Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Dolgokba olykor számolatlanul vágtam bele…” – DNI 60

2019-07-05 11:10:00 - zéta -

DNI Dauner Nagy István, a Café Momus alapító főszerkesztője ma ünnepli hatvanadik születésnapját. Ezen személyes apropó ürügyén próbálunk egy amúgy rejtőzködő személyiség nyomára bukkanni, és érintve lapfilozófiai kérdéseket is, egy kicsit belemerülni a Café Momus történelmébe.

- Életinterjúknál mindig szeretek lineárisan haladni, a „hogyankezdődött-től a hogyantovább-ig”, most Veled sem tennék kivételt…

- Egyszer azt mondtad egy jeles karmesterünkről, aki egy elmarasztaló kritika-részlet nyomán megpróbálta megmagyarázni egy zenészének „hang-egészségtan” szempontjából csúnya produkcióját, hogy úgy tűnik a mundér becsülete mindennél fontosabb. Így vagyunk ezzel mindannyian, próbálunk megmagyarázni mindent utólag – most ezt teszem én is. Hogy a közepébe csapjak, én Zeneakadémiát végeztem, ez akkor jó ötletnek látszott.

- Karvezetés, és középiskolai énektanár szakon, ha jól tudom…

- Mert akkor éppen nem lehetett orgona szakra jelentkezni. Én 1977-ben érettségiztem. Orgona szakon 1976-ban volt felvételi, akkor bejutott oda pontosan hét ember és utána hosszú évekig nem indítottak képzést. Akkor nem volt olyan könnyű utazni, hogy én majd akkor elmegyek, mondjuk Lübeckbe és folytatom ott. Ráadásul én akkor nem voltam a legjobbak között. Jó voltam, még az is lehet, fatornyos falumban én voltam a legjobb és ez megtéveszthette a szüleimet, nagyszüleimet és a legkedvesebb zongora-tanárnőmet. Szirányi Béláné, Ibi néni volt, aki évtizedeken keresztül Csongrádon tanított.

- Merthogy Csongrád volt az a „fatornyos falu”…

- Illetve kisváros. Igen, Ibi néniről még annyit érdemes tudni, hogy maga Dohnányi növendék volt, aki talán csak egykori horthysta katonatiszt férje miatt kényszerült vidékre. De sokkal magasabb fokon tájékozottabb, műveltebb muzsikus volt, mint amit egy ilyen kisvárosban elvárna az ember. Tulajdonképpen az, hogy Dohnányi-növendék volt, azt is jelenti, hogy Thomán, Liszt, Czerny és még Beethoven is pár lépésen belül ott van a zenei fölmenőim között. Nem, mintha ez bármit is jelentene, de akkor is szívesen dicsekszem vele.

- Meddig éltél Csongrádon?

- A konzit már Budapesten végeztem, s azt hiszem, a korlátaim akkor kezdtek kiütközni. De remek tanáraim voltak.

- Azért tizennégy évesen elszakadni a családtól, a 70’-es évek első felében sem volt még annyira leányálom, ráadásul a békés alföldi kisvárost egy pillanat alatt felváltotta a nyüzsgő főváros…

- Nem volt könnyű, sőt, bizonyos szempontból egyenesen borzasztó volt. de mégis, nagyon inspiráló közegbe kerültem. Mondok egy furcsának tűnő hasonlatot: az édesanyám 5-6 ételt tudott nagyszerűen főzni, de sohasem volt igazán rákényszerítve, hogy megtanuljon egy hetediket. Én úgy kerültem Budapestre, hogy alapvető ételeket egyszerűen nem ismertem. Viszonylag hamar rákaptam arra, hogy menzákon, olcsó önkiszolgáló éttermekben új fogásokra vadásszak. És lett egy csomó új kedvencem. De ugyanez volt a kultúrával, a zenével, olvasmányaimmal és általában a művészettel is. Nagyon markáns lépés volt, hogy szakítottam a divatból kedvelt dolgokkal. Már az első nyáron, amikor hazamentem, és a volt osztálytársaim mentek a dizsibe, egészen egyszerűen rosszul esett volna velük tartani. Úgy éreztem, ezeken túl vagyok.

