Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Partenope, avagy az örök fiatalság titka – Az Ensemble Les Arts Florissants koncertje

2021-10-05 22:40:03 - zéta -

Az Ensemble Les Arts Florissants koncertje 2021. szeptember 28.
MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

HÄNDEL: Partenope, HWV 27

Partenope - Ana Vieira Leite
Rosmira / Eurimene - Helen Charlston
Arsace - Hugh Cutting
Armindo - Alberto Miguélez Rouco
Emilio - Jacob Lawrence
Ormonte - Matthieu Walendzik

ENSEMBLE LES ARTS FLORISSANTS
vez. William Christie

Élénken emlékszem, számomra az első igazán nagy dobás a MÜPA átadása után az Ensemble Les Arts Florissants fellépése volt. 2005 decemberét írtuk, egy fiatalokból álló, addig csak a Mezzón csodált, elképesztően lelkes társulat az öregróka William Christie vezetésével Rameau Lovagok-ját adta. (Az előadásról akkor Varga Kolléga tudósította Momus-nagyérdeműt, cikk itt: https://momus.hu/article.php?artid=3200) Amolyan próba is volt az az előadás, hogy az ilyesfajta régizene számára alkalmas hely-e a MÜPA? Bár a nézőtér akkor erősen foghíjas volt, az előadókat ez a legkevésbé sem érdekelte, s a jó harmadház végül „teltházas” hangorkánt produkált ováció gyanánt. Akkor még az opera, mint műfaj is szokatlan volt a ház falain belül (jól emlékszünk, az első fecske Parsifal csak a következő nyáron repült be). Ünnepeltük az újdonságot, a fiatalságot, azt a hangot, amit Christie hozott ide. Az is bennem volt, hogy milyen jó, hogy ezt Budapesten élőben megtapasztalhattuk, biztosan nem lesz ilyen egyhamar.

De lett, többek közt azért, mert Christie később 2011-ben és 2016-ban is idelátogatott együttesével. Úgy tűnik, nemcsak mi szerettünk bele, hanem Ő is szívesen jár ide. Ráadásul, ha nem is exponenciális mértékben, de egyenletesen emelkedik a nézők száma a Bartók Béla Hangversenyteremben. És bár erre 2005-ben nem mertem volna nagy összegben fogadni, kialakult egy réteg, aki jár régizenei előadásokra és – ami még fontosabb – létrejött egy előadói gárda, akik immár anyanyelvi szinten művelik ezt idehaza is.

Az Ensemble Les Arts Florissants legutóbbi koncertje számukra is ünnep lehetett. Georg Friedrich Händel eleddig nálunk nem játszott operáját, a Partenopét hozták el. A feljegyzések szerint a darab szövegkönyvét első körben annak silány mivolta miatt utasította el a londoni Királyi Zeneakadémia. A makacs komponista elég állhatatosan ragaszkodhatott a témához, így egy évtizeddel később mégis elkészülhetett a meglehetősen világi és meglehetően földhöz ragadt remekmű. Mert az, mégha a cselekmény nem is túl bonyolult. Három férfi szeret egy nőt, háromféle módon. A történetben szerepel még egy másik nő is, aki – volt már ilyen – férfinek öltözve próbálja visszahódítani az egyik udvarlót, aki korábban neki csapta a szelet. Mindegyikük herceg, hercegnő vagy királynő, ahogy Händel korában dukált egy operahősnek. A cselekmény változatosan csordogál, van benne mély szerelem, hűtlenség, incselkedés, szemrehányás, vita, cselszövés, párbaj, bűnbánat, háború és persze helyzetkomikum is bőviben. Ez utóbbira szükség is van, mert a Partenope vígopera. Ugyan a komponista életében a legelső volt, de már minden tudásnak birtokában volt. Nem lehet nem észrevenni a kikacsintó Mestert, amint gunyorosan szemléli a világot felforgató érzések kavalkádját. A végén persze mindenki megtalálja az ideális párját.

