Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

„Ágai Karola művészete a saját pályafutásomat vörös fonalként követi” – beszélgetés Némedi Csabával, az Ágai-könyv szerzőjével

2017-01-23 09:10:45 - zéta -

Némedi Csaba Egy nemzetközi reputációval rendelkező német kiadó, a LIT egyik vadonatúj kiadványát tartom a kezemben a jeles magyar drámai koloratúrszoprán, Ágai Karola Melinda-alakításáról. A német nyelvű könyv kapcsán annak szerzőjével, Némedi Csabával együtt idézzük föl a néhány éve elhunyt énekesnő alakját.

   Honnan jött az ötlet? És hogy jutott el a megvalósulásig?

Egy igazán hosszú, több kitérővel tűzdelt folyamat gyümölcse ez a könyv. Ha rövidre akarom fogni, akkor az egyetemi éveimre érdemes rátérni. Bécsben színház-, zene-, film- és médiatudományi karon zenés színházi és táncszínházi végzettséget szereztem. Itt szeretném megemlíteni Professzor Isolde Schmid-Reiter nevét, aki kezdetektől fogva egyengette az egyetemi pályafutásomat. Már a kezdeti időszakban egyértelmű volt, hogy a diplomamunka megírásakor szeretnék visszatérni életem egy olyan korai kulcsélményhez, ami egész életemre, a pályaválasztásomra hatással volt, ez pedig Ágai Karola személyéhez és művészetéhez kötődik.

   Felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben lehet egy ilyen kaliberű művész karrierjét feldolgozni?

Egyértelműnek tűnt, hogy a témakört és a téma választását le kell szűkítenem, mert egy szimpla mesterképzés diplomamunkájának megszokott terjedelmét egy ilyen kutatómunka nagymértékben túllépné. Ekkor kezdtem el keresni a Professzor Asszony segítségével, melyik lehet az a szegmense Ágai Karola működésének, ami nemcsak nemzetközi szinten, de idehaza sem került különösebben előtérbe, mégis fontos területe volt. Így hamar eljutottunk a magyar nemzeti operánk teremtőjéhez, Erkel Ferenchez. Ágai Karola az a ritka énekesnő volt, aki hosszú ideig három Erkel-szerepet tudott repertoárján tartani.

   Melyek voltak ezek?

Elég atipikus sorrendben vette őket birtokba. Kezdte a legdrámaibb és legkomplexebb Erkel-szólammal, Szilágyi Erzsébet szerepével, ez volt az a szerep, amit legtöbbször formált meg anyaszínházában, a Magyar Állami Operaházban. Erre a szerepre már vendégművészként felkérték. A Magyar Állami Operaház aranykorszakának olyan sztárművészei oldalán énekelte ezt a szerepet, mint Ilosfalvy Róbert (Hunyadi László), Fodor János (Gara nádor), Külkey László (V. László király), Faragó András (Czillei Ulrik) és az Ágai Karolát megelőző időszak emblematikus lírai koloratúrszoprán csillaga, Gyurkovics Mária (Gara Mária). Szilágyi Erzsébet szerepe után következett Gara Mária, amelyet 1961-ben, a Szegedi Szabadtéri Játékokon énekelt először. Csupán az 1967-es felújítás során kapta meg anyaszínházában is ezt a szerepet, ezt követően pedig felváltva lépett színre Szilágyi Erzsébetként és Gara Máriaként. Érdekes adalék, hogy Gara Mária szerepét énekelte a legkevesebbszer. Utolsónak érkezett a számára legkedvesebb szerepe, Melinda. Bánk bán hitvese talán a legszínesebb szerep az Erkel-hősnők között. Operai berkekben köztudott, hogy Ágai Karola volt az, aki 1969-ben Ferencsik János vezénylete alatt visszatérhetett az ősváltozatra épülő szólamhoz. Ágai nem a dekolorált, csonkolt verziót énekelte tehát, ami akkor már hosszú-hosszú évtizedek óta a standard verziót jelentette.

   Miért pont Ágai Karolán keresztül akartad megfogni ezt a témát, volt személyes indokod is? Ezt a kérdést különösen indokolja, hogy tanulmányaid nem hazai felsőoktatási intézményben végezted.

Ágai Karola Abszolút szubjektív okokhoz kell visszautalnom, számomra valóban ő jelentette a legelső és mindent eldöntő kulcsélményt, ami kamaszkoromban egyik pillanatról a másikra, egy szemvillanás alatt az operaművészet szenvedélyes rajongójává tett. Megadatott az a lehetőség, hogy személyesen is megismerhettem a Művésznőt. Ez olyan ismeretség volt, ami komoly művészeti inspirációt jelentett.

   Hogyan tartottad vele a kapcsolatot?

