Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Csak a szépség - Radovan Vlatković és a Nemzeti Filharmonikusok a MűPában

2017-11-03 13:05:09 - dni -

Bertrand de Billy 2017. október 26.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

WAGNER: Siegfried-idill
MOZART: Esz-dúr kürtverseny, K.447
R. STRAUSS: Imígyen szóla Zarathustra - szimfonikus költemény, Op.30

Radovan Vlatković (kürt)
Nemzeti Filharmonikusok
vez.: Bertrand de Billy

Az ember csak a műsorlapon végignéz, már tudja, hogy szép lesz. Ha van valamilyen kétség, akkor esetleg az, hogy a Siegfried-idillt egy alkalmatlan karmester el tudja rontani, a Zarathustrát pedig egy rossz zenekar teheti tönkre.

Most ilyesmi nem fenyeget: az NFZ-t ismerjük, és ha a karmestert én nem is hallottam még élőben, szavahihető fültanúk szerint elég jó. (Meg kell jegyeznem, kb 2 éve Bertrand de Billy már vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat itt a MűPában, sajnos azon nem voltam ott...)

De hogy végül is milyen, azt nagyon hamar megtudjuk. A Wagner részlet első néhány üteme alapján nyilvánvaló, hogy Bertrand de Billy nem éri be egyszerű ütemezéssel. Beszédesek a hangsúlyok, Rugalmas és élő az agogika. Végül is nem csinál semmi feltűnőt, az első műsorszámot ráadásul pálca nélkül, igazán takarékos mozdulatokkal dirigálja.
Maga a zenekar ijeszt meg az első másodpercekben, a vonósok hangja az érdesség határán még innen, de érzékelhetően matt. Talán csak nem voltak még teljesen összeszedettek a kezdéshez, mindenesetre mire igazán odafigyelhettem volna arra, hogy mi is a probléma, az már meg is szűnt.

Egyszóval a Siegfried idill igazán illúziókeltő, finom és szép volt.

Ahogy azután a Mozart is, bár azt én már nem éreztem annyira indokoltnak.
Tudom, ez inkább az én személyes problémám, de meggyőződésem, hogy Mozart esetében nem feltétlenül jó, ha csak a gemütlich bécsi finomságot látjuk benne. Vlatković mindent megtett, szép, szárnyaló hangszínnel és puhán játszott – még akkor és ott is, amikor én szívesen hallottam volna valami rusztikusabb karaktert, merthogy Mozart gyakran igenis gyakran szellemes, humoros, drámai, vagy akár harsány. Szinte tolakodó az emlék, hogy ugyanitt, a legelső nyilvános hangversenyen – Istenem, már tizenkét éve – milyen táncos, vidám és lendületes menüettet hallottunk a „kis g-moll” szimfóniában. Igen, olyat, ahol a tánc közben a lányok és legények leteszik a sarkukat, vagy akár dobbantanak és nem pedig lebegve úszkálnak a levegőben! Tudom, azt még Kocsis vezényelte…

A Zarathustra nagyon érdekes darab. Olyan, amilyenbe a nagyon fiatal zeneszerző ablaktól zsiráfig lelkesen mindent belerak, de aztán zenei minőségben-mélységben nem tud versenyre kelni saját céljaival. Egyetlen dolog menti meg attól, hogy Nietzsche filozófiája helyett csak felületes csacsogás, egyfajta filmzene legyen belőle: ebben a tálalásban elképesztően tud szólni a teljes szimfonikus zenekar.

Szinte látom-hallom, amikor anno a puritán zenekritikus elővéve a partitúrát leütötte a zongorán azt a bizonyos kontra c-t, és vállat vont. Azóta se érti szegény...

Nos, azért, amikor nyolc nagybőgőn szól, orgonán szól az a bizonyos c – az nem ugyanaz. És a Nemzeti Filharmonikusok gondoskodtak róla, hogy ez a hangélmény ne csupán a hangerőről szóljon. Ragyogtak a fafúvós szólók, a magas trombita hangok, a koncertmester szóló-hegedűje – és úgy általában az egész.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.