Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

Egy dekadens remekmű másodvirágzás előtt – Az arany meg az asszony az Eiffelben

2019-05-08 14:35:38 - zéta -

Az arany meg az asszony az Eiffelben 2019. április 29
Eiffel Műhelyház – Bánffy Terem

Kenessey Jenő: Az arany meg az asszony

Wolfgang - Kovács István
Anna - Megyimórecz Ildikó
Zsoldoskapitány - Kiss-B. Atilla
Hinkó - Beöthy-Kiss László
Első színész - Kiss Tivadar
Második színész - Cserhalmi Ferenc
Az őrség parancsnoka - Bakó Antal

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Jankó Zsolt

Merész álma válik valóra Ókovács Szilveszternek az Eiffel Műhelyház megnyitásával. Az Operaház gyakorlatilag fennállása óta meglévő gondját, egy igazi kamaraszínház hiányát sikerül végérvényesen pótolni az egykori MÁV Járműjavító Csarnok nagyszabású átalakításával. Nem mellékes tény, hogy a hatalmas épületkomplexum várhatóan jelentősen enyhít majd a színház díszlet– és jelmezkészítési, valamint –raktározási gondjain, s az egyéb kiszolgáló területei is a művészeti alaptevékenységet segíthetik.

Most nem merülnék bele az eredeti (bár most már igazán kimondhatjuk: megalapozatlan) átadási időpont bő másfél éves csúszásába, s a költségeket sem feszegetném. Örüljünk, hogy végre elindult a próbaidőszak, hétről hétre, sőt, estéről estére közönség tölti meg a Bánffy Terem nézőterét. Remélem, a próbaidőszak tapasztalatait felhasználva a mindennapos üzem működését korrekciókkal sikerül majd feljavítani. A számomra első este alapján (legalább) két ponton szükséges lenne változtatni. Az első maga a nézőtér. A szabadtérre is csak kényszerűen alkalmas műanyag székek huzattal bevonva is rettentően alkalmatlanok és kényelmetlenek, sőt, a borítás folyamatos elcsúszkálása még ront is a néző stabilitásérzetén. A másik, a láthatóan impozáns világítópark zavaró zajossága. Ez már nyilván húzósabb tétel, de ez egy akusztikus műfaj (még), ahonnan nem nélkülözhető a generálpianissimo hatása. (S az éppen folyó operaházi felújításnál is kiemelten kéne az ezirányú beszerzésekkel bánni.) Ezekhez képest eltörpül az előadás játszási időpontjának kijelölése, hiszen az egyetlen jó vagy rossz vezetői döntésen múlik. A jelenlegi 20 órás kezdés gyakorlatilag szinte az összes tömegközlekedést igénybe vevő nézőt kizárja a lehetőségből, a jelen esetben még negyed 12-kor a Bánffy Teremben ültem.

Mindezektől eltekintve az Eiffel Műhelyház megnyitását minden operabarát nevében örömmel üdvözlöm, sok-sok fantasztikus előadást kívánva magunknak.

Az első előadásomon két igazán fajsúlyos egyfelvonásos került egymás mellé, Az arany meg az asszony és a Tóték. Ez utóbbival majd külön cikkben foglalkoznék, ezúttal Kenessey Jenő egyetlen operájáról számolok be.

Arról a műről, ami – személyes véleményem szerint – egy igazi, vérbeli dekadens zenedráma, s itt a szó legjobb értelmében használva a fogalmat. Kenessey is olyan egyoperás szerző, akinek alkotói munkásságát elnyomta az előadói tevékenysége, aki csak néha, lopott időben tudott komponálással foglalkozni. Sajnálatos, hogy ehhez képest jelentékeny életművét mára szinte teljesen feledés borítja. Pedig Az arany meg az asszony különlegesen izgalmas remekmű. A rendkívüliségét számomra nem a harmóniai újdonságok, hanem a különleges szerkesztésmód és a jellegzetesen egyedi színvilága jelentik. A szerkesztésmódban „ludas” lehet Krúdy Gyula is, akinek drámáját szinte megcsonkítás nélkül használta fel Kenessey. Ezt az írói-zeneszerzői gondolkodást neveztem dekadensnek a bevezetőben.

Hogy Richard Gilmant, a téma talán legeredetibb leíróját (R. G.: A dekadencia, Európa Könyvkiadó – 1990) idézzem: „…az indíték itt a pőre cinizmus vagy a megengedett dolgok csömöre. […] van benne egy árnyalatnyi mélakór, rossz hangulat, neuraszténia, amely […] kifinomult és nyugtalanító vágyódást szül…” No, ez mind megvan Kenessey és Krúdy művében, bár általában az opera műfajában viszonylag ritkábban bukkan fel. (Talán a következő magyar dalmű e témában Farkas Ferenc alkotása Márai Sándor szövegére az Egy úr Velencéből volt, majd egy fél évszázaddal később.)

Nem csoda, ha az 1943-ban bemutatott opera nem aratott átütő sikert, csak éppen akkorát, hogy majd két évtizedig minduntalan elő-elővették, felújították, s 1960-ig összesen egy híján ötven alkalommal került műsorra csak az Operaház égisze alatt. Valamint készült egy igazán remekbeszabott, majdnem tökéletes rádiófelvétel a komponista vezényletével.

