Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

"A mai napig a Klemperer-korszakból élek" – Interjú Boros Attilával

2018-05-10 12:38:49 - zéta -

Egy rádiós szerkesztő-műsorvezető általában nem kerül reflektorfénybe, megmarad a műfaj szürke eminenciásának, pedig elképesztő idők tanúja lehet. Boros Attilával életéről, munkásságáról beszélgettünk, kitérve az operarendezésről nemrégiben írt, s nagy port kavart esszéjére is.

Boros Attila    -Mi volt a zenével kapcsolatosan a legelső élményed?

   - "La donna e mobile”. Csak akkor még úgy énekelték, hogy „Az asszony ingatag”. Nyolcéves voltam, tanultam zongorázni. A rádióban hallottam, anyukám mondta, hogy egy olasz bácsi írta, akit úgy hívtak, hogy Verdi és a darab címe: Rigoletto. Ez nagyon tetszett, nyomban el is kezdtem a zongorán pötyögtetni.

   - Mikor volt ez?

   - Ez háborús időkben volt, 1942-ben. Attól kezdve, a rádióban mindig figyeltem az operarészleteket. Majd elkezdtem könnyű operaátiratokat is játszogatni, zongoratanárnőm nem nagy örömére. Eljutottam egészen a Tannhäuser Zarándokkórusáig. A zenével való ismerkedésemben a rádió nagyon sokat segített.

   - Élőben mikor találkoztál az operával?

   - 1947-ben. És mivel is kezd az ember? Én ezt tanácslom azóta is mindenkinek: A sevillai borbély. Gyurkovics Mária, Rösler Endre, Mindszenti Ödön énekelte Figarót (igen jó spielbaritonja volt a színháznak, sajnos nagyon korán meghalt) és Bencze Miklós volt Basilio (igazi kormos basszus, 1956-ban hagyta itt az országot), Fricsay Ferenc vezényelt. Legjobban az első felvonás nagy fináléja fogott meg. Röviddel ezután már az Aidát és a Toscát is láthattam Failonival, ez volt a zseniális olasz Maestro két utolsó vezénylése sajnálatosan korai halála előtt. Arra is emlékszem, hogy Járay József háromszor énekelte el a Levéláriát. Akkor még nem volt ilyen visszafogott a közönség… ilyen forró hangulatú estéken nőhettem fel. Ekkorra már előrehaladtam a rádiós ismerkedésben, nem sokkal később elmehettem az első Wagner-operára is, ami A walkür volt. Napokig készültem rá, zongoráztam a motívumokat, elképzelhetetlen lett volna csak úgy odaülni. A szöveget sem vetítették, mint most, de magyarul énekeltek. Utána napokig hatása alatt voltam.

   - Mi jelentette ebben az időben a csúcsot?

   - A legnagyobb és máig ható zenei élményem a Trisztán és Izolda volt, annak az utolsó előadása 1948. február 13-án, Wagner halálának évfordulóján. Ezután indult el egy enyhébb kultúrharc Wagner ellen (komolyabb formában később) és ezeket a műveket levették műsorról. A Trisztánt legközelebb csak 1959-ben adták.

   - Závodszky Zoltán, Némethy Ella…

   - Igen és Palánkay Klára, aki nagyszerű Brangäne volt. Akkora hatással volt rám, hogy a mai napig nem tudok nagyobb zenei élményt megnevezni, mint ezt a darabot, ezt az előadást. Ennyi volt a bevezető. Ebben az időszakban (a ’40-es évek végéről beszélünk) volt olyan hét, hogy háromszor ment a Mesterdalnokok Klempererrel és még a héten vezényelt egy Fideliót is. Ebből élek a mai napig és ez meg is maradt. Vagy amikor Molinari-Pradelli vezényelt egy fantasztikus Otellót. Erich Kleiber is járt itt akkor, két nagy estje volt a Filharmonikusokkal, az Operában a Marosszéki táncokat is dirigálta. Hihetetlen élmények rakódtak le ebből a korszakból.

