Anna és a többiek, avagy a nagy énekesnő magányossága

2021. augusztus 29
Művészetek Palotája,

Puccini: Tosca

Tosca - Anna Netrebko
Cavaradossi - Yusif Eyvazov
Scarpia - Elchin Azizov
Angelotti - Bakonyi Marcell
Sekrestyés - Kálmán Péter
Spoletta - Szerekován János
Sciarrone - Szvétek László
Börtönőr - Kiss András
Pásztorfiú - Karácsonyi Anna

Magyar Állami Operaház Énekkara, Gyermekkara és Zenekara
vez.: Jader Bignamini

Dolgos hónapvége jutott Anna Netrebkónak idén augusztusban. 16-án már jelmezes főpróbája lett volna Salzburgban, ahol utána 21-31. között négy előadást kellett énekelnie a Toscából, de a főpróbát épp csak elmúlt megfázására hivatkozva lemondta. Nem járult hozzá továbbá, az előzetes megállapodás ellenére se, hogy az egyik előadást felvegye, és egy későbbi időpontban közvetítse az ARTE televíziós csatorna. Ebbe a salzburgi sorozatba illesztették be a „Netrebko-kft” budapesti produkcióját, amely a salzburgi stábbal személyében csak részben egyezett, de lényegében azzal azonos művészi színvonalat képviselt.

Tíz nap alatt öt előadás nem kis próbatét egy művésznek, elsősorban a hangi megterhelésben; még akkor sem, ha általában Callas után szabadon szokás a Toscát nem nehéz szerepnek tartani. Aki nem énekelte, még akár el is hiheti Callas véleményét, de emlékeztetnék, hogy például Grace Bumbry, Leonie Rysanek vagy Galina Visnyevszkaja egészen más értelemben nyilatkozott róla. Bizonyos szempontból egy Traviata vagy Lucia nehezebb, vagy mondjuk: másképp nehéz, de hogy az operairodalom egyik legparádésabb színészi feladatát is jelentő címszerep könnyű lenne, nem állítható. Kétnaponta megformálni nagy kihívást jelent kondíció és énektechnika szempontjából is.

A „Netrebko-kft” már járt nálunk részben vagy egészében. A házaspár első pesti koncertjét és az Andrea Chenier előadását is Jader Bignamini vezényelte. Ez utóbbiban volt szerencsénk Elchin Azizovhoz is Gerard szerepében. Úgy látszik, jól összeszokott kis vállalat az övék, abban mindenképp nagyon ügyesek, hogy együtt, csomagban értékesítsék produkcióikat — ha akad intézmény, amely vevő rájuk így is. Már a Chenier esetében is kifogásoltam ezt a módszert, és kifogásolom most is, bár azt kénytelen vagyok belátni, hogy ha így együtt nem kérjük őket, akkor szinte biztos, hogy Netrebkóról is le kellene mondanunk. Márpedig az a helyzet, hogy Netrebko, akit magam részéről korunk legnagyobb szoprán énekesnőjének tartok, jelenlétéről nem érdemes lemondani, inkább fejcsóválva, bosszankodva, olykor dühöngve el kell fogadni, hogy package-ben kapjuk. (Aztán elgondolkozom, kicsit önmagam is nyugtatva, hogy tulajdonképpen Salzburgban sem kapott a közönség sokkal jobbat: a tenor ott is a férj, a bariton – nekem – nem magasabb szint, mint Azizov, legfeljebb az olasz karmester, Marco Armiliato lehet jobb, mint Bignamini.)

Ha az ember elolvassa a salzburgi kritikákat, azzal találkozik negatívumként, ami Bignamininek is fő problémája. Nevezetesen, hogy még ha lenne is dirigensi koncepciója és önálló mondanivalója a Toscáról, mint műről, azt feláldozza a szándéknak — vagy inkább kényszernek? —, hogy ki kell szolgálnia énekeseit. Ami nagy kár. Mert ennek az lesz a következménye, hogy a két főszereplő azt csinál a színpadon, amit akar, nem ismerve sem Istent, sem embert, a kottát meg legkevésbé. Döglesztően lassú tempókat és zeneietlen, félórás fermatákat, rétestésztaszerűen elnyújtott frázisokat hallottunk Eyvazovtól, és általában nagyon lassú, feszültségmentes, kivárós tempókat az egész előadásban.