- Mi jött helyette?

- Vasárnaponként én már 14-15 évesen a Rottenbiller utcai KISZ művelődési házba jártam, mert ott működött délelőttönként az Új Zenei Stúdió.

- A kortárs zene ma is az egyik legfőbb érdeklődési területed…

- Ez nem volt folyamatos, mert egy idő után eltávolodtam ettől az irányzattól. Kamaszos lendülettel érkeztem oda és ugyanígy távoztam is pár évvel később. Vidovszky Autokoncert című műve ment, nem volt előadó a pódiumon, ahol mindenféle eszközök voltak egy állványrendszerre felfüggesztve, majd egy madzaggal rögzített dobverő egyszer csak elindult és nekicsapódott a cintányérnak, majd utána valami más indult el, zajok és zörejek követték egymást, majd legvégén egy zenélő doboz fedele felpattant és eljátszott egy dalocskát, amíg csak le nem járt a rugója. Így utólag zseniálisnak tartom, de akkor én ezt nem így éltem meg és hirtelen csömöröm lett ettől a gondolatmenettől. Ha az aleatória elveszi a zeneszerző szerepét és már előadó sincs, akkor hallgatóság sem kell. Ezt betartva tíz évig nemigen hallgattam kortárs zenét. Mintegy tíz évvel később, Kurtág hatvanadik születésnapjára megjelent Hungaroton lemez miatt (azon voltak a Truszova dalok) szűnt meg a távolságtartásom.

- Elég nagy a klasszikus zene tárháza…

- 1976-ban volt szerencsém az első teljes Máté-passión részt venni, amin, ha jól rémlik, beszéltünk is róla: Te is ott voltál.

- Igen, két részletben adták, délelőtt az első és este a második részt. Sándor Frigyes vezényelt, később lemezen is megjelent. Nekem az első igazi megtisztító Bach-élményem volt hallgatóként.

- Igen, de én ráadásul a kórusban voltam. Hatalmas reveláció volt belülről megtapasztalni egy ilyen óriási remekmű újjászületését. 

- Akkor még konzis lehettél és abban az Ugrin Gábor-féle Ifjú Zenebarátok Kórusa közreműködött. Ugrinról sok jót és sok rosszat hallani…

- Mind a kettő igaz volt. Hatalmas formátumú ember, aki következetes volt az erényeiben és a hibáiban is. Nagyon érdekes csapat járt hozzá, sokat vitatkoztunk róla is. Ugrin pedig nagyon tudta motiválni az embereket. De talán nem véletlen, hogy a legnagyobb produkciókat csak betanította és más (pl. Sándor Frigyes, Eötvös Péter, vagy a pályakezdő Fischer Iván) vezényelte az előadást. Szóval, inspiráló környezet volt, sok emlékezetes koncerttel, lemezfelvétellel (szép emlékem pl. Mozart Vesperae solennes a fiatal Zádorival). 

- Egyenesen vezetett az út a konziból a Zeneakadémiára?

- Hát nagyon nem. Bántayné Sípos Éva néni, egy legendás szolfézstanárnő volt a konziban (idén tavasszal hunyt el, kevéssel századik születésnapja előtt). Valamiért felkarolt és Ő tanácsolta, hogy menjek inkább karvezetésre. De az nekem – akkor még - elég idegen világnak tűnt, nem is voltam elég jó és nem is készültem elég lelkesen.

- Viszont kórusban énekeltél, elég jó tapasztalataid voltak.

- Sőt, még hangképzésre is jártam az igazán jónevű Sík Olga nénihez. Azon az említett Máté-passión, frissen, mutálás után még basszust énekeltem, de a gyakorlás folytán szinte percek alatt tenor lett belőlem. Ennek egyébként még később is nagy hasznát vettem. Végül is két évvel később vettek fel karvezetésre.

- Az orgonával végleg elbúcsúztatok egymástól?