   - A családod hogy fogadta a zenei megszállottságodat? Volt indíttatás otthonról is?

   - Különösebb indíttatás nem volt. Édesanyám kicsit terelt, de nem feltűnően. Persze voltak a családi könyvtárban zenészéletrajzok. S fontos volt, hogy hangszert tanulhattam.

   - Szüleid mivel foglalkoztak?

   - Édesapámnak kávéháza volt, úgy hívták: Pilvax, amit 1949-ben államosítottak. Ez döntően meghatározta a család további létét és sorsát. A következő húzás ezen a vonalon az 1951-es kitelepítés volt, ami 1953-ig, Sztálin haláláig tartott. Rendkívül nehéz körülmények között éltünk, de ezt a korszakot nem szeretném bővebben ecsetelni. Amikor vissza tudtunk jönni 1953-ban, a zenei eszmélésem már ott tartott, hogy én karmester szeretnék lenni. De naiv voltam ilyen múlttal…

   - Gondolom leérettségiztél…

   - Igen és mivel nem vettek fel a Zeneakadémiára, elmentem magánórákat venni báró Lukács Miklóshoz. Kicsit megdöbbent, mivel addig nem foglalkozott ilyesmivel. Mondtam neki, hogy nagyon sokat láttam vezényelni, ezért szeretnék nála tanulni. Emberileg is nagyon szimpatikus volt. Leültetett zongorázni, ami akkor már (19 éves voltam) egészen komoly szinten ment. Addigra a zongorázás mellé zeneszerzéstant, ellenpontot, hangszerelést is tanultam. Jártam Lukácshoz egy ideig (aki nem kért tandíjat), majd egy idő múlva azt mondta, hogy „amit lehetett megtanítottam, de a többit már magának kell megtanulnia, keressen egy zenekart vagy színházat”. És így kerültem Békéscsabára, a Jókai Színházba.

   - Milyen minőségben?

   - Mint korrepetitor és karigazgató, majd néhány hónap múlva, az első karmester váratlan távozása után engem bíztak meg a feladattal. A feladatot pedig elsősorban az operett jelentette. Nehéz, de nagyon szép korszak volt. Sokat kellett dolgozni, mert szinte mindig volt előadás, vagy bent a színházban, vagy tájoltunk. Két egymás utáni szabadnap sosem volt. Mikor az egyik darab ment, már készítettük elő a következőt. Ez két évig tartott.

   - Utána továbbléptél?

   - A Szolnoki Szigligeti Színházhoz kerültem, ugyanilyen munkakörbe, ott is eltöltöttem két évet. Közben jelentkeztem az Operaházba korrepetitornak. A meghallgatáson Ferencsik rakta elém a darabokat, a lapról olvasást vizsgálva nem a legkönnyebb oldalakat: Salomét, Istenek alkonyát, Székelyfonót, A kékszakállú herceg várát és A varázsfuvolát. A kékszakállúnál énekelni is kellett. „Hát Maga ezeket ismeri”, mondta. De folytatása nem lett, mert én az utcáról jöttem, szemben a Zeneakadémiáról érkezőkkel. Évekkel később, amikor Lukács Miklós lett az Operaház igazgatója (akkor én már a Rádiónál voltam), behívatott és megkérdezte, nem volna-e kedvem a művészeti titkárságot elvállalni. Akkor már elég jól bedolgoztam a rádiózásba és hiába volt megtisztelő az ajánlat, tudtam, amint változik az igazgató személye, változik a művészeti titkáré is.

   - Végül is Lukács Miklós nagyon hosszú ideig vezette az intézményt, annak ellenére, hogy Ő is egy rendszeridegen elem volt…

   - Igen, tizenkét évig volt direktor, de ezt akkor nem lehetett tudni. Maradtam hát a Rádiónál.