A pesti Tosca előadások általában 21:45-kor érnek véget, most akkor még el se kezdődött a III. felvonás — ez azért jelez valamit. (Persze az nagyon helyes, ha egy karmester kísérni igyekszik énekeseit, de csak bizonyos pontokon, többnyire az áriákban. Az, hogy roggyantott lábbal, felemelt kézzel vár, hogy énekese méltóztasson leszállni egy tartott hangról és továbbmenni: nem. (Eszembe jutott egy régi rádióműsor, amelyben Maria Callas 1950-es mexikói előadásait elemezték, és a meghívott vendég, Sass Sylvia mondta, hogy azokat az önkényességeket, amelyeket ott még megengedett, ma már minden karmester az első próbán lekopogna, mondván, hogy nem, nem, ilyet nem lehet csinálni. Elhangzott mindez úgy harminc éve, ma pedig ebben a Toscában visszatértünk a hetven évvel ezelőtti módihoz.)

Bignamini keze alatt az Operaház zenekara hozta saját nagyon megbízható szakmai színvonalát, de ahhoz, hogy a maguk legjobbját nyújtsák, nagyon hiányzott egy biztos kezű, koncepciózus irányító, és a körülményekből következően szinte lehetetlen elvárás: próbák. Az énekesek úgy gondolhatták, nekik ugyan nem kell próba, hiszen kétnaponta egyebet sem tesznek, csak „toscáznak”, de a dolog azért nem ilyen egyszerű. Ebből következően ez a Tosca összességében nem érte el a legjobb pesti előadások színvonalát, különösen intenzitásban nem. Kovács János, Kesselyák, Medveczky, de még Héja keze alatt is izgalmasabb előadásokat láttam és hallottam korábban. Az Operaház énekkara azonban (noha egyébként a Tosca egyáltalán nem hatalmas énekkari feladat) az egyetlen valóban méltó partnere volt a címszereplőnek. Hangban, erőben is a maximumot nyújtották. (Karigazgatók: Csiki Gábor és Hajzer Nikolett.)

Ha valaki a fentieket elolvassa, esetleg megvonja a vállát, és azt mondja: igen, de mindez kit érdekel? Hiszen mindenki Netrebkóra volt kíváncsi, érte fizette ki a meglehetősen borsos jegyárakat. És ebben tulajdonképpen igaza is van. Netrebkóért önmagában érdemes jegyet váltani, de meggyőződésem, hogy más foglalatban az ő egyébként rendkívül magas szintű produkciója is más képet mutatna. Mint egy briliáns: nem mindegy, hogy alumínium vagy platina foglalatban van. Platina nincs – de legalább azért ezüst lehetne! Lehetne? Nem tudom. Nem biztos. Mert ha körülnézünk akár itthon, akár a nagyvilágban, azt kell mondani, hogy Netrebkóhoz méltó szereposztást ma nagyon nehéz összehozni bárhol, beleértve a legnagyobb színházakat is.

Jelena Obrazcova 1989-ben mondta egy tv-interjúban, hogy sok a szép hang, de kevés az egyéniség. Ez a harminc évvel ezelőtti megállapítás ma már nem állja meg a helyét: ma kevés a szép hang és kevés az egyéniség. Netrebko esetében nincs probléma egyikkel sem. Hangilag a mai operavilágban teljes mértékben kivételes az a matéria, ami az ő torkából szól. Véleményem szerint bármely korban, az opera legfényesebb korszakaiban is a legnagyobbak közt jelölte volna ki helyét ez a gyönyörű színű, gömbölyű, minden regiszterben homogén orgánum. Amit ezen az estén hangban nyújtott, azt nyugodtan nevezhetjük perfektnek, kifogástalannak.

A kétnaponkénti igénybevétel ellenére csak két helyen hallatszott apró fáradtság: az ima kezdőhangjára, akárcsak két éve a Scalában, alulról felcsúszva érkezett – de ez legyen a legkevesebb. A II. felvonás drámai hangütése után a lírai ária szinte minden szopránnak gondot okoz, és ez a gond Netrebko esetében lényegében csak az indításra korlátozódott. Az ária amúgy mindenképpen az est vitán felüli vokális csúcspontja volt. Többen kifogásolták a túl lassú tempót: az ima standard hosszúsága 3 perc körüli szokott lenni, picit több, picit kevesebb. Netrebko előadása 3 perc 40 másodpercig tartott, de csodálatosan vezetett legatókkal, fantasztikus pianókkal, gyönyörű és differenciált frazírozással, egyszóval: minden másodpercében kitöltve. Aki így énekel, mint ő, attól boldogan elfogadom az extrém lassú tempót, amely még így is húsz másodperccel rövidebb volt, mint egykor Maria Guleghina Tosca-imája a Metben; de nekem az se vált sem túlzóvá, sem unalmassá egyáltalán.

A másik apró fáradtság a III. a harmadik felvonás legelején jelentkezett, ahol egy percre meg is ijedtem: talán a II. felvonás túl sokat kivett Netrebkóból, de nem. Két halványabb sor után azonnal úrrá lett a fáradtság okozta sápadtságon, és onnantól kezdve ismét az egész estére jellemző színvonalán énekelt.

