Pali bácsi ízig-vérig otthon volt bármilyen nyelvi kötődésű, így az egész Wagner-irodalom területén is, az idegen nyelvű szerepgyakorlat tanára volt. Sajnos engem már nem dirigált, de tanárként fantasztikus hatása volt. Muzsikus volt, a német, az olasz és a francia zenét egyaránt érezte, sőt még csehül is tudott. Sokat hívták rangos nemzetközi énekversenyekre zsűrizni. Szóval, kérdésedre válaszolva, Varga Pali bácsi és Révhegyi Olga néni volt, akik felfigyeltek az én akadémiai Wagner-próbálkozásaimra, s ők javasolták, hogy az odavezető útként a bűvös vadászból Max áriáját tanuljam meg, amely ritka sokszínűségével egyesíti mind a lírai, mind a legdrámaibb elvárásokat is. Nem véletlenül annak idején jellemzően a drámai Wagner-tenorok repertoárjába tartozott. Ezenkívül Pali bácsival még a Grál-elbeszélés is terítéken volt. Emlékszem, hogy Olga néni (akkor már nehezen mozgott), mégis képes volt bejönni csak azért, hogy foglalkozzon velem, amikor Boldizsár éppen valahol koncertezett. Ami később végigkísért, hogy ha valaki olasz művet hallott velem, nem tudta elképzelni, hogy németet is éneklek, s ugyanez fordítva. Ebben fontos szerepe volt Varga Pálnak. Őt érdemes volt annyiszor felkeresni, amennyiszer csak lehetett.

   - Hogyan lehetett tovább jutni?

   - A Zeneakadémia alatt egyszer barátokkal elmentünk az akkori NDK-ba. Amikor egy társaságban kiderült, hogy én énekes hallgató vagyok, összehoztak egy meghallgatást a drezdai zeneakadémián egy olyan oktatónál, akinek sok nemzetközi rangú énekes köszönhette a pályáját. Megskáláztatott, megénekeltetett, majd tanácskozott az intézmény vezetőivel. Az eredmény az lett, hogy kaptam egy befogadó levelet, miszerint örömmel várnának vissza, egy ösztöndíjjal, elszállásolással, hazautazási költségtérítéssel járó teljes képzési lehetőséggel. Mint megtudtam, olyan értékelést kaptam, hogy “olyan Wagner-tenor, ahogy a nagykönyvben van megírva”. 1977/78-at írhattunk.

   - Hogy fogadták ezt idehaza?

   - Igen, jöttem haza nagy boldogan a papírral. A hivatalok és az illetékes minisztériumi osztályok pedig elkezdték tologatni az ügyet. Volt, aki úgy tett, mintha pozitívan állna hozzá, de sajnos ez nem az ő területe, így továbbküldött máshoz. És ez folytatódott egy éven keresztül, amikor visszakerültem megint őhozzá. Volt olyan is (emlékszem Péter Miklósnak hívták), akinek kivörösödött a feje, és az asztalra csapva számonkérte rajtam, hogy miért akarom én a tehetségemet a németeknek adni. A Zeneakadémián is ellentmondásosan álltak hozzá. Hosszú idő telt el, mire leesett, hogy ezek bizony nem fognak engem elengedni. Végül Aczél György titkársága válaszolt egyedül egyenesen, hogy nem akarnak precedenst teremteni az engedéllyel, végezzem el a Zeneakadémiát és majd utána elmehetek posztgraduális képzésre Drezdába. Ezt követően viszont pokollá változott a Zeneakadémia számomra, azokon az előbbiekben pozitívan megemlített tanárokon kívül, akikhez Pécsi Sebestyén tanár úr is hozzátartozott, mások hozzáállása “érdekes módon” hirtelen megváltozott, rosszabbra értékeltek a vizsgákon, mint azt megelőzően, sőt ennek köszönhetően, még a diploma vizsgámon is. Diplomámat nem is vettem fel mindaddig, amíg annak lefordíttatása egy külföldi egyetemi oktatói felkéréshez szükségessé nem vált. Ezzel akartam kifejezni, hogy milyen véleményem volt arról az egész hazai rendszerről, amit igyekeztem ahogy csak lehetett minél hamarabb hátam mögött tudni.

   - Kik voltak az évfolyamtársaid?

   - Bándi János, Szűcs Márta, Csonka Zsuzsa, Andrejcsik István, Morvai Pálma és mások is voltak még.