   - Oda hogy kerültél? Szolnoknál tartottunk…

   - Ott kezdtem el. A szolnoki stúdióban dolgoztam zenei szerkesztőként, de alkalmanként még énekeseket is kísértem, különböző műfajokban, még Neményi Lilit vagy Zsolnai Hédit is. Énekesek tanulmányait is segítettem magánúton, például Tutsek Piroskához négy vagy öt évig bejáratos voltam, kísértem a tanítványait, akik közül néhányan komoly karriert befutottak. Tátott szájjal bámultam a szobájában lévő képeket, Knappertsbusch, Furtwängler, Svanholm és még sokan. Mesélte, hogy amikor Ebolira hívták Bécsbe, Bruno Walterrel tartott zongorás próbát. Akkor még természetes volt, hogy a karmester ült a zongoránál a próbán. Tutsek Bécsben látta a fiatal Svanholmot és Ő hívta fel az Operaház vezetésének a figyelmét, hogy addig hívják meg, amíg még meg tudják fizetni. Évekig idejárt, az összes nagy szerepét elénekelte nálunk.

   - Sőt, Kodály 60. születésnapján még a Psalmust is, magyarul.

   - Svanholm ritka intelligens művész volt. Tálas Ernő magyar származású énekes, néhány hónapja hunyt el igen magas korban. Tőle tudom, hogy amikor a stockholmi operaházba felvételizett, Svanholm volt az igazgató és személyesen kísérte a jelentkezőket zongorán. Ez sem mindennapos dolog ma már.

   - Hogy kerültél a Magyar Rádióhoz?

   - Könnyűzenei szerkesztőt kerestek, jelezve, hogy riporteri tevékenység is lenne. Miután színházi világból jöttem, sok könnyűzenét vezényeltem, jelentkeztem. Nagyon hamar eljött egy érdekes szituáció. A neves bécsi bariton, Erich Kunz vendégszerepelt A varázsfuvolában, riportot kellett készíteni vele. Nagyon jól sikerült egyórás műsor lett belőle. Kiderült, hogy beszélek nyelveket is, így amikor Ernest Ansermet lépett föl a Budapesti Zenei Heteken, Kroó Tanár Úr engem bízott meg a feladattal. Amikor a margitszigeti Nagyszállóhoz megérkezett, hiába várta ott egy halom kolléga, nem akart interjút adni. Idős volt már. De egyszer csak körülnézett és intett nekem. Kínos szituáció volt, majd a szobájában egy órán keresztül beszélgettünk Stravinskyről, Bartókról, a Borisz Godunov különböző hangszereléseiről, ezzel értem vissza Kroó Tanár Úrhoz. A mennybe mentem.

   - Gondolom, innentől nem volt kérdés a komolyzenei affinitásod sem…

   - Utána jöttek a többiek. Wolfgang Windgassen, Astrid Varnay, Karl Böhm, Mario Del Monaco, fel sem tudnám sorolni ki mindenkivel beszélgettem. Akkoriban jöttem rá, hogy a Rádióban biztosan van felvétel Otto Klempererrel is. Mert a jegyzetekből tudtuk, hogy egyes előadásokat a Rádió felvett, de sosem játszották őket. Kiderült, hogy lakklemezre készültek, ami csak egy-két lejátszást tett volna lehetővé. Utána lepereg róla a lakk és dobhatjuk ki. A Rádió pincéjében találtuk meg, rettenetes állapotban. Először alaposan meg kellett tisztítani a húszesztendős portól. Akkor jött következő gond, 1970-ben már nem volt olyan készülék, amivel le lehetett volna játszani. Mivel az akkor használatos lemezjátszók nagyon könnyűek voltak, kétforintosokat tettünk a pick-upra, hogy súlyosabban nehezedjen a tű a lemezre. Sikerült, így lett egy nagy sorozat Klemperer budapesti korszakáról. Akkora sikere lett, hogy a Zeneműkiadó megkeresett, adjuk ki könyv formájában is. Két kiadás is elkelt.

   - Ennek kapcsán Klemperer lányát is megismerted.