Ami az alakítást, mint figurát illeti, lehetnek hiányérzetei annak, aki a Toscát másképp képzeli, vagy másképp szokta meg. De ebben a kérdésben, noha jómagam éppenséggel másképp képzelem Puccininak ezt a nőalakját, megengedőbb lennék. Hiszen a szerep önmagában kínál két alternatívát, és az énekesnő vagy a rendező dönt arról, melyiket hangsúlyozza. A szerelmes fiatal nőt, vagy a dívát kívánja-e játszani. Netrebko esetében az előbbi tűnik hangsúlyosnak: ezért éreztem nagyszerűnek az első felvonásbeli alakítását. Éneklésben is itt éreztem leginkább a hangi megfelelést. Telitalálat volt a jelmez is: a világos színű ruhában, piros fátyollal megjelenő Netrebko pontosan olyan volt, ahogy az ember elképzel 1800-ban, egy nyári reggelen a templomba belépő gyönyörű nőt. (Sajnos a másik két felvonásban a jelmez már korántsem volt ilyen sikeres. A harmadik felvonásban viselt kimono inkább emlékeztetett egy magán felejtett öltözői pongyolára, mint egy menekülő hősnő utazóruhájára.)

Hangilag a II-III. felvonásban sem lehetett senkinek különösebb hiányérzete, mert Netrebko hangja győzte a vastag hangszerelést még a kínzókamra jelenetben is. Egyébként is egyedül volt az a fellépők között, akinek minden hangját, minden fekvésben hallani lehetett. A hang szép volumenű lirico spinto, nem falrepesztő erejű, óriási drámai szoprán, amely a kitűnő technikának köszönhetően akkor is jól hallatszik, ha — mint ezen az estén történt — nagyrészt oldalra, partnere felé fordulva énekelt, vagy esetleg egyenesen a nézőtérnek hátat fordítva énekelt. Viszont a hiányzó decibel többlet miatt hiányzott valami ahhoz, hogy egy igazi, nagy és drámai második felvonás szülessen.

A félszcenírozott előadás, mint módszer, egyre kevésbé tűnik számomra megfelelőnek. A Tosca esetében meg végképp nem: túlságosan sok olyan szituáció van benne, mely csak jelzésekkel, kellékek és díszlet nélkül nem oldható meg. Egy valóban koncertszerű előadás, amikor a szereplő csak a maga kijelölt 1,5 négyzetméteres területén énekel, és próbálja megjeleníteni a figurát, akusztikailag jobb helyzetbe hozza az előadót és a hallgatót egyaránt.

Tudván, hogy majd írni fogok róla, sokat gondolkoztam Netrebko produkcióján. Általában az előadás másnapján meg szoktam szülni írásomat, ez most nehezebb vajúdás volt. Mert mint a fentiekben írottak is mutatják, a kép nem teljesen egyértelmű bennem. Kis túlzással: tudnék írni róla egy fanyalgó és egy teljesen elragadtatott kritikát is: Viszont azt gondolom, hogy egy ilyen minőségű énekesi produkció miatt egyrészt, másrészt az énekesnő manapság teljesen kivételes művészi nagysága miatt kijár neki a hódolat. Anna Netrebko, azt hiszem, nem csak ma a legnagyobb, hanem valószínűleg az utolsó igazi operadíva. Aki képességei és adottságai alapján lett díva, nem csak a reklámnak és mindenféle, össze-vissza híresztelt külső megtámogatásnak köszönhetően. Státuszát kiérdemelte, és azt legfőképpen azok igazolják, akikből utána próbáltak mesterségesen dívát kreálni.

Mert az operának sztárok kellenek, de ma már nincsenek arra alkalmas énekesek. Bájos pofika, attraktív megjelenés még adódik, de aztán rövid idő, maximum pár év, és kiderül, hogy a próbálkozás hiábavaló volt. Így láttuk kihunyni Peretyatko, Garifullina, Opolais vagy Oropesa csillagát, vagy vagyunk kénytelenek asszisztálni a réges-régen már csak hangtalanul pislákoló Angela Gheorgiuhoz. Anna Netrebko díva, ha nem is egészen olyan, mint a múlt nagy dívái voltak. Persze, miért lenne olyan? Hiszen megváltozott a környező világ, megváltozott minden! Anna korunk dívája: a taps alatti viselkedése, puszidobálásai, bakfisos viháncolása ugyan inkább emlékeztetett egy vidéki szubrett sztárságára, de hogy sztár, hogy csillag, az vitathatatlan. Ismétlem: valószínűleg az utolsó.

