vissza a cimoldalra
2021-04-22
részletes keresés    Café Momus on Facebook
Bejelentkezés
Név
Jelszó
Regisztráció
Legfrissebb fórumaink
Olvasói levelek (11625)
A csapos közbeszól (95)

Régizene (7030)
Wagner: Parsifal (2005.03.25) 2 jegy eladó az Operába (14)
Kimernya? (4002)
Operett a magyar rádióban (1949-től napjainkig) (4583)
Házy Erzsébet művészete és pályája (5126)
A MET felvételei (1401)
Opernglas, avagy operai távcső... (20863)
Momus-játék (6033)
Nemzeti Hangversenyterem - és más helyszínek (4963)
Operett, mint színpadi műfaj (4721)
Franz Schmidt (3814)
Kemény Egon zeneszerző (Wien, 1905 - Budapest, 1969) (2186)
A nap képe (2269)
Hozzászólások a Momus írásaihoz (7458)
Társművészetek (2380)
film és zene (207)

Impresszum

megjelenteti:
Café Momus Egyesület
adószám:
18240531-1-43
számlaszám:
11711003 20016193

apróhirdetés feladása:

Mindennapi közvetített (könyv)csomagjaink – A Don Carlos az Erkel Színházból
- zéta -, 2021-02-24 [ Közvetítések ]
nyomtatóbarát változat

A Don Carlos az Erkel Színházból 2021. február 20.
Erkel Színház Online

VERDI: Don Carlos

II. Fülöp - Bretz Gábor
Don Carlos - Gaston Rivero
Rodrigo - Szegedi Csaba
Valois Erzsébet - Ádám Zsuzsanna
Eboli hercegnő - Gál Erika
Főinkvizítor - Palerdi András
Egy szerzetes - Gábor Géza
Tebaldo - Heiter Melinda
Lerma gróf - Mukk József
Égi hang - Zemlényi Eszter

km. a Magyar Állami Operaház Énekkara és Zenekara
vez.: Kocsár Balázs

Igyekeztem előírásszerűen bejelentkezni este 8-kor, a közvetítés kezdetére. Amikor felcsendült a Figaro házassága nyitánya, azt hittem, valamit elnéztem, de hamar leesett, hogy csak a kötelező (?) reklámkörök futnak, épp a szezon további érdekességeire hívták fel figyelmemet. Majd egy végtelenül agresszív autós hirdetés következett, kétszeres hangerővel. Amikor ez is lefutott, úgy 8 óra 6 perc táján egyszer csak ott találtam magamat benne az ötfelvonásos Don Carlos Fontenebleau-képében: a címszereplő a lépcsőn gubbaszt. Tanulság: tényleg elkezdték 8-kor, de reklám nélkül nem lehet ide belépni.

Frank Hilbrich rendező erős, határozott elképzelésekkel érkezett. Vannak vitatható ötletei szép számmal, de tagadhatatlanul konzekvens olvasatot tár elénk, ami már önmagában elismerésre késztet. És vannak remek meglátásai is. Pszichés oldalról fogja meg Verdi remekét, főszereplői képességeikhez mérten tudták ebben követni.

A színpad és a jelmezek erősen stilizáltak (díszlettervező: Volker Thiele, jelmeztervező: Gabriele Rupprecht), a rendező érezhetően törekedett a minimalizmusra. Érezni néha némi áthallást korunk eseményeivel kapcsolatosan, de nem igazán erősen.

Nagy rejtély, hogy miért épp ezt a verziót vették elő az Erkel Színházban, mitől jobb az ún. modenai változat? Mit akar ezzel mondani a Színház a ma emberének? Miért kellett nekünk a Fontainebleau-kép? Mit adott hozzá a korábban játszott négyfelvonásos verzióhoz? Jó lenne erre a választ kapni.

Tudjuk, Verdi egyik művével sem hezitált annyit, mint a Don Carlossal. Küzdött a schilleri alapanyag bőségével, a hat markáns főszereplő jeleneteivel, igazán nem egyszerű és nem könnyen átlátható viszonyrendszerével, s a mű fő eszméjével, a szabadság megjelenítésével, ami Verdinek mindig is oly sokat jelentett. A darab számos, egymásnak olykor ellentmondó változata mind arról árulkodik, hogy ezúttal maga a Maestro sem tudott reálisan dönteni darabjáról. Levelezéseiben hosszasan lamentált ezekről a változásokról, ez alól egy kivétel volt: ezt a bizonyos modenai verziót nem előzhette meg hosszas tépelődés, hiszen nincs nyoma leveleiben. Végül is 1886-ban már 19 éve gyötrődött ezzel a darabbal, ennyi telt el a párizsi ősbemutató óta. Ekkor válhatott mindeggyé az idős komponista számára darabja további sorsa?

