Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Fontos, hogy mindig új kihívások elé állítsam magamat…” – interjú Karita Mattilával

2018-12-16 12:38:59 - zéta -

A héten Budapesten lépett fel a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként a világhírű finn szoprán, Karita Mattila. Az énekesnőt elsősorban pályája alakulásáról kérdeztük.

Karita Mattila     - Bejárta az egész világ, mégis Budapesten most először lép fel, ugye?

    - Így van. Ez harminchatodik évadom a pályán, de Budapestre tényleg csak most jutottam el.

    - Hogy emlékszik vissza, mi volt az első impulzus életében, ami az éneklés irányába vitte?

    - Tizennégy éves lehettem, amikor először láttam élőben operát. Az élmény a Savolinai Operafesztiválon ért, ahol akkor olyan nevek léptek fel akkor, mint Matti Salminen vagy Taru Valjakka. Ennek olyan hatása volt a kamaszlelkemre, ami egy életre meghatározta, mivel szeretnék foglalkozni.

    - Mindketten jó ismerőseink, Salminen az elmúlt 15 évben rendszeresen lép fel nálunk, Valjakka pedig annak idején A trubadúrban aratott szép sikereket a Margitszigeten. Mikor vált egyértelművé, hogy énekesnő lesz?

    - Már érettségi idején tudtam, tizennyolc éves koromban. Úgy érzem, egy egészségesen felépített út volt, ami erre a pályára vezetett. A gyermekkor zenei tanulmányai után ezen haladva jelentkeztem a Sibelius Akadémiára.

    - Pályája során meghatározó volt londoni énektanárnője, a magyar származású Rózsa Vera, aki számos világhírű énekest nevelt. Mi volt az a plusz, amit hozzá tudott tenni az Ön pályájához?

    - Rózsa Vera nem egyszerűen meghatározó volt az életemben, hanem A LEGFONTOSABB EMBER volt, aki a pályám alakulásában szerepet játszott. Húsz évig tudott az énektanárnőm lenni, minden fontos szakmai döntésemben közrejátszott. Annak a tapasztalatlan lánynak, aki akkor voltam, elképesztő bölcsességet tudott átadni. Rengeteg tanácsot kaptam és nemcsak szakmai jellegűeket, hanem az élet minden területén. Volt egy nagyon kedves mondása, ami akkor is és azóta is sokszor segített: „Drágám, Neked szórakoznod kell és élvezned az életet! Nem kell törődnöd a kisebb baklövésekkel, az esetleges rossz döntésekkel. Ha a legkisebb színházban vagy és egy olyan szerepben, amit esetleg nem is igazán kedvelsz, abban is meg kell találni azt, amit szeretni vagy élvezni tudsz benne!” Tőle tanultam, hogy nem szabad mindent a munkának alárendelni. Egyensúlyba kell hozni a munkát és az életet. Vera engem boldognak akart látni és azt gondolom, hogy ez sikerült is.

    - Ez a hitvallás azért is csodálatos, mert Rózsa Verát magát nagyon megdobálta az élet. Családi tragédiák után énekesi pályáját az elismerés küszöbén kellett félbehagynia…

    - Igen. Sokat mesélt arról, hogy a bécsi Staatsoper tagjaként milyen egészségügyi problémák miatt kellett elhagynia az operaénekesi pályát.

    - „Mindenevő” énekesnek számít, aki egyaránt énekli Mozart, Verdi, Wagner, Puccini, Richard Strauss vagy akár Lehár Ferenc hősnőit. Ez rendkívül ritka a mai világban, hiszen mindenki specializálódásra törekszik. Ennek mi lehet az oka?

    - Először is, imádom a változatosságot. Azt gondolom, hogy azok, akik mindig ugyanazt éneklik, egy idő után megunják azt. Fontos számomra, hogy mindig új kihívások elé állítsam magamat, hogy kipróbáljam magam új dolgokban is. Ez vonatkozik a közönségre is, hadd hallhassanak minél több, akár eltérő stílusú szerepben. Van persze önző része is a dolognak: nem akarok unatkozni.