Azt hiszem, a realista operarendezés számára megoldhatatlannak tetsző feladat Az arany meg az asszony. Körülbelül pont úgy, mint Bartók operája, A kékszakállú herceg vára. De amíg a Kékszakállúban a szimbolista értelmezés nagyon is helyes irány lehet, ez most – mint láttuk – Kenessey művében vaskos zsákutcának bizonyult.

Káel Csaba ugyanis ebbe az irányba kísérletezett, de minden jószándéka ellenére a mű csak vérszegény kópiája lett a lehetséges megoldásnak. Káel úgy sejtette, hogy a három főszereplő jellemét kell kiemelni, sőt, akár kikarikírozni ahhoz, hogy az egymás közti sejtelmes viszonyok láthatóvá váljanak. Így felöltöztette (szó szerint, a jelmeztervező Németh Anikó jóvoltából) hőseit személyiségjegyükre leginkább jellemző állatoknak. Az ötlet nem teljesen ismeretlen a magyar operaszínpadon, egykor Kovalik Balázs is színre vitte hasonló megközelítésben a Gianni Schicchit Szegeden – körülbelül éppily sikeres megfeleléssel.

Ezzel a (csak látszólag) frappáns ötlettel az a probléma, hogy végtelenül leegyszerűsíti a világot az, hogy Wolfgang a ravaszdi róka, Rotaridész a hetyke kakas és Anna meg a doromboló macska. Az efféle egyszerűsítések természete, hogy csak akkor működik, ha ez az irány alapvetően benne van az alapműben. Véleményem szerint Az arany meg az asszony ennél sokkalta összetettebb mű. A kulcs a három főhős személyiségében rejtőzik, de a főkulcs Annáé, hiszen...

Hiszen a műben kiemelten jelenik meg az erotika, a szexualitás, amit elsősorban az unalmas házasságban éldegélő Anna és az iránta vágyra (nem szerelemre) lobbanó Rotaridész közvetít. Káel Csaba sajnos ezt a képletet kevéssé domborította ki. Főszereplői leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy állatszemélyiségüknek megfelelő módon közlekedjenek a színpadon, ez helyenként működött, máskor meg ügyetlenkedésbe torkollott, viszont végzetesen félrevitte a darab értelmezhetőségét.

Nagy volt a szereposztók felelőssége ezúttal is! Ha sikerül három olyan személyiséget találni, aki személyiséggel tölti meg a kottafejeket és a szöveget, nyert ügyünk van, ha nem, elbuktuk. (A mostani szereposztók javára mondom, hogy korábban sem minden poszton sikerült hibátlant választani.)

A legkényesebb feladat Annáé, ez a csúcson lévő Házy Erzsébetnek való ínyencség lenne. (És Házy sosem énekelte, bár az ’57-es felújítás előtt pár hónappal még úgy nyilatkozott, hogy készül rá, de ez valahogy elmaradt.) A pályakezdő Megyimórecz Ildikó szép, finom és kulturált éneklésével csak a fiatal, tiszta feleség megjelenítésére futotta. A házasságból kikacsintó asszonyéra, aki – a zsoldoskapitány számára legalábbis – Végzet Asszonyának bizonyul, már alig-alig. Nem az Ő hibája. Jó lenne igazán adekvát szólamban újrafelfedezni.

Wolfgang, a vagyonos polgár szerepében kiemelkedőt nyújtott Kovács István. A mostanában remek formában éneklő basszista nemcsak gyönyörű telt hangon énekelt, kitűnő emberismeretről tett tanúbizonyságot a szólam ábrázolása során. Wolfgangja nemcsak átlát a fiatalok által szőtt hálón, de filozófiával tölti ki kegyetlen önvédelmét, ahogy lépre csalja a nejére áhítozó katonát.

Kiss-B. Atilla alakítására (Zsoldoskapitány) teljes mértékben rányomta bélyegét a rendezői koncepció, de fogalmazhatunk úgy is, hogy nem tudott más alternatívát felmutatni. Hálás szólamát sokszor unmuzikális hangi csúszkálásokkal adta elő, s a figura megmarad szimplán a buta (kakaskodó) katona alakjánál. A szenvedély előadásában csak visszafogottan jelenik meg, így a dráma alapvető mozgatója (ti. beleszeret az asszonyba) nem válik igazán hihetővé.

Hinkó szerepében pompás karakterábrázolásról tett tanúbizonyságot Beöthy-Kiss László.

A Magyar Állami Operaház Zenekara élén Jankó Zsolt igényesen szólaltatta meg Kenessey Jenő partitúráját, énekeseit gondosan kísérte. Nem rajta múlott, hogy az előadás csak mérsékelt hatásfokkal szólalt meg.

Bármily örömteli tehát Az arany meg az asszony újbóli felbukkanása a budapesti operapalettán, a mű másodvirágzása – meglátásom szerint – még várat magára egy ideig.

Az arany meg az asszony az Eiffelben
©fotó: Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.