Hilbrich rendezőt a szabadság nem izgatta fel, Ő az elnyomást szerette volna rekonstruálni. Erősen hierarchikus királyi udvart állított fel, besúgóhálózattal, sunyi alattvalókkal. Tebaldo és Lerma gróf már-már szadizmust súroló módon hajtják végre a megmásíthatatlan uralkodói akaratot. Ebben a rendszerben még a királynő is csak egy gyenge bábú. Sőt, maga a király is! A Főinkvizítor a birodalom (valódi) ura, kíséretét kutyák, arctalan egyenkutyák alkotják. Amikor a nagy duettben Fülöp indulattal kiragadja a Főinkvizítor kezéből a botját, a kutyák azon pillanatban rávetik magukat, az uralkodó sem bizonyul többnek szimpla megalázott alattvalónál. A felfogást értem, a túlzó leegyszerűsítéstől meg viszolygok.

A Hilbrich által felvázolt világban nem igazán eretneket égetnek, hanem könyvet. A könyv visszatérően felbukkan a darab során. V. Károly, a visszavonult uralkodó is egy hatalmas könyvhalmot (a tudását, vagy a kétségeit, ki tudja?) görget a lépcsősoron föl, ami – a mitológiai Sziszüphoszt idézve – minduntalan irányíthatatlanul legördül a lépcsősor tetejéről (a filmrendező Szergej Eisenstein picit csuklik is odafönt). Amikor egyszer sikerrel feljut, csak füstölgő romok mellől tekinthet le, a kinyílt menny tehát maga a nihil. Ennyit ért hát el az egykori uralkodó a küzdelmes élet végén, annyi tudás birtokában?

Flamand követek és a Vas utcai SZFE piros-fehér szalagjaira megtévesztően emlékeztető megjelenésük sem a szabadságról szólnak, hanem az őket hol felemelő, hogy elnyomó arctalan (és persze maszkos) tömeg hangulatváltozásairól. Rendezőnk keserűen görbe tükröt tart elénk, amiben még az Égi (Mennyei?) hang is csak egy ünnepségen fellépő díva elegáns ruhában, egy statiszta a tömegből, mint oly sok művész, aki művészetével szolgálja az elnyomást. Amúgy Hilbrichnek nem erőssége a tömegmozgatás, sem nem látványosak, sem nem kifejezően ezek az igazi grandiózus nagyjelenetek. Azt még értem, hogy nem akart hagyományos felvonulást tartani, de a megvalósult őskáosz sem jobb ennél. (S persze az operaközvetítés rendezője tanulmányozhatta volna kicsit tovább a kottát, mert feltűnően sokszor néz üresbe’ a kamera.)

A rendező a legfőbb puskaporát a kamarajelenetekre tartogatta, s volt köztük nagy találat és vaskos melléfogás is. Fontos lehetett hőseinek jellemzése, amire érezhetően nagy súlyt fektetett, amit eseménysorokban rögzített. Fülöp álmatlan éjszakája Ebolival zajló gépies ölelkezéssel indul, de a hercegnő már korábban az udvar szeme láttára nyíltan kikezd az uralkodóval. Erzsébet a ’Tu che la vanita’-áriát fejét V. Károly ölébe hajtva énekli. Az egykori uralkodó figurája amúgy is ködösen megfogalmazott, ehhez rendezőnk is hozzátett egy adaggal: a darab végén úgy viszi magával Carlost, hogy leszúrja. (Az ízlések és pofonok tipikus esete.) A királynőt ügyetlenül hurcolászott retikülje jellemzi leginkább, Ebolit pedig meghasonlásában széttört tükre (ezúttal Ingmar Bergman fordul egyet odaát). Carlosról nem valószínű, hogy bárminemű rendezői olvasat átjött a képernyő innenső oldalára.

A rendezői koncepciót tulajdonképpen II. Fülöp alakítója, Bretz Gábor mozgatja. Ha hangja nem is, alakítása a legnagyobbakat idézi. Kiégett, karikás szemű, depressziós uralkodó, erősen pszichotikus alkat, az egyetlen a színpadon, aki végtelen következetességgel viszi végig a figurát. Elidegenedett uralkodót alakít, minden korábbi Fülöpnél jobban elhiszem a magányát, mély depresszióját. Kár, hogy hangban nem hallunk ilyen formátumot. Bretz hangja szálkásodik és sajnos színtelenedik, a mélyebb régiókban egyre világosabb. A Főinkvizítorral zajló összecsapásban nemcsak szerep szerint, de hangban is elbukik.