   - Elragadó, kedves hölgy volt, meglátogathattam Zürichben, francia pezsgővel kínált, akkor az ötvenes éveiben járt. Egy kétrészes műsor készült vele, magyar hangja Lukács Margit volt. Tőle tudtam meg, hogy Klemperer ki nem állhatta a hanglemezeket. Elkészítette a felvételeket, de soha meg nem hallgatta őket, mert úgy érezte, hogy most már másképp csinálná. Persze ez igazolja, hogy kiderült, hogy micsoda tempóbeli eltérések vannak különböző időszakainak felvételei között. A budapesti és a későbbi londoni Varázsfuvola nyitánynál másfél-két perc eltérés mutatkozott.

   - Én abban az időben szocializálódtam, amikor minden héten volt színházi közvetítés, operaközvetítés a rádióban. Az Operaházban, Erkel Színházban minden premieren, a Zeneakadémián minden fontosabbnak tűnő koncerten kint volt a közvetítőkocsi.

   - 1983-ban Wagner-év volt, akkor volt itt Lovro von Matačić, Az istenek alkonya III. felvonását adták. Vagy óriási élményt jelentett Charles Munch budapesti koncertje a Rádiózenekarral, az a fajta derűs dirigálás elbűvölte a zenekart és mentek utána. Azóta sem tudom Ravel La Valse-ot meghallgatni, annyira különleges élmény volt vele.

   - Amikor az első lemezeimet vettem, akkor volt a hazai piacon olyan Fantasztikus szimfónia, ami szerintem ezen a hangversenyen készült a Rádiózenekarral, Munch-hel.

   - Igen, és ha jól rémlik ez volt az első sztereó élő felvétel Magyarországon.

   - Nyaranta rendszeresen közvetítettél Bayreuthból, Meixner Mihállyal közösen, hol felváltva, hol vállvetve...

   - Meixner Mihály nagyon hiányzik. Annyira egy húron pendültünk. Volt egy olyan Trisztán-közvetítésünk, amikor negyven perccel többet kellett beszélnünk. Valami oknál fogva nagyot csúszott a szünet. Kérdezték a technikai szobából, hogy beszélünk-e vagy adjanak valami felvételt inkább. „Mennyit kell beszélni?” „Nem tudjuk.” Beszéltünk negyven percig, adtuk egymásnak a szót, a gondolatokat.

   - A Rádiózenekarról is írtál egy könyvet és A magyar opera 30 éve című kiadvány is a nevedhez kötődik. Nemrégiben szükségem volt Vántus Istvánnal kapcsolatban néhány információra és egyedül ebben a kötetben találtam meg.

   - Akkor már nem dolgoztam hiába. Ez utóbbiban minden szerzőt körbejártam, interjúkat készítve. Vántus sorsa az igazi vidéki sors, hiába jelentős alkotó, viszonylag korán halt meg és Szegeden kívül nem nagyon ápolják emlékét. Főműve, Az aranykoporsó premierjét is én közvetítettem. Emlékszem, mennyire meglepődtem, hogy az milyen nagyszerű opera. Nagyon énekesbarát módon úgy van megszerkesztve, hogy nem nyomja el a zenekari faktúra a szöveget, mint sok más kortárs műben. A modern szerzők zöme szimfonikusan gondolkodik, és az énekszólamok – ha vannak – eleve háttérbe szorulnak. Emlékszem, Szokolay Sándornak mondtam, amikor az Ecce homo-n dolgozott, hogy vékonyabb zenekarra lenne szükség utalva a korábbi operái töménységére. „De ez most énekesbarát opera lesz” mondta az aranyos Szokolay.

   - Emlékszem, Molnár András szinte trisztáni nehézségű szólamot énekelt.

   - Róla jut eszembe, volt az I. kerületi művelődési házban egy opera-együttesem majd harminc éven keresztül, Ő ott kezdte a pályáját és még sokan mások, olyanok is, akik külföldre kerültek. Olyan darabokat adtunk elő, mint a Figaro házassága, Az álarcosbál, Borisz Godunov, persze keresztmetszeteket. Az én feladatom volt a betanítás, koncerteken én kísértem zongorával őket, a Boriszhoz zenekar is volt. Bánffy György volt a narrátor.

