Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Nyíltan bujkáló szomorúság – A Concerto Armonico koncertje a Festetics Palotában

2017-10-17 16:40:37 - vape -

A Concerto Armonico koncertje a Festetics Palotában 2017. október 15.
Budapest, Festetics Palota

Telemann h-moll szvit
Telemann F-dúr szonáta
Telemann e-moll concerto két hegedűre
Telemann D-dúr szvit

Homoki Gábor, Román Mikola – hegedű
Concerto Armonico
Művészeti vezető: Spányi Miklós

Telemann – életében – szerencsés zeneszerző volt. Bachot csak orgonistaként becsülték, igaz annak igen nagyra, azonkívül idejétmúlt figuraként, a kontrapunkt nagymestereként volt némi hírneve. Minden idők egyik legnagyobb komponistája, Händel pedig elszelelt Angliába. Így ő, Georg Philipp Telemann volt a német zeneszerző az 1700-as évek első felében hazájában, sőt Európában is.

Miután azonban 1767-ben, 250 évvel ezelőtt meghalt, mint minden rendes barokk zeneszerzőnek, neki is a gyors felejtés lett osztályrésze. Ami nem is csoda, hiszen Haydn akkor már 35, Mozart 11 éves volt, és csak három év volt hátra Beethoven megszületéséig… Hiába viszont a 19.században feltámadt érdeklődés a zenetörténeti múlt iránt, úgy tűnik sem a hivatalos zenetörténet írás, sem a zeneszerető nagy közönség nem tudott, igazán zöldágra vergődni vele az elmúlt időkben. Többek között azért is, mert Bach és Händel valahogy (és jogosan) mindig fontosabb nála.

Vagyis műveinek jórésze, vagy nincs kiadva, vagy nincs róla nagymonográfia, szóval még mindig ismeretlen. És bár lemezeken hozzáférhető sok igazán jó alkotása, koncerteken ezek – még az autentikus barokk zenészek műsorán is – ritkán, de inkább egyáltalán nem hallhatók. A mostani évforduló egy kicsit kivétel, ezt erősíti a Concerto Armonico két részes kis sorozata is, amelynek műsorán második alkalommal két szvit, egy szonáta és egy concerto szerepelt. Ha már itt tartunk: érdekesebbé, hosszabbá, színesebbé lehetett volna tehető az összeállítás, ha az együttes vezetője, aki kiváló csembalista, eljátszik néhányat a mester ritkábbnál is ritkábban hallható billentyűs terméséből. Mi más, mint egy ilyen évfordulós megemlékezés a legalkalmasabb erre.

A koncert egy h-moll szvittel kezdődött, és bár azt nem lehet mondani, a kis kamarazenekar különösebben összecsiszolt hangzást produkált volna, a zenészek tudták azt, ami igazán szükséges: Telemann legszemélyesebb hangja megszólalt. Ez a dallamvilág, a harmóniavilág és a - most csupán vonósokkal felálló – zenekar hangzásvilágának egységéből állt össze. Karakteresen és táncosan szólaltak meg a karakter- és tánctételek. A műsorban F-dúr szonátaként jelölt mű valójában egy kvartett, két hegedű, brácsa basso continuo összeállításra, míg a kéthegedűs versenymű második lassútétele azért volt érdekes, mert Vivaldi bármikor bevállalhatta volna szerzőségét.

A záró, D-dúr szvitben ismét megszólalt a jellegzetes nagyon egyéni telemanni hang, ami a zeneszerző legjobb műveire olyannyira jellemező. Illetve Telemann akkor a legfigyelemreméltóbb, amikor ez a hang megszólal. Valami megfoghatatlan, állandóan jelenlévő szomorúság ez, ott bujkál a még a felszabadultabbnak szánt, táncos tételekben is, figyelmeztetve az elkerülhetetlenre. Ha egy műben, ha egy hangversenyen ezt meghalljuk, a szerzőnek, az előadóknak nyert ügye van.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.