- Az utolsó produkciók egyike, amiben orgonistaként közreműködtem egy kórustag barátom „műve” volt, aki Bach Márk-passióját próbálta rekonstruálni. Dénes István vezényelt, Fülöp Attila volt a tenorszólista. A Fasori Evangélikus templomban adtuk elő, valamikor 1980 márciusában. (Azt nem számítom, hogy néha még ma is kísérem a feleségem templomi kórusát.)

- Mivel foglalkoztál az alatt a két év alatt Zeneakadémia előtt?

- Például voltam segéd-elektrikus az Elektromos Művek Albertfalvai alállomásán. Rabszolga-munka volt, szerencsére nem tartott sokáig.
A konzis zongoratanáromnak, Varsányi Lászlónak lapoztam egy koncerten (Arra is emlékszem, hogy Stravinsky Menyegzője ment, a négyzongorás változatban.) És utána említette, hogy felesége, aki a Pest megyei Tanácsnál dolgozik, úgy tudja, hogy vidéken el lehet helyezkedni képesítés nélküli zenetanárnak. (Néha sorsok múlnak az ilyen elejtett megjegyzéseken.) Nagykátára mentem, ami járási székhely volt és vonattal kényelmesen elérhető, hetente négyszer utaztam oda. Leginkább zongorakísérés volt a feladatom, de még Bach Kettősversenye előkerült valamelyik hegedűs vizsgáján. Egyértelmű volt, hogy ezt sokkal jobb csinálni, mint az Elektromos Műveknél bármit. Onnantól kezdve fölkészültem a Zeneakadémiára, nem bíztam véletlenre.

- Tehát két év után zeneakadémista lettél… Kik voltak a nagy tanáregyéniségeid?

DNI - Erdei Péter volt a főtárgy-tanárom. Szabó Miklós szolfézs órákon négyszólamú Webern kantátát diktált nekünk és Bartók „Elmúlt időkből-t” énekeltetett lapról. Rettegve tiszteltük. Büszkén emlékszem Kroó György és Földes Imre zenetörténet óráira. Utóbbitól egyszer nyertem egy forintot, én voltam az egyetlen, aki felismerte a lemezről bemutatott művet. (Alois Hába egyik „negyedhangos” vonósnégyese volt.)

- Maklári József nekem nem volt tanárom, de hetente három kórus próbált párhuzamosan a zeneakadémiai Kupolában az ő vezetésével, így ismertük egymást. És valamiért engem hívott énekesként, másodkarnagynak és betanítóként az OKISZ Erkel Kórusba, ahol Ő volt a főnök. Ezt sokáig csináltam, ráadásul ott már kaptam fizetést is. Fantasztikus repertoárt sikerült megismerni és bár némely produkció meghaladta a kórus képességeit, Nagyszerű koncertekre és legfőképpen a nagyon jó hangulatra emlékszem. Makláry elvitt kisegíteni a váci Vox Humanába is. Negyedévesként a kötelező tanítást is Vácott végeztem.

- A Zeneakadémián ismerted meg a Feleségedet is…

- Igen, szintén karvezetős volt, és ami megbocsájthatatlan, sok mindenben tehetségesebb. Én mindig inkább teoretikus voltam, jó memóriával, de kiállni az emberek elé, abban sokkal jobb volt nálam.

- És – a cikkeidből tudjuk jól – van véleménye is…

- Ő mindig eltalálja a lényeget, fején tudja találni a szöget. Ettől szép is a koncertlátogatás, mindenki más aspektusból hallgatja a zenét. A Zeneakadémiát egyébként úgy végezte el, hogy ugyan közben megszületett az első két gyerekünk, Ő nem hagyott ki egyetlen vizsgát sem. Második gyermekünk a délelőtti államvizsga után született délután.

- A Zeneakadémia után merre?