   - Mi volt az első önálló színpadi fellépésed?

   - Megkerestek, hogy Miskolcon megy a Csárdáskirálynő és nem vállalnám-e el Edvin szerepét? Ez a Jancsó Miklós-féle Csárdáskirálynő volt, Selmeczi György vezényelte. Ekkor már ötödéves voltam a Zeneakadémián. Ez az operett akkor beütött, mert Bor József, a győri főrendező egyből lehívott a Cigánybáróba Barinkaynak. Az egy nagyon igényes szerep, meg is szerettem. És éppen készültem a premierre, amikor végre – a Zeneakadémia végeztével – érvényt tudtam szerezni a drezdai ösztöndíjhoz.

   - Erről mesélj egy kicsit!

   - Ahhoz a Johannes Kempterhez kerültem, aki évekkel azelőtt meghallgatott. Az ö növendéke volt többek között például Siegfried Vogel, Hermi Ambros, Rolf Tomaszevski, Spas Wenkoff, Klaus König és Peter Schreier is. Emlékszem, amikor Kempter az egyik órán maga megmutatta a Rózsalovag Olasz-áriáját, csak ámultam. Német létére, az olasz iskolát képviselte, de azt mesélte, hogy Schreiernél például egy másik irány vezetett inkább célhoz.

   - Ott Téged Wagner-tenornak képeztek?

   - Nem kizárólag, mert foglalkoztunk például Kalaffal is. Kempter mellett feltétlenül meg kell említenem Ernst Hermann, egy fantasztikus karmester és korrepetitor nevét is. Kis, alacsony, törékeny ember volt, elképesztő zeneiség sugárzott belőle. Leírhatatlan tudású mester volt. Az ottani korrepetitori képzés vezető oktatója. A zene folyamatát tőle tanultam meg, hogy egy érkezési pont miként tud egyben kiindulási pontjává válni a továbblépésnek. Egészen korai haláláig baráti kapcsolat is fűződött hozzá. Drezdában szép ösztöndíjat kaptam, s volt, hogy hetente háromszor oda-vissza repültem a győri feladataim miatt a Malévval (ahol akkoriban olyan ellátás volt, mint ma az interkontinentális járatok business osztályán sem). Ekkoriban jött a hír, hogy felvételi van a bécsi Staatsoper stúdiójában.

   - Mikor volt ez?

   - 1982-ben. A meghallgatást ugyan a szokások szerint több fordulósnak hirdették, de én csak egyszer tudtam elmenni, mert csak egy alkalommal tudtam abban az évben Nyugatra menni, hiszen turista-útlevelem volt. Ezt előzetesen tisztáztam is velük, ill. azt, hogy egy alkalomból kell tudniuk eldönteni, hogy szerződtetnek-e, vagy sem. Így egyből a nagyszínpadon énekeltem elő. Mire hazaértem, már várt is a távirat, hogy ősztől a Stúdió tagja vagyok.

   - Ekkor még mindig nem léptél fel operában színpadon, ugye?

Perencz Béla    - Így van. Akkor Lorin Maazel volt a direktor és ott léptem először operában színpadra. A Staatsoper stúdiója elképesztően tömény munkát jelentett. Rengeteg nagy szerepet tanultunk, de a kisebb és közepesebb volumenű szerepekkel egyben be is voltunk osztva az Opera előadásain történő részvételekre. A német szerepeim vezetője Kammersänger Otto Wiener volt, a háború előtti és utáni időszak nagy bécsi basszbaritonja, neves Hans Sachsa, míg az olasz előadásokat egy nagyszerű énekmester, Marta Lantieri gondozta. Az első szerepem a Rózsalovagban az Állatkereskedő volt. Két megszólalása van mindössze, de zeneileg nagyon kényes. Ha azt eltolja az ember, nincs lehetőség javítani. Horst Stein vezényelt, úgy adta fel a belépést, hogy még vakon is képtelenség lett volna tévedni. Felléptem még egy sor darabban: Aidában Hírhozó, Turandotban Perzsa herceg, a Bohéméletben Parpignol, a Capriccioban Inas, Trubadúrban Hírnök, A sevillai borbélyban Őrmester voltam. De a kis szerepek mellett megtanultam a spinto-, a drámai- és a hősi szerepkört teljes egészében. A teljes Ringet, Lohengrint, Eriket, majdnem a teljes Wagner repertoárt, Otello-t, Radames-t, a Boccanegra Gabriele Adorno-ját, stb.