   - Te az eredeti vagy a magyar nyelvű operaelőadást pártolod?

   - Operát igazán megismerni csak magyar nyelvű előadáson lehet. Magamból indulok ki, annak idején sokszor megnéztem egy darabot, harmadszor már szinte kívülről tudtam a szöveget. Akik ott voltunk a harmadik emeleten, nekünk ez mind természetes volt, idézgettük is egymásnak. „Mit ér a trón, mit ér hatalom, ha szüntelen csak sújt a végzet árja”, ha ezt nekem oroszul éneklik, és közben olvasom, nem igaz, hogy megszeretem a Boriszt. Megismerem, de nem szeretem meg. Most, élemedett korban pontosan tudom, mit hallok, de fiatalon ez nem ment volna.

   - Amikor régen jött egy vendégművész és eredeti nyelven beállt a magyar nyelvű előadók közé nem ugyanez volt?

   - Abban az Erich Kunzos Varázsfuvolában Murray Dickie volt Tamino és Ernster Dezső Sarastro. László Margit az első felvonást németül énekelte, akkor szót neki Mikó András, hogy tessék magyarul énekelni. Személyhez szól, ha az anyanyelveden hallod. Kováts Kolos énekelte Fülöp királyt magyarul is és olaszul is elég sokat idehaza, Ő mesélte, hogy egészen más volt, ami feléje áradt a közönség felől, amikor az énekelte, hogy „Majd alszom én, ha véget ér a kín…”. Ezt egy igazi művész érzi.

   - Pár éve hallottam először az Operaház 1959-es moszkvai vendégjátékának a Don Carlos-hangfelvételét. És megdöbbentem, hogy milyen tökéletesen lehetett minden szereplő minden szavát érteni. Ez nyilván énekkultúra kérdése is, de manapság, ha olykor belefutok magyar nyelvű előadásba (akár a Bánk bánt vesszük alapul), ilyen élményem nincs.

   - Az volt a jellemző, hogy mindenkinek minden szavát érteni kell. Fráter Gedeon a ’30-as években került az Operaházhoz korrepetitorként. Ő mesélte, hogy annak idején a III. emeleten a saját zongorakivonatába be tudta írni a magyar szöveget néhány előadás alatt. De ehhez azt is hozzáteszem, hogy jobb volt az Operaház akusztikája. A 80-as évek újjáépítésével határozottan romlott.

   - Amikor a Don Giovannit bemutatták Ljubimov rendezésében, a premiert a rádió mellett hallgattam. Te közvetítetted, és nem tetszett Neked.

   - Ugyanez volt, amikor Katharine Wagner Lohengrin-rendezését közvetíthettem. Azzal fejeztem be, hogy ’Kedves Hallgatók, örülhetnek, hogy nincsenek itt és nem látják azt, amit én látok’.

   - Nemrégiben írtál egy cikket a Magyar Időkben, ami a modern operarendezéseket vette górcső alá. Nagy port vertél fel vele.

   - Hál’ Istennek, elég nagy vihar lett belőle. Ez is volt a célom, utána sok gratulációt kaptam, még Németországból is. Érdekes, hogy Ókovács Szilveszter magára vette és írásban reagált, pedig nem csak neki szántam. Kétféle védekezése volt. Egyfelől finoman sejtetni engedte, hogy akinek ilyen rossz a véleménye, az csak elmeszesedett agyú, szenilis ember lehet, hivatkozott is a koromra. Másfelől meg úgy válaszolt, mintha én a 100 évvel ezelőtti díszletet, jelmezt és gesztusrendszert szeretném ma is látni. Ez nem igaz, erről egy árva szót sem írtam. Azt írtam, hogy egy opera helyszínének, cselekményének önkényes, durva megváltoztatása, szerepek, szereplők egyéniségének átalakítása, a szerző által megírt pozitív tendenciák kigúnyolása nem tartozik a rendezés feladatai közé. És arról is írtam, hogy korunk úgynevezett rendezései nem a semmiből, hanem a XX. század materializmusából, az individuumot, a humán ideákat tagadó világnézetéből kerültek színpadra. Aki tud olvasni, megértette ezt, árnyékbokszolásra nincs értelme válaszolni. Manapság durva megoldásokkal kell szembesülnie a nézőnek. Egyes darabokban halottak támadnak föl, szinte a dél-amerikai szappanoperák dramaturgiai szintjén. Mint hallom, Salzburgban legutóbb Scarpiának sikerült túlélnie a kést és megjelenik az Angyalvár tetején. Ez nem rendezés, ez barbarizmus. Egy regényt vagy egy verset sem írnak át. Egy operát miért lehet? Már húsz évvel ezelőtt, amikor még húsz évvel kevésbé voltam szenilis, akkor írtam egy cikket, ’Miért kell megölni a mítoszt?’ címmel, a Wagner Társaság lapjában jelent meg. A mítosz az emberiség ősemlékezete. Ezt nem lehet kihajítani az ablakon.