És ebben a pesti Toscában az egyetlen is. Tulajdonképpen lehetne azt írni, hogy itt volt ő, a többit felejtsük el. (Előadás alatt gyakran volt olyan érzésem, amit húsz évig hányszor átéltem Gruberovát nézve és hallgatva! Hogy menjen ki mindenki, és jöjjön be Ő, csak Őt akarom hallani!) Ne felejtsük el mégse, mert ha valaki elmegy egy ilyen eseményre, elvárhatja, hogy pénzéért a legjobbat kapja, legalább a másik két főszereplőt illetően. Yusif Eyvazov felvételei Netrebkóval való közös fellépéseinek köszönhetően folyamatosan feltűnnek az interneten, és olykor olyan benyomása van az embernek, hogy sokat fejlődött. Még engem is megtévesztett párszor, és azt mondtam, hogy tényleg. Pedig nem, vagy alig.

Zenei értelemben is súlyos kifogásaim voltak önkényes formálása miatt, amelyekre másutt, komoly karmesterekkel esetleg nem vetemedik. Felvételen a közismert és divatos hangmérnöki manipuláció miatt hangja esetleg erősebbnek és biztosabbnak hallatszik. De nem: fénytelen, közepes volumenű hang maximum. A fő baj továbbra is, mint mindig, a színével van. Csúnya, száraz, kellemetlen orgánum, minden vokálison más színnel szóló, amelyet ő a magas hangok túlhangsúlyozásával szeretne villogtatni. Számomra sikertelenül, sőt: bizonyos részekben, mint pl. a kínzókamra jelenetben és az ’O dolci mani’ részben a kínzást általa az én fülem szenvedte el.

Elchin Azizov valamivel jobb benyomást keltett, mint a kottaolvasással küzdő Gerardban, de nem mutatott semmi olyat, sem hangban, sem alakításban, amely okot adna ismételt szerződtetésére Scarpia szerepében. Nem volt sem elegáns, sem félelmetes, egyetlen percre se mutatta a figurának azt a dimenzióját, amelyet első megjelenésének akkordjai involválnának. Közepes volumenű, fénytelen hangon énekelt, kezében egy rózsafüzérre emlékeztető tárggyal sétálgatva. Hogy az előadásból a Toscára, mint krimire jellemző izgalom teljesen hiányzott, nagyrészt az ő számlájára írható.

A magyar szereplőkről: Kálmán Péterben benne rejlik egy jó Sekrestyés lehetősége, ha a karakterformálás mellett az éneklésre is jobban koncentrál majd. A többiekről nagyon nehéz jót írnom, kivéve Szvétek Lászlót, aki Sciarrone szerepében legalább minden hangján hallatszott. Angelotti hangigényesebb szerepében inkább őt kellett volna felléptetni, mint a teljesen hangját vesztett Bakonyi Marcellt. Mi történt ezzel a hat évvel ezelőtt Szombathelyen még szép hangon, rokonszenvesen a Lucia Raimondóját éneklő fiatalemberrel? Mégiscsak képtelenség, hogy Angelotti szerepének néhány frázisából itt-ott néhány hangot halljon csak az ember!

Ennél csak Szerekován János „produkciója” volt nagyobb képtelenség, akiből tulajdonképpen egyetlen hangot sem lehetett hallani. (Ezért az idézőjel.) Néhány éve Pedrillóként a színház ígéretes karaktertenorjának írtam le, hová tűnt a hangja? Amit ezen az estén előadott, az sem prózának nem írható le, se éneklésnek. Nem igaz, tagadom, hogy mellékszerepben lehet ilyen vokális teljesítménnyel fellépni! Hogy epizódszerep, mindegy. Erdei Gyula vagy a nemrég elhunyt Haramza László figurában és hangban is jelentőséget tudott adni Spoletta szerepének.

Hogy ebből a nyárvégi Toscából majd egykor évek múltával ki mire fog emlékezni, azt nem nehéz megjósolni: a primadonnára. A nagyobb kérdés, hogy fognak majd emlékezni ötven vagy száz év múlva Anna Netrebkóra? Hiszen érdekes megfigyelni, milyen emlékek és képek élnek ma bennünk a múlt nagy énekesnőiről, akár külföldiek, akár magyarok. Hányszor emlékezünk erre vagy arra a nagy szopránra úgy, hogy milyen csodálatos volt, mikor ilyen vagy olyan tenor partnerrel énekelt. Attól tartok, hogy annak idején, ha szóba kerül Anna Netrebko, az emlékező összehúzza majd a szemét, és azt mondja: „Netrebko… ja, igen… az a szép hangú szoprán, aki azzal a borzasztó tenorral énekelt.” De ez már legyen Anna problémája, nem a miénk. Mi annak örüljünk, hogy Ő énekelt nekünk.

©Fotó: Nagy Attila, Müpa