- Feltámadt a nosztalgia és visszamentem Nagykáta mellé, Tápiógyörgyére tanítani, ahol ráadásul adtak (pedagógus-házaspárnak két gyerekkel, hát hogyne!) szolgálati lakást. És kiderült, hogy ahol képesítés nélküliként nagyon szerettek, zeneakadémiai diplomával már kilógtam. Régen felkarolandó elesett gyerek voltam, most rivális lettem. Egyébként is egyre több feladatom lett a fővárosban. Régen oda ingáztam tanítani, akkor onnan ingáztam például kóruspróbákra, és más munkákra. Igy visszaköltöztünk, de a pesterzsébeti Nagy László Gimnázium sem igazán jött be. A gimnázium még rendben ment, de az egy 12 évfolyamos iskola volt és a munka tetemes része pedagógiai asszisztencia volt, ebédeltettem, napköziben helyettesítettem, stb. És küszködtem azzal, hogy a Kodály-módszer a zenehallgatást teljesen periférikusan kezelte annak idején, A zenehallgatás a tananyag 5 %-át tette ki, ez egyszerűen nevetséges. Másfél év után kidőltem, és átmenetileg elhagytam a pedagóguspályát. 

- Az írás mikor került az életedbe?

- A Zeneakadémia vége felé néhány írásom már megjelent a Hi-Fi Magazinban.

- Azt én is veszettül olvastam! Fodor Gézának volt benne egy állandó rovata…

- Wilheim András is rendszeresen publikált benne. Jó lap volt, mert bár látszólag technikai kérdések uralták, alapvetően mégiscsak a zenéről szólt. Kicsit korán jött az írás, mert azért elég kevés tapasztalattal rendelkeztem. Ma már biztosan nem ugyanazt írnám.

- Hova kerültél a Nagy László Gimnázium után?

- A Magyar Rádióba, a dokumentációs osztályra. A hangfelvételek katalógusát építettük. Egyedi rendszert használtak, ami nem volt csereszabatos más könyvtárak katalógusaival. Ráadásul minden csak magyar nyelven jelent meg, s ezért időnként nevetséges szituációkba futottam be (pl. Három különböző helyen bukkantam rá Ray Charles „Let’s go get Stoned” című számát. Az egyikre például „Kövezzetek meg” címmel...
Érdekes feladat volt, ami kapcsán sokat hallgattam zenét, egyre gyakrabban hasonlítottam össze különböző felvételeket. De ez az időszak nem tartott sokáig. Ekkor keresett fel egy viszonylag egyszerű ügyben egykori zeneakadémiai évfolyamtársam, Gál Tamás, aki akkor lett vezető karmester a MÁV Szimfonikusoknál. Magával hozta akkori igazgatóját, Szilágyi Misit, akivel hamar összebarátkoztunk. Nagy műveltségű ember volt, aki egy évvel később már a Rádió Zenei Együtteseinek vezetője lett és áthívott oda.

- Maradtál berken belül, de körülbelül ekkorra esett a rendszerváltás.

- Nagy megtiszteltetés volt egy asztalnál ülni a nagy szerkesztő bizottsággal. Erkel Tibor volt a főosztályvezető, de ott volt Kocsár Miklós, Lázár Eszter, Magyar Kornél és még élt Durkó Zsolt. Én még harminc se voltam. Tóth Péter pedig, akivel szintén ott ismerkedtünk össze, még nálam is fiatalabb volt.

- Viszont az egészet egyre veszélyesebben kezdte átszőni a politika. Egyre tisztázatlanabbak lettek a hatáskörök. Viszont ekkortájt kezdték el az egész rendszert számítógépesíteni, és rólam mindenki azt hitte, hogy értek hozzá. Én pedig igyekeztem is ezt a látszatot fenntartani, ráadásul érdekelt is. Sokat tanultam erről, de akkor még autodidakta módon. A rádióban végül csak 1992-ig bírtam, öt évet voltam ott.
Akkor következett a(z akkor még) Gorkijról elnevezett Könyvtár Zeneműtára a Fasorban. (Alapvetően zeneakadémisták használták, mert épp a Zeneakadémia Kollégiuma mellett volt.) Ott egészen 2000-ig dolgoztam. Ebben az időben szereztem a könyvtár-informatikai egyetemi másoddiplomámat is. 2000 után visszatértem a tanításhoz, azóta a Weiner Leó Konziban tanítok. Testhez álló feladatnak tűnt muzsikus-palántákat oktatni informatikára. Kevesen tudjuk, de a Könyvtár-informatika alapvetően mégiscsak bölcsészkari diszciplina és itt néha már kezdett kiütközni, hogy magához a számítógéphez mégsem értek eléggé, ráadásul akkorra megjelent az Internet is. Ekkor szereztem felsőfokú végzettséget műszaki informatikából is.

