Bejelentkezés Regisztráció

Vidéken

Generációk találkozása

2017-04-19 21:39:58 Heiner Lajos

2017. április 4.
Szeged, Nemzeti Színház

Prokofjev: I. („Klasszikus”) szimfónia, D-dúr, Op.25
Haydn: D-dúr zongoraverseny, Hob. XVIII/11
Sosztakovics: V. szimfónia, d-moll, Op.47

Szegedi Szimfonikus Zenekar
km. Boros Misi
vez. Pál Tamás

A zenekar igazgatója, Lukácsházi Győző bevezetőjében jelezte: ezt a koncertet eredetileg két fiatal művész felléptével tervezték, ám Madaras Gergely lemondani kényszerült az estét – így esett a választás egy másik, ifjú dirigensre.

Az est karmestere így az idén nyolcvan esztendős Pál Tamás lett.

Akit par excellence operadirigensként tartunk számon. Ám a szimfonikus repertoárban is igencsak jártas (s hivatkozhatnék még Gregor Józsefre, aki mint a legkiválóbb zongorakísérőt emlegette). Sok nagyszerű koncertje „ugrik be” kapásból, így egy pár évvel korábbi Brahms Negyedik, amikor, pódium nélkül, szinte zenészei között állva, „kihúzta” a darabot a muzsikusokból. Vagy egy évtizedekkel korábbi rádióközvetítés, Pál elkezdte a b-moll Csajkovszkij-koncert Allegrójat a szokásos tempóban, mire a zongorista, a néhai Alexander Szlobodanyik, mint valami oroszlán, valóban con fuoco kezdett el játszani, egyfajta őrült versenyfutás kezdődött el szólista és hangszeres között, viszcerális izgalommal, valahogy úgy, mint anno Horowitz és Barbirolli esetében.

S – tartok tőle – kevesen tudják, hogy Brahms Harmadik szimfóniájának az irányításával készített felvételéről (mondják, a dirigensek számára legnehezebb Brahms-opus e műfajban, megkínlódott vele Toscanini és von Karajan is), a mértékadó amerikai zenei szaklap, a Fanfare dicshimnuszt zengett.

Okosan felépített program várta a hallgatót. A nyitószám Prokofjev Klasszikus szimfóniája volt, áttetsző textúrával interpretálva.

Ezt követte Haydn legnépszerűbb zongoraversenye, a D-dúr, Hob. XVIII/11. Egy kis offolás: emlékszem Somfai László professzor úr egy nagyszerű szegedi előadására Haydn életéről és műveiről, említette, a Magyar Rádió hamarosan a Hoboken-jegyzék alapján közli majd a mester opusait. Az előadás harmincvalahány éve hangzott el, és ma is…

A hatalmas haydni oeuvre apró szegmensét alkotják csak a versenyművek, s igazából csak három igazán népszerű közülük, a C-dúr gordonkaverseny, az Esz-dúr trombitaverseny, s az estén felcsendülő darab, egyébként az 1784-es első nyomtatott kiadás először használja a fortepiano elnevezést a csembaló szó helyett.

Némi csodálkozással konstatáltam, hogy a Momus adattárában nem szerepel a szólista neve, sem mint Boros Misi, sem mint Mihály.

Gondolom, sokan némi averzióval tekintünk az úgynevezett csodagyerekekre. Messze nem mindből válik érett művész (ahogy, mutatis mutandis, kevés bájos kislányból lesz szép nő). Boros Misi – vagy, 14 évével, lassan Mihály – nem csodagyerek.
Érett művész, a technikai perfekcionizmus magától értetődő, de játéka muzikalitással is teli. Óhatatlanul a kontraszt jut eszembe Lang Langgal összevetve – nála is 100%-os a technika – amihez 1% művészet társul.

S szinte hihetetlen érzés volt szinte tapintani a dirigens és szólistája közötti szimbiózist – s közben arra gondolni, Boros Misi akár ükunokája is lehetne Pál Tamásnak.

Talán képzavar, ha ezzel az egyetlen szóval jellemzem a Haydn-mű interpretációját: ruganyos.