   - Mostanában az olasz Carmen borzolta a kedélyeket, ahol nem José szúrja le a lányt, hanem Carmen lövi le őt. Szerinted hogy mehetett ennyire félre ez a műfaj?

   - Ez Németországból indult el. Christian Thielemann írta Életem Wagnerrel c. könyvében, hogy a ’60-as, ’70-es években Nyugat-Németországban azt tanították meg neki, hogy német történelem és német művészet nincs. Ezeknek a Wagner-rendezéseknek semmiképpen nincs már német jellege, mert ez volt a cél. Ezért van Lenin-szobor, ezért van az afrikai őserdő, ezért van elmegyógyintézetben Parsifal, hogy ne hasonlítson Wagnerre. Nem értem, hogy a zenét egyáltalán miért hagyták meg? Erről jut eszembe, hogy írtam egy szatirikus pamfletet arról, hogyha már színpadi látvány és történet távolról sem hasonlít az eredeti műre, teljesen fölösleges pénzpocsékolás Wagner- és Strauss-operák esetében 80-100 tagú zenekar szerepeltetése. Ellenben áthangszerelve, egy 10-12 tagú big band hangzása sokkal jobban illene a „ma emberéhez” szóló előadásokhoz. Milyen szép is lenne például, amint egy gigaplázában – hol is másutt? – biztonsági őrként fungáló Wotan egy szál gitárral pöcögtetné a Tűzvarázs dallamát, miközben Brünnhilde egy bevásárló kocsiban meztelenül, néhány nejlonszatyorral letakarva várná, hogy elszenderüljön. Igazi XXI. századi katarzis!

   - A XIX. század az énekes mindenhatóságáról szólt, aki meghatározta a tempót, az áriáinak sorrendjét, megmondta, hogy ő lovon szeretne bejönni, vagy bármit. Ekkoriban még a karmester nevét sem írták ki a színlapokra, rendezői státusz meg nem is igen létezett. A XX. század első felére ez lassan átfordult és mondjuk Toscaninivel a karmesterek átvették a hatalmat egy jó fél évszázadra, majd a második világháború utáni évtizedekben szép lassan a rendezők kerültek fölénybe.

   - Én mindent megértek, csak az átírást, a megváltoztatást nem tudom elfogadni. Nem lehet megváltoztatni a cselekményt. A bolygó hollandiban a Fonókórus nem szövőkórus (mint Szikoránál) és nem mosógépkórus (mint Kovaliknál). Szerencsétlen Wagner még a zenébe is belekomponálta a rokka hangját. De ez még csak a kisebb barbarizmus. Sajnálom, hogy az európai kultúra termékeit így sorvasztják el.

   - Mivel foglalkozol mostanában?

   - A Magyar Katolikus Rádióban készítek műsorokat. Kitalálom címmel egy héten egyszer vagy kétszer van műsorom. Havonta van egy Dallamív című félórás műsorom és egy egyórás program, Az opera világa címmel. Ezekben kitombolhatom a fantáziámat és az évek múlásával az opera műfaja iránt érzett egyre nagyobb csodálatomat.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.