Az előadást félszcenírozott formában tálalták az előadók. A produkciót Sophie Daneman jegyzi (egykoron Christie szopránja volt), aki ugyan elképesztő lazasággal oldotta meg a színrevitelt, mégis minden benne volt ebben a faék egyszerűségű rendezésben. A csata lebonyolításán azóta derülök. Az egyik oldalról a szemtelen és nagyképű hódító könnyedén dobott egy ötöst a hatalmas dobókockával, míg az ellenfelei (a másik öt szereplő) kínkeservvel tudták csak megmozdítani a maguk kockáját, de nagynehezen sikerült és hatos lett.

Az Ensemble Les Arts Florissants koncertje A szereposztás pazar volt, mint Christienél szinte mindig. Mondjuk, akkora dobás nem volt, mint 2005-ben a később hatalmas karriert befutott Danielle de Niese, de az Ensemle Les Arts Florissants produkciói inkább a fantasztikus összjáték miatt híresültek el, mintsem a kiugró egyéni teljesítmények okán. Nos, a fantasztikus összjáték most is bejött.

A szólisták egyenként brillíroztak a szólamuk előadásával, de az igazi hatást az egymásra épülő hangadással érték el. Amikor egy énekes nemcsak a saját dallamvonalát figyeli, hanem azt is, hogy simul az a partneréhez. És persze mindenki bőven harminc alatt volt.

Partenope szerepében Ana Vieira Leite-re nemcsak a címszerep terhe hárult, hanem, hogy elhihetően kellett adnia azt a nőt, akiért az összes férfi megbolydul. Összetett, sokjelenetes szerepét egy vérprofi alaposságával építi fel. A kezdeti kisebb hangi megingását később végtelenül perfekt énekléssel teszi helyre.

Rosmira / Eurimene álruhás szerepében Helen Charlston a drámai vonásokat erősíti, helyenként már-már verizmusra emlékeztető kitöréseket is megenged magának. A kétségbeesett, szerelmét visszaszerezni igyekvő teremtést a barokk stílus végső előadói határáig elmenve rendkívül sokszínűen ábrázolja.

Arsacét, a hűtlen szerelmest Hugh Cutting kontratenor alakította. A figura megközelítése korántsem egyszerű, mert a hódítani vágyással párhuzamosan a lelkiismeret-furdalás is erősen dolgozik benne, amit a komponista virtuóz dallamokkal ábrázolt. Cutting pedig brilliánsan lubickol az elképesztő nehézségű szólamban.

Csak egy fokkal volt egyszerűbb dolga az „állhatatos” udvarlót, Armindo-t alakító Alberto Miguélez Rouconak, a másik kontratenornak. A vert(nek tűnő) helyzet, no meg Händel gyönyörű és fájdalmas áriákkal tűzdelte a szólamát, amit szívből jövő mély érzéssel tolmácsolt.

A negatív szerelmes Emiliot inkább gondolnám az első buffó operahősnek. Jacob Lawrence hatalmas karaktert csinál belőle, rettentő szellemes, öniróniától sem mentes figurát formál. Amikor a színen van, gyakorlatilag nem lehet nem rá figyelni és énekesi tudása is imponáló.

A komponista egyedül Ormonte alakítójával bánt mostohán, csak egy áriája van és több együttesben végszavaz a többieknek. Matthieu Walendzik már most remek lírai bariton, akivel örömmel akadnánk össze más operában is.

Az előadás óta keresem az okokat William Christie örök fiatalságára, arra a különös egyvelegre, ami sugárzik belőle. Ami egyfelől lendületre és derűre épül, de mégis benne van a rezignált bölcsesség is. Egyszerűen megható volt az a figyelem, ahogy az előadáson énekeseit kísérte, majd az, ahogy az este végeztével az obligát tapsorkánt a fiatalokkal együtt fogadta. Megint csak ünnepeltük az újdonságot, a fiatalságot, azt a hangot, amit a Maestro hozott ide. Az is bennem volt, hogy milyen jó, hogy ezt Budapesten élőben újra és újra megtapasztalhatjuk.

Az Ensemble Les Arts Florissants koncertje
Fotó © Nagy Attila, Müpa






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.