A Don Carlos az Erkel Színházból A sok esztendeje tartó huzavona, hogy ez a végtelenül szimpatikus énekes melyik hangfajba tartozik, lassan kezdi megbosszulni magát. Mert nem lehet ugyanazzal a torokkal egyazon időszakban Don Giovannit és Zakariást énekelni. Büntetlenül semmiképp. Bretz generációja egyik legintelligensebb művésze, ha úgy tetszik, nemzeti kincs. Nem vigyázunk rá eléggé. Persze, pont az intelligenciája segítségével vészeli át most is a legkényesebb ütemeket, de ha az erodálódás nem áll meg, erre már nem sokáig lesz képes. Amit nyújt, így is jelentős az egyéniségszegény operavilágunkban.

Az érthetetlen módon szinte mindig nyitott szájú címszereplőt Gaston Rivero alakítja. Számomra hangban mindössze C kategória, a kinézete pedig inkább olcsó paródia. Ha komolyan vesszük a darabot, nem is lehetett volna szembeállítani Bretzzel, mert nincs az az Erzsébet, aki Őt választja. Rivero hangja ’g’ körüli magasságában elfogy és technikásan valami kevert fejhangot ad helyette, ami minden, csak nem igazán férfias, ráadásul alaphangszíne sem igazán behízelgő. Szerződtetését egyszerűen nem értem, a világhírű jelző, amivel hirdetik, meg egyszerűen vicc.

Amilyen mélyen megélt Bretz Fülöpje, olyan üres és felszínes Szegedi Csaba Posa márkija. Készséggel elhiszem, hogy az utolsó szögig mindent megtett, amit a rendezés kért tőle. Mégsem hihető el egyetlen szava sem, magabiztos civilként sétálgat a színen, semmit nem érzek abból, amit mond. Méghogy forradalom? Hangban tisztességgel helytáll, de a szólam végére elfárad, kezdenek magasságai hátraesni.

Némi királynői varázsosság, valami auraféle nem ártott volna Ádám Zsuzsannának, a szomorú sorsú Erzsébet alakítójának. A Fontainebleau-képben lehetősége lenne igazolni a plusz felvonás értelmét (ergo, miért választotta Fülöpöt Carlossal szemben), de ezzel nem tud élni, igaz, rendezői segítséget sem kap hozzá. A szólam kereteit viszont maradéktalanul kitölti, s ez nem kevés. Nem igazán előnyös jelmezei ellenére is van uralkodói tartása. Első operaházi premierje, szurkoljunk hát neki!

Eboli végig kokettál Fülöppel az első jelenetekben, Gál Erika itt a legjelentősebb a szerep folyamán. A IV. felvonásbeli átalakulása – a ’la Ágnes asszony – csak műhiszti, alig hihető, a felvett gesztusrendszer ellenére. Hangban többnyire magabiztos (de az ’O don fatale’-val erősen küzdenie kell), bár hangszíne számomra – különösen Ádám Zsuzsanna mellett – szopránnak hat.

Palerdi Andrásnak jó szerepe a Főinkvizítoré, megvan az „egy tömbből faragottság” érzete.

A zeneirodalom egy legszélsőségesebb indulatokat tartalmazó operájában a zenekar tempó és dinamikai szélsőségek nélkül szólalt meg. Az Énekkar elemzésével megvárnék egy maszk nélküli előadást.

Mint a darabkezdő első percek mutatják, az előadás online közvetítését és élvezetét egyaránt tanuljuk mindkét oldalon. Nagyon fontos előrelépés, hogy az Operaház ilyen grandiózus opera közvetítésére vállalkozott. Szerencsére nem volt mikroport. Vannak még örömök.

A Don Carlos az Erkel Színházból
fotó:© Berecz Valter

Műsorajánló
Mai ajánlat:
Nincs mai ajánlat
A mai nap
született:
1912 • Kathleen Ferrier, énekes († 1953)
1916 • Yehudi Menuhin, hegedűs († 1999)
elhunyt:
1892 • Edouard Lalo, zeneszerző (sz. 1823)
1929 • Michalovich Ödön, zeneszerző, a Zeneakadémia igazgatója (sz. 1842)
2014 • Komlóssy Erzsébet, énekművész (sz. 1933)