    - Ehhez azért megfelelő technika szükségeltetik…

    - Szerencsés vagyok, olyan hangszer van a torkomban, ami rugalmas repertoárválasztásra adott lehetőséget. A hangszínem az évek előrehaladtával oly módon változott, hogy az alaprepertoárt folyamatosan bővíteni tudtam.

    - A pályáját mennyire tudatosan építette fel? Gyakran utasított vissza szerepet?

    - Ha rövid választ akar hallani, akkor nem, egyáltalán nem volt tudatos a pályám felépítése. Így visszagondolva, végtelenül egészséges és természetes volt ez az út és talán pont ezért vagyok még mindig itt. Hagytam, hogy mindig azok a szerepek találjanak meg, amelyek szembejöttek. Bizonyos emberek véleménye fontos volt, tanárnőm, bizonyos családtagjaim, néhány barátom, s volt néhány nagyhatású karmester is, akikkel dolgoztam. Az Ő javaslataikra, véleményükre mindig sokat adtam. Volt olyan, hogy valamelyikük ajánlott egy újabb feladatot.

    - Mondana egy példát ilyenre?

    - Még nagyon fiatal voltam, amikor Rózsa Vera felhívta a figyelmemet a Jenufára. Ez a feladat ehhez képest elég későn jutott el hozzám, viszont, amikor felkértek, egyből igent tudtam mondani. Előbb a címszerepre, majd még később a sokkal komplexebb karakterű Sekrestyésnéra.

    - Különösen izgalmas lehet egy darabban több hősnőt is alakítani…

    - Ugyanígy jártam a Lohengrinnel is. Nagyon sokszor énekeltem Elsa szerepét, de fél szemmel, vágyakozva, mindig odasandítottam Ortrudra, annyira vágytam rá. És jövőre végre az enyém lesz. Valószínűleg már fiatalon hallatszott, hogy a hangom nagyon sokoldalú, s hogy a drámai szerepek felé fog változni. Én is éreztem, hogy nem Mozart-énekesként fogok meghalni, de azért kivettem a részemet az Ő darabjaiból is.

    - Ugyan nagyon sokoldalú, de azért van kedvenc zeneszerzője?

    - Túl sok. Mindig azokkal vagyok eltelve, akikkel éppen sokat foglalkozom, most éppen Poulenc a kedvencem, hiszen A karmeliták párbeszédére készülök. Volt úgy, hogy azt mondtam: Richard Strauss az Isten. Vagy amikor megismertem Wagnert, sírtam és azt gondoltam, hogy Siegfriednél és Az istenek alkonyánál nincs tovább. Ez a sok-sok zeneszerző mind segít abban, hogy ilyen sokoldalúan élhessem az életemet.

    - Van még szerepálma, amit még szeretne elénekelni?

    - Klytemnestra, meg is lesz, de még nem árulhatom el, mikor és hol. Kundryt pedig már elénekeltem koncertszerűen, de hamarosan színpadon is az enyém lesz. Két év múlva hatvanéves leszek és szerencsés vagyok, hogy ezek az álomszerepek is elérnek hozzám.

    - Mi a véleménye a mostanában divatos modern rendezésekről?

    - Szeretem őket, mindemellett úgy látom, piaca is van az újszerű felfogásnak. Az igazi remekművek mindent túlélnek, még a legdurvább kaszabolásokat is. Viszont szükség is van rájuk, mert a mai világban csak az extrémitással lehet megfogni a közönséget. Ezek, úgy gondolom, nagyon jól megférnek a klasszikus rendezések mellett. Mert azokra is szükség van.

    - A csütörtöki koncerten Beethoventől az „Ah! Perfido-t” énekli, illetve Wagnertől Izolda szerelmi halálát? Ki választotta a műsort?

    - Én. Igen, bolond vagyok, be is vallom. Az Ah!Perfido! első helyen szerepelt, mellette valami mást javasoltam, mindegy is most, hogy mit. A Nemzeti Filharmonikusok azt kérték, hogy ahelyett inkább valami más német szerzőt ajánljak. Erre egyből a Liebestod ugrott be. Lehet, hogy soha senki nem énekelte őket ebben a felállásban, de akkor majd most én. A menedzserem is nagyot nézett, majd mondta, hogy nagyon-nagyon boldog lesz ez a zenekar…

(Az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönet illeti Somogyi Roxánát.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.