Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A Manon Lescaut az Erkel Színházban I.

2019-05-25 11:04:44 - zéta -

A Manon Lescaut az Erkel Színházban2019. május 21.
Erkel Színház

PUCCINI: Manon Lescaut

Manon Lescaut - Rim Sae-Kyung
des Grieux - Boncsér Gergely
Lescaut - Molnár Levente
Géronte de Ravoir - Rácz István
Edmondo - Ujvári Gergely
Lámpagyújtogató - Mukk József
Fogadós/Hajóparancsnok - Kiss András
Őrmester - Egri Sándor
Egy muzsikus - Heiter Melinda
Táncmester - Beöthy-Kiss László

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Kocsár Balázs

Az idei csonka évad, s tematikus központja, a Puccini-év legnagyobb dobásának ígérkezett a Manon Lescaut felújítása. Az Operaház ezzel a produkcióval nyitotta volna a felújított főépületét, de mivel ez jelentősen eltolódott, s az előadás – jobb híján – az Erkel Színházba került át. Erre utal, hogy az Erkel nagyobb színpadnyílását a hatalmas díszlet nem teljesen tölti ki, ám érezhetően veszített a mélységéből (ami viszont itt csekélyebb).

Nem is lenne ennek olyan nagy jelentősége, ha nem éreznénk a darab fontos jeleneteiben túlzsúfoltnak a színpadot. Kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy az eredetileg nagyobb térre tervezett díszleteket (Horesnyi Balázs munkája) látjuk a szűkebb méretek közé kényszerítve. Ez leginkább az első és harmadik felvonásokban okoz zavarokat, azokban a tömegjelenetekben, ahol nagylétszámú énekkar is a színen van, s mozgásban gazdag cselekmény zajlik/zajlana. Bizony, olykor tényleg egy gombostűt sem lehet leejteni.

Szabó Máté rendezése klasszikus alapokon nyugszik, s ez nagyon jó. A beszűkített tér szinte változatlan a négy felvonáson keresztül: egy hatalmas, kanyarodó lépcsőház, ami beletorkollhat egy épületbe is akár, például az amiensi fogadóba, vagy Geronte gazdagon díszített házának hátsó kijáratába. A sokfunkciós hátteret dekorációkkal lehet tovább variálni, így alkalmas még akár Le Havre marcona kikötőjét is hibátlanul megjeleníteni. A díszlet (csontig lecsupaszítva) az utolsó felvonásban szól igazán nagyot, s erre építi fel Szabó Máté is a darab igazi mondanivalóját. Az égbeszökő lépcsősor vezeti el Manon lelkét, míg porhüvelye ott marad a gyötrődő des Grieux karjai között. Kietlen pusztaságnál is hatásosabb „sivatag” ez így, ugyanazon falak közt, amelyek a mindent elsöprő szerelem szárba szökkenésének tanúi voltak.

A rendezés nagy vonalakban megfelel a szép és ihletett előadás elvárásának, de azért került bele néhány bosszantó szépségpötty is. A színészvezetés területén a rendező mintha túlontúl simán beleegyezett volna egyes szereplők alkati ügyetlenkedésébe, a mozgás némelyüknél felettébb kidolgozatlannak hatott. A néma szereplők közt olykor felbukkantak mindenféle jelképes figurák, többnyire a Halál torz megtestesítői, de ez a szál (szerencsére) nem vonta el figyelmünket az alapsztoriról. A harmadik felvonás előjátékának szájbarágós-vetítős megoldása pedig egyszerűen ciki egy ilyen minőségű rendezésben.

A jelmezeket illetően (tervező: Füzér Anni) azt a meghökkentő kijelentést kell tenni, hogy sajnos, túl sok pénz állhatott rendelkezésre. Az első felvonás sok mindenről szól(hat), de semmiképpen nem az amiens-i nagypolgárságról, Le Havre kikötőjébe meg némi túlzással kivonult búcsúztatni az egész spanyol királyi udvar. Igen, a közönség szeret az operában szép jelmezeket látni, de itt kicsit átestünk ama lovon.