   - Fantasztikus lehetett ebben a közegben bemutatkozni…

   - Talán érdemes elmesélni az Aida Hírnökével kapcsolatos történteket. Megkaptam a szerepet, ami, ha rövid is, de mutatós és minden későbbi nagy szerepet éneklő drámai tenornak egyik kezdő állomása. (Abban az előadásban énekelte egyébként először Pavarotti Radames szerepét és Maria Chiara volt a címszereplő.) Így hatványozottan is örültem a lehetőségnek. Lantierivel tanultam be, nem utolsósorban a perfekt olasz kiejtés miatt, és elkezdődtek a rendpróbák, ahol Maazel, aki a darab dirigense volt, még nem volt jelen. Még a jelenethez sem kerültünk, már más volt kiírva a próbatáblára. Időpontot kértem Maazelhez, tisztázandó a dolgot. Persze azzal is számoltam, hogy a direktor úrnak nem lesz erre ideje. Mit ad Isten, villámgyorsan fogadott. Bementem és elmondtam az esetet, Maazel csak annyit kérdezett, el tudnám-e neki ott helyben énekelni? Természetesen. Bár briliánsan zongorázott, de kért egy korrepetitort és elénekeltem neki a jelenetet. Megköszönte és csak annyit mondott, hogy majd később informálnak. Pár nappal később a próba előtt s teljes stáb előtt kellett énekelnem a jelenetet, aztán ezt követően az előzőleg helyettem kiírt kolléga is (aki már a színház rendes tagja volt). Ezek után a hét előadásból ötöt a premierrel együtt magam énekeltem. Mindezt azért meséltem el, mert ha mindenhol, és ma is ily módon lennének helyre téve a „véletlenül félrecsúszott” dolgok, nagy általánosságban sokkal kellemesebb légkört élvezhetne a hivatás.

   - Ha jól számoltam, 56 fellépésed volt két év alatt Bécsben.

   - Én ezt nem tartom számon. Azonkívül, hogy tanulhattunk, a stúdiónak egészen elképesztő hatása volt. Együtt dolgozhattunk a világ akkori teljes “krémjével”, próbálhattál Caballéval, Dimitrovával, Frenivel, Chiaraval, Pavarottival, Martinuccival, Bonisollival, Carrerassal, Taddeivel, Kurt Moll-lal, Sinopolival, Steinnel, Maazellel, Mackerrassal és sorolhatnám. Vagy például amikor Abbado próbált a Boccanegrában és még nem voltak ott a „sztárok”, magam énekelhettem a próbán Gabriele Adornót, egy stúdiós spanyol kolléga Simont és így tovább. Abban a két évben minden világnagyság megfordult ott. És figyeltek ránk, ott ülhettünk a próbáikon. Szembe találkozom egyszer a művészbejáró hosszú folyosóján James Kinggel és hangosan mondta németül „jön velem szemben a jövő nagy hőstenorja, mivel foglalkozik most, ha kedve van, jöjjön fel a próbaszobába, épp fent van a korrepetitorom is”. Meghallgatott és azzal biztatott, hogy ennyi idősen neki még messze nem volt ilyen drámai hangja.

   - A Bécsben töltött két év megalapozta a folytatást?

   - Még a stúdió idején egy szoprán kolléganővel átkértek az ottani zeneművészeti akadémiára, hogy működjünk közre a karmester képzősök egyik próbáján, ahol éppen a Bohémélet volt terítéken az első és harmadik felvonásbéli kettősökről szólt a próba. Az egyik németországi operaház zeneigazgatója vezette a tanszéket, meg a karmester jelöltek gyakorlatát. Ezt követően rögtön szerződést is akart ajánlani. Ugyanígy egy agentúránál jelenlévő másik színházi intendáns, ahol a következő szezonban Cavaradossit és Lohengrint kellett volna énekelnem, de maradhattam volna a Staatsopernél is belenőve a nagy feladatokba és volt még egy másik ajánlat is. Hogy mégis miért Bielefeldben kötöttem ki, csak a Jóisten tudja. Ott Smetana Eladott menyasszonyának Hans szerepét énekeltem, amit már Bécsben is előkészítettünk. Viszont mivel az operett-tenori szerepkörben szinte még nagyobb volt a szükséglet, hát beálltam a sorba. (Bár nekem ez nem esett nehezemre, szerettem a műfajt.) Cigánybáró, Denevér, Bécsi vér, Csárdáskirálynő, Víg özvegy, Cárevics, Frasquita, Egy éj Velencében és a többiek. A német nyelvterületű színházak elkezdtek kapkodni utánam. S a műfaj legigényesebb rendezőivel dolgozhattam, a színészi és a színpadi gyakorlat szempontjából a legjobb iskola, ami létezhetett. Emellett persze stressz nélkül újra feleleveníthettem azokat a nagy opera szerepeket, amelyekkel még a stúdióban foglalkoztunk.

