Gondolatok az elmúlásról és a művészi hullámvasútról – Az Aida az Erkelben

2020. február 23.
Erkel Színház

VERDI: Aida

Egyiptom királya - Köpeczi Sándor
Amneris, a lánya - Komlósi Ildikó
Aida, etióp hercegnő - Sümegi Eszter
Radamès, az őrök kapitánya - Fekete Attila
Ramfis, főpap - Palerdi András
Amonasro, Etiópia királya - Alexandru Agache
Főpapnő - Fürjes Anna e.h.
Hírnök - Kiss Tivadar

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Oliver von Dohnányi

Ritka pechesen indult az előadás Fekete Attila számára. A darabkezdő híres Celeste Aida-románcon többnyire csak alacsonyan megfogott magasságokkal, kifulladó dallamívekkel, s a végén impozáns gikszerrel sikerült túljutni. A történethez tartozik még, hogy a vehemens előadásmódjáról elhíresült tenorista a megelőző másfél évben – sem a színház, sem a művész által nem kommunikált okok folytán – nem vett részt az Operaház művészi életében. Régi szerepeit és az újakat, amikre eredetileg kitűzték, rendre más vette át, többnyire látványosan alulmúlva a Feketétől várható színvonalat. (Közben a művész koncerteken vett részt, ezzel igazolva jó hangi állapotát.)

De itt, a visszatérés harmadik előadása kezdetén (két Aida már lement a megelőző napokban) valami nagyon nem sikerült. Az előadás folytatása során azután Fekete fokozatosan visszanyerte uralmát hangszere felett, s a szünetig (az írott második felvonás végéig) már különösebb zavarok nélkül teljesített. A szünetben azután bemondták a betegségét, s hogy orvosi ellátásra szorul. A komoly erőpróbát jelentő Nílus-parti jelenettől kezdődően viszont nem várt fordulatot vettek az események.

A tenorista megtáltosodott és felülmúlva az elmúlt huszonvalahány év élményeit, ritka jó beosztással, okosan énekelve, meg merem kockáztatni, hogy élete legjobbját nyújtva énekelt. Hátra- és elhagyva minden olyan hibát, amiért oly sokat kárhoztattuk, rendkívül sokszínűen alakította a szerelmes hadvezér szenvedélyes figuráját. Kitűnt nemcsak biztos és erős magasságaival, hanem tőle szokatlanul puhán megfogott hangjaival is. Előadáson belül kevés ehhez fogható változást éltem meg az elmúlt évtizedekben, de az operaelőadások műfajában bizony benne van az efféle művészi hullámvasút. Csak reménykedni lehet, hogy a darab eleji kisiklás tényleg múló egészségügyi okokból következett be, s hogy Fekete Attila ismét a hazai operajátszás erőssége lesz.

Az Operaház az idei Aida-reprízt egyébként különös gonddal tervezte, igazi nagyágyúkkal tűzdelte meg a szereposztást, akiket így együtt ritkán hallhatunk. Azon lamentáltam az előadást megelőzően, hogy az öt főszereplő, akik már mind régóta gazdái szerepüknek, együtt akár már az ötszázadik Aidájukon lehetnek túl, s ez így tényleg rendkívüli csillagállást is hozhat. Persze, egy ilyen összeállítás hozhat olyan helyzetet, ami felerősíti ennek a dalműnek az elmúlásról amúgy is kiemelten szóló gondolatait.

Régi tapasztalat, ha egy főszerep évtizedekig szinte „hozzánő” egy művészhez, akkor egyszer bizony óhatatlanul elérkezik a közeli búcsúzás érzete is. Szerencsére ez a most csak néha kísértett meg.

Komlósi Ildikó több, mint három évtizede magabiztosan birtokolja az egyiptomi királylány szerepét. Ezt az önmagában tiszteletreméltó bravúrt is felülírja, hogy Komlósi ma is mennyire széles spektrumban valósítja meg a szólam extrém elvárásait. Ez az Amneris nem egyszerűen szerelmes, nem egyszerűen lesöpörné látszólag törékeny ellenfelét a színről, hanem harcol Radamesért. Talán nem véletlen, hogy Verdi is vaccilált azon, ki az opera igazi címszereplője, de Amneris összetettsége általában elsikkad még a jelentősebb interpretációk során is. Annál fényesebben megmutatkozott most Komlósi Ildikó összetett előadásában az a hatalmas út, amit a boldogtalan királylány megtesz a darab folyamán. A legnagyobb eredmény a szólam sokszínűsége, ami könnyed formálással, erőltetés nélkül szólalt meg.

Komlósihoz hasonlóan rég énekli Amonasro szólamát Alexandru Agache. Már megjelenése is igazolja: az etióp király igazi nagyvad. Parancsoláshoz szokott, ellenmondást nem tűrő személyiség, aki most – fogságba esve, kényszerűen – taktikát vált. Persze, ez csak addig tart, amíg feltétlenül muszáj. Agache hibátlanul jeleníti meg ezt a különös kettősséget. És amikor leánya először ellentmond, nyomban kitör belőle a visszafojtott indulat. Mindent alárendel a hatalom visszaszerzésének, még lánya boldogságát is. Az a zenei töménység, amivel Agache jelen van egy előadásban, egyszerűen székbe szögezi a hallgatót.

A címszerepben Sümegi Esztert láttuk, Őt is sokadszor. A figura és annak éthosza pontosan megvan, de a hang sajnálatos módon néha már cserben hagyja a jeles szopránt. A középregiszter kezd színtelenedni, amitől időnként kiürül a kifejezés. Más pontokat ugyanakkor nagyon szépen old meg. Azt hiszem, Sümegi úgy próbál úrrá lenni a felbukkanó problémákon, hogy küzd ellenük. Erőlteti az évtizedekig használt megoldást, ahelyett, hogy újabbakat keresne, olyat, ami adekvát a mostani hangi állapothoz. (Az is lehet, hogy most üt vissza a korábban birtokba vett német repertoár.)

Palerdi András hozta a szokásos formáját Ramfis főpapjaként, ami amúgy is az egyik legmegbízhatóbb szerepe.

A Király szinte mindig elnagyolt szólamában váratlan öröm volt felfedezni egy igazi alakítást. Köpeczi Sándor fiatal korát meghazudtolóan érett és bölcs államférfit ábrázolt ebben a Verdi által sem igazán kidolgozott szerepben. Váratlanul elkezdett a figura élni, hirtelen fontos lett, mit mond és tesz a darabban az uralkodó. Ez pedig jóval több annál, amit eddig kaptunk a Király korábbi alakítóitól.

Hasonlóan nagyon fontos szerep lett váratlanul a Hírhozóé, Kiss Tivadar karakteres hangadásával. Fürjes Anna egyetemi hallgató (Főpapnő) kiegyenlítetlen formálásával még nem igazán illeszkedett a magas színvonalú együttesbe.

Az előadást tisztességesen végigdarálta Oliver von Dohnányi, de sajnos a darab finomságai nem szólaltak meg a keze alatt, az interpretáció ezen része megmaradt a sokéves átlag szintjén.

fotó:© Rákossy Péter.