- De az internetet már a 90’-es évek közepén megismerhetted.

- Igen, a Könyvtárban már volt internet, de még csak szigorúan szakmai projektekre használták és volt e-mail postafiókom. Amikor kitalálták a worldwideweb-et (a www-t, 1994-ben), én pont az egyetemet végeztem. Jelentkeztem is egy speciális kollégiumra, amit ennek tanulmányozására hirdettek. Ezt az Orvostudományi Egyetemen tartották, nyilván nekik volt ehhez megfelelő gépparkjuk. Ott láttam először weboldalt, még a születés stádiumában. Egy-két évvel később már nekem is volt internet-hozzáférésem a könyvtárban, bár a mostani fogalmaink szerint igen korlátozott sebességgel. (pl. letöltöttem egy 200 kb-os víruskereső programot és egy fél napig tartott, amíg átjött.)

- És hogy lett ebből internetes újság 1998-ban?

- Igazából mi már a Rádióban is újságot szerettünk volna csinálni Szilágyi Misivel és Tóth Péterrel. Természetesen még nyomtatott formában gondolkodtunk. Valami lényegesen gyorsabb és közönségbarátabb dolgot szerettünk volna az akkori Muzsikánál. Akkor a Leporello nevet találtuk ki, ráadásul a közepébe fűzve terveztünk egy kihajtogatható koncertműsort…

- Amit később a Muzsika égisze alatt indult, majd abból kivált Koncertkalendárium megvalósított…

- Megcsinálták. De ahogy számolgattuk, mi sem tudtunk volna havilapnál gyakoribban megjelenni. A nyomdaköltségek, a terjesztés kiadásai oly magasra rúgtak, hogy esélyünk sem volt elindítani. Egy szám kinyomtatása kb. 700.000,- Ft. Lett volna, de egy számért akkor maximum 200 Ft-ot lehetett volna kérni. Hatalmas példányszámmal se lett volna fenntartható! Ráadásul havilap lévén, mi sem sokkal lettünk volna gyorsabbak a Muzsikánál. Az pedig, hogy egy koncertről hat héttel később jelenjen meg tudósítás, az ott sem volt igazán működőképes. 

- A két világháború között számos egy-két-három számot megélt zenei szaklap indult el…

- Mi nem csaptunk bele (nagyon helyesen) és két-három évvel később már ott volt az internet. Nagyon hamar világos lett, hogy ez minden gondunkat meg fogja oldani.

- Nagyjából mikorra alakult ki, hogy milyen lesz a Café Momus?

- Ez, szerintem, még most sem alakult ki. Érdekes lenne összevadászni az első időszak oldalait, talán valamelyik jubileumra megpróbálom. Eleinte csak próbálkoztunk weboldalt létrehozni. Az indulásban a legnagyobb lökést Tóth Pétertől és Szilágyi Misitől kaptam. Péter az első évtizedben nagyon aktív volt, sokat segített és sokat írt, Misi inkább csak ötletgazda volt. Konkrétan a Café Momus nevet is ő találta ki. (A zenei vonatkozású kocsmákat vettük sorra.)

- Mikor vetted észre, hogy ez nem egy jópofa hobbi vagy játék?

- Én néha még most is annak tekintem, a pénzügyi helyzetünk alapján mindenképpen az. Az egyik legelső olvasónk Heiner Lajos volt, aki az első hetekben, 1998 októberében reagált, valamelyik külföldi egyetemen írta épp a PhD-jét és onnan írt. Nemsokára cikket is írt Prágáról, mint az operajátszás fellegváráról. 