   - Opera?

   - Így jött 1985-ben Schwerinben (gyönyörű operaházuk van) az első színpadi Wagner-szerepem, Siegmund. Az akkori Theater der Zeitben fantasztikus kritikákat kaptam Klaus Thieltől, egy prominens berlini kritikustól, aki a fiatal Melchiorhoz hasonlított, különösen a „Wälse Rufe” kapcsán.

   - Én Téged először a Parsifalban láttalak, 1991-ben. A címszerepet énekelted. Ez a lehetőség hogyan érkezett?

   - Oberfrank Géza meghallgatott, maga kísért és egy rendkívüli, kölcsönös emocionális szintre kerekedett a kapcsolatunk. Nem értette, hogy miért nem ismernek engem odahaza. Végül is ő járta ki, hogy a Parsifalban felléphessek. Persze ennek a vendégszereplésnek sem az előzménye, sem a következménye nem volt mentes a sajnálatosan és „tradicionálisan” nem éppen a legjobb színházi légköréről híres budapesti Operaházra jellemző mentalitástól. Még meg sem érkeztem, már majdnem sikerült egyeseknek (akik „vélhetően” nem bíztak Géza megítélő képességében) ezt az alkalmat elgáncsolni. Miután nem csináltam belőle presztízskérdést, hogy az igazgatói szobában összegyűltek előtt is elénekeljem az „Amfortas, die Wunde” kezdetű jelenetet, Ütő Endre (az akkori igazgató) bocsánatot kért. Akkor a produkció már évekkel az itthoni bemutató után volt, így csak zongora mellett gyakoroltunk Gézával. Viszont a darab kellően elő volt már készítve, így nem okozott problémát, hogy mindössze egyetlen egy színpadi-zenekari próbát kaptam (azt is megosztva), amit az Erkel nézőtérről nagy figyelemmel kísértek. Ennek ellenére olyan érzésem volt, mintha már egy sokadik előadást csináltunk volna Gézával. És ez volt az első Parsifalom. Később kaptam még két előadást (azt Szimonov ugyancsak remekül dirigálta). Ütő Bandi az előadáson a szünetben odajött hozzám a színpadra és azt mondta, hogy nagyon szeretné a folytatását ennek a wagneri szerepkörnek, sőt valamikor később Géza az Otello zongorakivonatát is a kezembe nyomta. Emlékszem arra a jóleső érzésre, amit az első előadás harmadik felvonásának végén, a még zárt függöny alatt a színpadon a kórusból kitörő, és ujjongással kísért tapsvihar okozott. Aztán ugyanezt éreztem a nézőtérről is. És nagyon megható volt, amikor remek partnerem, az est fantasztikus Kundryja, Kasza Katalin egy virágcsokorral a kezében köszöntött.

   - Találtam egy kritikát, Várnai Péter a Muzsikában ezt írta: „Perencz igazi, ma oly ritka Wagner-tenor. Hangja sötét színű, nemes matéria, valóban kevés ilyen hanganyag ismert napjainkban a Wagner-művekben fellépő tenorok között. De nemcsak a voce determinálja erre a szerepkörre. Kiváló a szövegmondása, s igen jól ismeri a stílus követelményeit. Az, hogy ez alkalommal énekelte Parsifalt először (!), s ezt tudva csak csodálhatjuk a teljesítményt.” Miért nem volt tovább?