Úgy adódott, hogy előbb láttam a második szereposztást, ami ezen az estén, május 21-én debütált, meglehetősen szolid ház előtt. (A látogatottságra majd más alkalommal visszatérnék még.)

A Manon Lescaut az Erkel Színházban A címszerepben a koreai Rim Sae-Kyung mutatkozott be. Ha csak az utolsó felvonásban látom/hallom, akkor nyilván hozsannákat zengek most ehelyütt. Igazi Puccini-voce, elképesztő teherbírással, egészen rendkívüli drámai akcentussal. A szenvedés (hangi) ábrázolásának talán legmegrázóbb képviselője, akit valaha volt szerencsém hallani. (Pedig…) De Manon csak a negyedik felvonásban szenved igazán. Sae-Kyung az első háromban leginkább közönyösen énekelgetett, mintha csak elsőre blattolgatná a kottát. Ez a Manon nemhogy nem ébreszt szerelmet, nem is képes azt viszonozni. A sugárzás legkisebb jele nélkül tesz-vesz a színpadon. Persze, mindent pontosan elénekel, csak nem fejez ki semmit abból, amit erről a rendkívül összetett hősnőről gondolunk. Kecsesség, báj, női rafinéria, szenvedély… Ezek mind-mind fájóan hiányoznak a koreai szoprán eszköztárából. Apró termete miatt a színpad sem igazán kedvez neki, ha nem tudjuk az elején, hogy éppen akkor kellene megérkeznie a fogadóba, fel sem tűnik, hogy valaki bejött a színpadra. A művésznő naptárát böngészve azt látni, hogy fellépéseinek mintegy felét a Pillangókisasszony címszerepe teszi ki. (Gonoszul azt gondolom, hogy azért, mert abban a szerepben sokkal többet lehet-kell szenvedni.) Manont az elmúlt öt évben nem énekelt sehol. Érteni vélem…

Boncsér Gergely az idei évadban már túl van egy (részéről) meglepően jól sikerült Nyugat lányán, meg egy katasztrofális Gioconda-premieren. Des Grieux a kettő között van, de közelebb a Giocondához. Alapprobléma, hogy az énekes hangi tartománya nem teljesen egyezik a Puccini-hősével. Boncsér egy pompás magasságú karcsú lírai tenor, akinek nem szabadna Traviata-Alfrédnál súlyosabb szerepet vállalnia. A középregiszter egyszerűen nem jön át Puccini zenekarán, az énekes ezért erőlködik. Ha egy fekvésben erőlködik, erőlködni fog abban a magasságban is, ami egyébként simán menne anélkül is. A harmadik felvonás nagyjelenetét („Guardate, pazzo son..”) már recsegő-ropogó hangszalagokkal abszolválja. Sikerül, mert még fiatal, de pár év múlva – hangtalanul, néhány hangszálgyulladást követően – ugyanúgy nem fog szerződést kapni, mintha most, ha összeveszne kenyéradóival, mert azonnal visszaadná a szerepet (Enzoval egyetemben). Viszont még meglesz a hangja.

Leginkább Molnár Levente van a helyén Manon lump bátyja szerepében. Jó karakter, aki lelkesen és maradéktalanul megvalósítja a rendezői instrukciókat, így amikor színen van, kitölti a másik két főszereplő üres játéka által keltett űrt. Szerencsére, ebben szerepben kevés nagy dallamívet kell énekelnie, így az pontosan megfelel Molnár jelenlegi hangi állapotának.

Edmondo kicsit hálátlan szerepében jó hangadással remekel Ujvári Gergely, neki pontosan átjön a hangja a Puccini-orkeszteren. Sajnos játékban nagyon civil, s egyelőre nem tud elszakadni a karmestertől sem. Rácz István alakban s hangban is nagyszerű Geronte volt.

Kocsár Balázs adósunk maradt a Manon gyönyörű színeivel, Puccini hangfestészetének remekműve ugyan pontosan és kidolgozva, de csak meglehetősen dübörögve, szűk dinamikai skálán szólalt meg ezen az estén. Az előadás erőssége a Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor).

A Manon Lescaut az Erkel Színházban
©fotó: Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.