- Ez nagyon sokáig lehetett volna néhány ember belső, privát oldala, de ez a privát oldal meglepően gyorsan kinyílt, egyre többen kezdtek érdeklődni. Én ugye, csak öt évvel később csatlakoztam, de 2000 táján már rendszeresen olvastam. Te hogy emlékszel vissza, mikor lódult meg az olvasottság?

- 2000-ben lettünk egyesület, majd 2002-ben kaptunk egy kis pénzt az NKA-tól, ekkoriban volt az áttörés. Akkor jelent meg egy alapjaiban más technikai konstrukció, egy programozott adatbázis alapú web-oldal. Ezt a változatot egyébként a fiam csinálta, aki már akkor is ezzel foglalkozott magas szinten. Sajnos egy idő után annyi más dolga akadt, hogy későbbi új ötletek beépítését már nekem kellett megoldanom. Annyira beletanultam, hogy 2008-ban szinte nulláról írtam újjá a programot.

- Az olvasottság mekkora lehet? Van három-négyezer regisztrált olvasó, de ennél jóval többen olvasnak, gyakorlatilag bármelyik zeneművésszel összetalálkozom, tudja, mi az a Momus, persze elég tág spektrumban nyilatkoznak róla.

- Az olvasottsági adatokat én másodlagosnak tekintem, mert tudom, hogy nagyon könnyen növelhető lenne, például kattintásvadász címekkel, populáris témákkal és még némi pénzt is szerezhetnénk, gusztustalan reklámokkal. De nem szeretnénk kinyitni ezt az ajtót. Látjuk, hogy több olyan lap tűnt már el a süllyesztőben, akik belementek ebbe a zsákutcába.

Sajnos az a másik véglet, hogy támogatás hiányában nem tudunk fizetni, fontos koncertek hangzanak el, amikről nem tudósítunk. Természetesen ez sem jó. Az NKA-támogatás egy időben működött, akkor nem voltunk kiszolgáltatottak (vagy csak kevésbé).

S közben megjelentek más közösségi oldalak, amelyek elviszik az olvasók egy részét…

- Igen, a Facebook és a YouTube is egyformán érint minket. Néha gondolkodom szervezeti változáson, lehet, hogy biztosabb lenne zártkörű klubként működni. A mi célközönségünk egy szűkebb réteg, akiket nem vegzálnék a cikk közepén egy-egy reklámmal a féregűző teákról vagy a lábgomba tökéletes gyógyításáról.

- Technikailag hogyan tovább?

- Most ott tartunk, hogy ismét aktuális lenne újraírni a programot. Van egy sor dolog, ami 2008 óta fejlődött a világban, bizonsági kérdések, az okostelefonok elterjedése stb. Ezekkel hamarosan foglalkoznunk kell.

- Egy kerek születésnaphoz érkeztél, sarkall ez valamiféle számvetésre?

- Persze. Az ember születésnapjának önmagában nincs semmi jelentősége. A hatvan eggyel több, mint ötvenkilenc és kevesebb, mint hatvanegy. Most sem a születésnap okoz önmagában traumát. Az utóbbi egy évben meghalt az édesapám és született két unokám és most betöltöm a hatvanat. Így együtt. Én mostantól egy másik generáció vagyok és ezt tudomásul kell vennem. Vannak konkrétan nagyapára szabott feladatok, amit nem csinálhat meg bárki. Én még emlékszem, hogy a nagyapám tanított meg orgonavesszőből sípot faragni, vagy dinnyehéjból ördöglakatot. Ezek fontos dolgok. 

- Ez az egyéb tevékenységeidet is érinti?

- Dolgokba olykor számolatlanul vágtam bele, de a látszólag vargabetűs utamat utólag nagyon egyenesnek látom. A mostani életemben a Café Momus mindenképpen fontos pont. Mert a sok minden közül, amivel foglalkoztam eddig, ez az, amit én csináltam. A teremtés örömével. Ha összeszedem magam, hogy valami nagyobb dologba még egyszer belevágjak, annak köze lesz a Café Momushoz.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.