   - Volt kolléga, aki később bement az igazgatóhoz és azt mondta, hogy „miért kell a Perenczet hívni, mikor mi is el tudjuk énekelni”. (Azt persze rögtön le kell szögeznem, nem Molnár Andris volt, akivel mindig jó viszonyban voltam, és akinek ez nem vág a mentalitásába.) Sajnos Ütő Endrének nem volt elég határozottsága, hogy kiállt volna saját szándéka mellett. Ugyanakkor a Sors néha csuda játékokra is képes. Majd két évtizedet követően ugyanazon a színpadon, ugyanabban a darabban szembesített a „mi is el tudjuk énekelni” Parsifal-kollégával. Akkor már, mint Amfortas voltam jelen, akihez a harmadik felvonás záró jelenetében a balga hozza a gyógyulást. És ahol meg kellett élnem már a dárda érintése által begyógyult sebbel, hogy Parsifal milyen szánalmasan szenved és kínlódik szólamával. Az Idő el tudja sokszor feledtetni a kellemetlen emlékeket, és legszívesebben segítettem volna neki.

   - Neked ki volt az énekesi példaképed?

   - Erre a kérdésedre, egyrészt igazából többes számban lehetne válaszolni. Másrészt a két háború közötti és az az utáni rövidebb időszakról csak felvételekről ismerhettük meg a számtalan nagyságot. Melyik, a magát a drámai tenor szerepkörére vágyó művészjelöltnek nem Mario Del Monaco volt a példaképe? (Ráadásul pont abban az évben hunyt el, amikorra sikerült megszervezni, hogy felkeressem.) És a wagneri példaképek, mint Lauritz Melchior, Max Lorenz, Franz Völker, Ludwig Suthaus már végképp eltűntek. Későbbi baritoni időmből, akár az olasz irányú példaképek, mint Ettore Bastianini, vagy a wagneri irányból például Ferdinand Frantz, és a többiek, akikről inkább, mint szereppéldaképekről tudnék beszélni.

Folytatás következik

Perencz Béla

Műsorajánló
Mai ajánlat:
18:00 : Budapest
Ötpacsirta Szalon (FSzEK Zenei Gyűjteménye)

A klasszikus ének új generációja: tanítványok, tehetségek, jelen és jövő csillagai
Prof. Laki Krisztina ének mesterkurzusának záró koncertje
Műsoron áriák és dalok klasszikus remekművekből.
Kísér Mezei Pál zongoraművész.

20:00 : Budapest
Magyar Állami Operaház

"Tenorissimo" - ünnepi operagála Fabio Sartorival és magyar énekesnőkkel
18:00 : Tokaj
Kulturális és Konferencia Központ, Zsinagóga

"Zempléni Fesztivál"
A XIV. Cantemus Nemzetközi Kórusfesztivál kórusai

19:00 : Fertőd
Esterházy Kastély

Keller Quartet:
Keller András, Környei Zsófia, Homoky Gábor, Fenyő László
Haydn: d-moll „Quinten” vonósnégyes Op. 76 No. 2
Dvořák: F -dúr „Amerikai” vonósnégyes Op. 96 No. 12
Haydn: D-dúr vonósnégyes Op. 76 No. 5

20:00 : Sárospatak
A Művelődés Háza és Könyvtára

Keszei Bori, Fodor Beatrix, Megyesi Schwartz Lúcia (ének)
Pokorny Lia (próza)
Budafoki Dohnányi Zenekar kamaraegyüttese: Lajhó Barbara, Nagy Szilvia, Nádasdi Szilvia (hegedű), Kusz Viktória (brácsa), Szabó Anna (gordonka)
"Zempléni Fesztivál"
Női sors Európában - asszonyok az operákban
Gounod: Júlia cavatina (Rómeó és Júlia)
Mozart: Barbarina ária (Figaro házassága)
Mozart: Grófné és Susanna duett (Figaro házassága)
Rossini: Isabella áriája (Olasz nő Algírban)
Puccini: Lauretta ária (Gianni Schicchi)
Puccini: Mimi ária (Bohémélet)
Bizet: Carmen ária (Carmen)
Offenbach: Barkarola (Hoffmann meséi)
Kacsóh: Iluska dala (János vitéz)
Erkel: Melinda Tiszapart-ária (Bánk bán)
Bernstein: Ludwig ária (Candide)
Lehár: Vilja dal (A Víg özvegy)
A mai nap
született:
1881 • George Enescu, zeneszerző († 1955)
1965 • Johan Botha, operaénekes († 2016)
elhunyt:
1975 • Vujicsics Tihamér, zeneszerző, népzenekutató (sz. 1929)