Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Verdi Requiemje Budapesten és Győrben I.

2017-11-10 20:41:52 - ppp -

Verdi Requiemje Budapesten és Győrben I. 2017. november 2/4
Erkel Színház

Sümegi Eszter
Szántó Andrea
Hector Lopez Mendoza
Alexander Roslavets

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
vez. Pier Giorgio Morandi

Verdi Requiemje is azon művek közé tartozik, amelyet csak akkor megyek megnézni, meghallgatni, ha az előadók közt számomra valóban vonzó nevek találhatók. Annyi csodálatos élmény fűz hozzá, hogy nem szívesen írom felül magamban azokat, és annyi felvétel áll rendelkezésünkre ma már a világhálón, hogy ha valakinek kedve és igénye támad meghallgatni, valóban a bőség zavarával kell megküzdenie.

Persze tudjuk, hogy az élő zene mindig más, és Verdi remekműve jó előadásban egyéb művekhez alig fogható élményt jelent. Ezért döntöttem úgy, hogy az Erkel Színházban és a győri Richter János Teremben tartott koncertet is meghallgatom. Mindkét helyszínen a szoprán szólóra hirdetett énekesnők, Boross Csilla és Kolonits Klára volt a fő vonzerő, de Budapesten nem kevésbé vonzott kedvenc karmestereim egyike, Pier Giorgio Morandi neve is.

Sajnos Boross Csilla hosszabb ideje tartó betegsége miatt kénytelen volt fellépéseit lemondani, amit rendkívüli módon sajnáltam, de Morandi neve garanciának tűnt rá, hogy olyan koncertet hallhatok majd, amelyért érdemes kétszer is ellátogatni az Erkel Színházba. Morandi hiányát az Operaházból többször is reklamáltam írásaimban, mert úgy gondolom, hogy az olasz repertoárban ma a legmagasabb világszínvonalat képviseli. Ha pedig Magyarországon családi kapcsolatai miatt szinte „kéznél van”, óriási veszteség és mulasztás, hogy évek óta egyáltalán nem számol vele az Operaház. (Helyette megkaptuk Pinchas Steinberget….)

Nos, Morandi ezen a két estén ismét igazolta számomra szakmai presztízsét: ő olyan teremtő erejű karmester, aki nem csak egyszerűen jól interpretál egy művet, hanem képes arra, hogy új megvilágításba helyezze azt, feltárja legmélyebb titkait. Hogy csodát teremtsen. Hozzá kell tennem azt is, hogy a semmiből teremteni csak a Teremtő volt képes, Morandi kénytelen volt hozott anyagból dolgozni, azaz azokkal a közreműködőkkel, akik rendelkezésére álltak. Ezen az estén az olasz maestro nem volt szerencsés helyzetben, illetve csak részben: voltak partnerei, akik fel tudtak nőni hozzá és a feladathoz, a csodát majdnem vagy teljesen elérték, de ezzel az énekes kvartettel a teljes csoda sajnos nem születhetett meg.

Morandi egyetlen valódi partnere és segítője a zenekar és koncertmesterük, a nagyszerű Danyilova Galina volt. Az egész koncerten tökéletesen együtt lélegzettek irányítójukkal, zenélésüket a teljes megértés és a dirigens iránti látható rokonszenv hatotta át. A hangverseny legemlékezetesebb pillanata volt számomra a Dies irae visszatérése után a Lacrymosába való átvezető zene egészen fantasztikus, borzongatóan szép vonós hangzása, és a teljes Offertorio zenekari része, a különösen expresszív mélyvonós együttessel. Ha egy hasonlattal élhetek, olyan volt, mint mikor egy érkező lélek előtt kitárul a Mennyország kapuja, hogy oda benézhessen: meghallgassa, hogy énekelnek odabenn az angyalok — majd mikor megállapította, hogy ez a hely tetszik neki, a kapu bezárul mögötte. Ez a Mennyország, megérkeztem! Ezeket a kivételes pillanatokat köszönöm a zenekarnak.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a Mennyországban ezen az estén az angyalok nem énekeltek olyan csodálatosan, vagy legalábbis nagyon eltérő énekesi színvonalon. A rájuk vonatkozó értékelésemet a színvonal emelkedő sorrendjében prezentálnám: Hector Lopez Mendoza olyan kétségbeejtően rosszul énekelte a tenor szólamot, ahogy soha életemben profi énekestől nem hallottam. Illetve épp itt a gond: Mendoza nem tekinthető profi énekesnek, énekeljen bár a világ akármelyik színházában. Mert nem tud énekelni, nincs énektechnikája. Az az ókori kínai emberke jutott róla eszembe, akit gyerekkorában egy korsóba zártak, abban nőtt fel, és mikor felnőtt korában a korsót letörték róla, ott állt a korsó formájú ember. Kegyetlen játék… ahogy kegyetlen hallgatni Mendozát is. Korsó helyett egy tokba zárt ember, aki karját maga elé kulcsolva, egy beszűkült testből próbálja kipréselni a hangokat. Minél magasabbra vezet a szólam, annál hátrébbról, annál erőtlenebbül. Intonációja is súlyos defektusoktól volt terhelt, az első koncert Lux eterna tételében világcsoda, hogy partnerei képesek voltak mellette a helyes hangnemben maradni. Ez a hang lehet Spoletta, lehet Abdallo egy vidéki színházban, de nem Stiffelio, nem Requiem-szólista. Pár éve írtam elég hosszan katasztrofális Turiddujáról és annál csak árnyalattal jobb Cavaradossijáról, utána nem kellett elszenvednünk egy darabig. Úgy látszik, most valaki ismét kitalálta őt nekünk… nem kellene, nagyon nem. Pénzért árusított jegyekkel semmiképp. (Argentin barátném kifejezései jutottak még róla eszembe, melyekkel sommásan szokott minősíteni egy-egy elfogadhatatlan énekest: „questo rovina tutto”… vagy „tenore da sparare”.)