Ráadások, talán a Fiatalúr saját parafrázisai, az első pillanatban meghökkentő Carmen-utánérzés, mármint meghökkentő a stílusváltás a bécsi mester után, de érthető, hogy egy pianista a diszciplína után virtuozitását is csillogtatja. S végül visszatérés a bécsi klasszicizmushoz, a Zauberflöte Königinje és Papagenója tűnt fel.

Szünet után vissza a CCCP-hez. Sosztakovics Ötödik szimfóniája. Melynek bemutatóját 1937 november 21-én Jevgenyij Mravinszkij dirigálta Leningrádban. Utoljára közel fél évszázaddal később, 1986 február 25-én vezényelte a művet. Összesen 125-ször – egyedül, és csupán marginális számmal, az azonos sorszámú Csajkovszkij-szimfóniát vezette többször.

Az a Mravinszkij, aki a szívemhez nagyon közel álló karmesterek egyike. Az egyetlen dirigensóriás a XX. század utolsó harmadából, akit nem volt szerencsém „élőben” hallani.

A darabról tíz különböző hangzó felvétel maradt fenn vele (ismét off: büszke vagyok arra, hogy aktívan részt vehettem az első Mravinszkij-diszkográfia elkészítésében – a japán!! Mravinszkij Társaság kiadványa). S, szerencsére, a darab előadásáról, próbájáról filmdokumentum is maradt fenn vele.

A koncertre készülődve, több felvételt meghallgatva érdeklődéssel vártam: vajon Pál koncepciója vajh’ az ősbemutató karmesteréhez áll-e közelebb, vagy valaki máséhoz, netalán egy másik véglethez, például Bernstein japán előadásáig, mely mintegy tíz perccel hosszabb, mint a szovjet kollégáé?

Egyértelműen Mravinszkijéhoz – ha csak az előadás hosszát tekintjük, az is szinte percre megegyezett a nagy elődével.

Ha Pál megközelítése Verdi esetében dominánsan emocionális – ami persze messze nem jelenti azt, hogy vezénylése kusza lenne – Sosztakovicsnál döntően intellektuális.

Túlnőne e rövid beszámoló keretein az előadás tüzetes részletezése. Talán egyetlen dolgot emelnék ki: több, mint négy évtizede látogatom a Szegedi Szimfonikus Zenekar koncertjeit.

Hihetetlen, mit fejlődött ez az együttes. Pár évtizede Mahlertől csak a Vándorlegény-daloknak mertek nekirugaszkodni. Immáron olyan zenedarab-brontoszauroszoknak is, mint a következő bérleti koncerten volt Bruckner Hetedikje.

Ez az este zweigi Sternstunde volt.

PS.: a beszámoló „utómunkálatai” alatt olvastam – zéta – laudációját Bede-Fazekas Csaba Germont-alakításáról.

Némi fék és ellenfék, legalább itt a Momus-n, az ifjú titánokról írtakat árnyaltabbá teendő: mindig csodáltam – nem csak most, kezdő öregemberként – azokat, akik idős korukban is teljes szellemi-fizikai birtokukban voltak.

Mint a nyolcvannyolcadik évében járó Toscanini. Aki utolsó koncertjén bekövetkezett emlékezetkiesése után visszatért az NBC stúdiójába, hogy a Ballo- és Aida-előadások néhány részletét korrigálja a lemezkiadáshoz.

A Ballo szerelmi kettősén az akusztikai közeg mutatja is, hogy nem a rádióközvetítés felvétele. S az egyik legizgalmasabb, legperzselőbb Verdi-felvétel a Maestrotól.

A 84 évesen a Metben debütáló Hugus Cuénod.
A nyolcvanéves kora körül fantasztikus Levéláriát éneklő Szabó Miklós.
Jan Peerce – nyolcvan körül stroke érte. Az ágyban fekve, féloldalára bénán, minden nap vokalizált.

És a sor hosszan folytatható, képzőművészekkel, írókkal-költőkkel, tudósokkal.

Úgy érzem, Pál Tamás is immáron ebbe a sorba tartozik.
Szeged büszke lehet zenekarára. És arra, hogy a zenekarral együtt Pál Tamás is itt él.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.