A basszus szólóban a belorusz Alekszandr Roslavetzet hallhattuk. Aki végigülte a tavalyi Marton Éva-énekverseny nagy részét, mint én is tettem, annak nem volt ismeretlen. Ugyan már akkor sem értettem a zsűri döntését, mert nem találtam a nagydíjra méltónak sem hangját, sem előadói képességét. A kormos szláv basszusok szénbányája, úgy tűnik, már arrafelé is kimerülőben van: Roslavetz matériája is inkább bariton, mint basszus, nem szól egyetlen regiszterben sem. Ő is a ma divatos, test nélküli énekléssel operál, mint lassan már mindenki a világon: szájban és ajakkal képzi a hangot kizárólag, így az ott is marad, a szájüregben. Alatta gyenge a támasz, hiányzik a teljes korpusz rezonanciája, amitől egy basszus hang basszus lesz, és úgy is szól. Formálása egyhangú, ami egyenesen következik abból, hogy dinamikai árnyalatokra, fokozatokra képtelen. Mendozánál jobb volt zeneileg, a kottát korrektül leénekelte, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megfelelő bázis lenne a kvartettek alsó szólamában.

Szántó Andreát eddig csak a Puritánok Enrichettájaként láttam és hallottam, akkor kedvező benyomást tett rám, még gondoltam is, hogy jó lenne nagyobb feladatban hallanom. Most ismét az történt, mint már sokszor, hogy egy nagyobb és összetettebb feladatban lehet reálisabb képet kapni egy énekesről. Szántó hangja csak a magas regiszterben szól, közép- és mély fekvésben erőtlen. Tulajdonképpen ő is a ma szintén divatos rövid szopránok sorába tartozik, akik mezzót énekelnek. Vannak szerepek, ahol ez működik, de vannak, amelyekben nem. A Requiem az én ízlésem szerint más hangkaraktert igényel, ha pedig mégis felkérik rá, zenei formálásban, kifejezésben, muzikalitásban kell többet felmutatni. Szántó Andrea a két estén ezen a téren nem adott különösebb pluszt, az ő produkcióját is korrektnek, de nem különösebben lelkesítőnek találtam.

A szoprán szólóba ezúttal is, mint már máskor is az elmúlt években, Sümegi Eszter ugrott be. Az idő múlása, a német fach drámai szerepeinek folyamatos éneklése egyre jobban érezteti hatását, de nem annyira, hogy ne tekintsük ma is intaktnak hangilag. A már régóta észlelhető jelenségek: a piano éneklés hiánya, a csúcshangok elvékonyodása és tremolója ma már olyan tulajdonság, amelyet nem érdemes minden alkalommal szóvá tenni; ezek mára jellemzőivé és tulajdonságaivá váltak. Sajnos gyakran tudatosan is rátesz egy lapáttal, egy-egy exponált magas hangot megnyom, ezzel intonációban is felnyomja, és ilyenkor változik a szín is, nem előnyére. A szólam nagy részében láthatóan nagy koncentrációval úrrá lesz a technikai gondokon, de egyes tételekben (Agnus Dei és a Libera me „Requiem aeternam” része) a pianók hiánya folyamatosan alacsony intonációval párosult. Mindezek ellenére: ezen az estén a négy szólista közül ő volt az egyetlen, aki Verdi remekművéhez méltó volt hangilag és zeneileg, és az egyetlen valóban komolyan vehető énekes produkciót nyújtotta.

Az Operaház énekkara az Erkel színházi koncerteken eleve akusztikai hendikeppel indul. A színpad leghátsó részében állnak, mellettük a takarás függönyei, felettük a zsinórpadlás. Nincs semmi, ami segítségükre lenne ahhoz, hogy hangjuk ne szaladjon szanaszét, hanem oda jusson, ahova kellene: a nézők füléhez. Nem feltételezhetem, mert egyszerűen képtelenség lenne, hogy az az énekkar, amelynek hangja tömören zeng csütörtökön a Hugenottákban, más hatást kelt szombaton a Requiemben. Hiányzik az az épített koncertháttér, amely megvolt az Operaházban, de emlékszem még diákkoromból, Ferencsik bérletes koncertjeiből, hogy az Erkel Színházban is rendelkezésre állt. Azonos anyagból és színben, mint amilyen faburkolat keretként körülöleli a színpad előtti részt. Ahol most a zenekar ült — nem véletlen tehát, hogy ők annyira jól hallatszottak, az énekkar viszont korántsem. Egyszóval: a sokszor bizonyított kórusnak semmi felróni való nincs, akusztikai problémájukat kell megoldani a hangterelés valamilyen formájával. Az Erkel Színház éveken keresztül koncertteremként is működni fog, tehát szükséges és érdemes is. Ha az illetékesek valami újabb hasznos beruházáson törnék a fejüket. Vagy esetleg eladnák a ködgépet…

(folyt.köv.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.