Kapcsolatunk hosszú éveken keresztül klasszikus levelezés útján zajlott, már a távolság miatt is (én Miskolcon nőttem fel, később pedig német nyelvterületre kerültem), a későbbiek folyamán pedig telefonon és személyesen is tartottuk a kapcsolatot. Ágai Karola emberi és művészi kvalitásai példaértékűek voltak számomra. Noha nekem sosem voltak énekesi ambícióim, Ágai Karola művészete a saját pályafutásomat vörös fonalként követi, tulajdonképpen az elmúlt években zenés rendezői munkáim során – kevés kivétellel – többnyire olyan darabokhoz nyúlhattam, amelyekben Ő excellálhatott színpadi pályája során. Felmerül a kérdés, hogy vannak-e véletlenek?

   Személyes ismeretségetek mennyit segített ebben a munkában?

Egyrészt hatalmas előny volt, hiszen globálisan tudtam Ágai Karola művészetében gondolkodni, viszont bizonyos fokig hátrányt is jelentett. Aki tudományos munkával foglalkozik, az ismerheti ezt a problémát, hiszen fontos, hogy a kutatás tárgyával szemben legyen egyfajta tudományos távolságtartás. Ez volt számomra az elmúlt évek legnagyobb feladata: a szükséges távolságot megteremteni, objektívnek lenni, olyan tényekre alapozni a munkát, amelyek a külső szemlélők számára is ellenőrizhetők és felülvizsgálhatók. A konzulens Professzor Asszony eleinte jelezte is, amikor észrevette, hogy vissza kell vennem a lelkesedésből az objektivitás érdekében.

   Ágai Karola 1969-ben énekelte először Melinda szerepét és mintegy tíz évig tartotta repertoáron. Mennyire van ez a korszak dokumentálva szerinted?

Ez nagyon ellentmondásos időszaka volt az Operaháznak a média szempontjából. Elvileg nem létezhetett volna ún. sztárkultusz, de visszaolvasva és –hallgatva az akkori forrásokat, nagyon jól tudjuk, hogy adottak voltak a korszak sztárjai. A teljesség igénye nélkül, csak a szopránoknál maradva kiemelném a lírai szoprán László Margitot és a drámai szoprán Déry Gabriellát. Szerintem ők ketten bárhol a világban megállták volna a helyüket akkoriban. Ágai Karolát a hazai, illetve a töredékesen fellelhető külföldi sajtó jelentős Mozart- és bel canto énekesnőnek könyvelte el. Szinte mindenki kiemelte még Zerbinetta szerepét, ami mint tudjuk egyben a belépőt is jelentette a New York-i Metropolitanbe, de ezen a tárgykörön kívül nagyon kevés egyebet lehetett fellelni róla. Ráadásul a kevés nemzetközi irodalom jó része ún. kereszthivatkozás, amely sztereotípiákra épül, kiemelik a virtuóz koloratúrkészséget, az üzembiztos topregisztert, a szuggesztív szerepformálást, az átlagos koloratúrszopránokhoz képest dúsabb középhangokat, nagyobb volument és átütő erőt. Nehéz volt olykor kibogozni, melyik forrás volt az első, s melyik az átvett híradás.

   A szerep még ugyanebben az évben lemezfelvétellel is járt, ami az évszám miatt nagyon fontos. Ekkoriban futott igazán fel a Hungaroton komolyzenei kínálata, és ez a felvétel mostani mércével elképesztő példányszámot ért el. Az Ágai-Komlóssy-Simándy-Melis-Faragó-Réti-Ferencsik csapat rendkívüli igényességű munkája a mai napig etalonnak számít. Véleményed szerint ez mennyiben befolyásolta a Művésznő pályáját a továbbiakban?

1969 májusában volt a felújítás, s tudjuk, hogy ez alig pár hónappal volt a nagysikerű MET-debütálás után. Ez művészileg fantasztikus szimbiózist jelentett, hiszen az olasz bel canto emblematikus szerepét össze lehetett kapcsolni a korszak magyar bel canto gyökerekkel rendelkező csúcsszerepében. Határozott meggyőződésem, hogy Ágai Karola Melinda szerepében tökéletesen tudta kamatoztatni a korábbi években, a bel canto szerepekben és természetesen korábbi Erkel szerepeiben szerzett tapasztalatait. Fantasztikus módon tudta ötvözni az alap bel cantót a helyivel, az ún. lokálkolorittal. Erkel Melinda szerepében elrejtette a magyar haza stilizált alakját (milyen érdekes, hogy mi anyaföldről beszélünk, míg a német például apaországról), ahol Melindában a magyar haza sorsa kumulál. Mindezt Ágai Karola megejtően tudta életre kelteni, tökéletesen azonosulva a karakterrel, ahogy a francia terminus is kifejezi, a Physique du rôle klasszikus és ritka esete valósult meg, amikor egy énekes vokális és szerepformáló készsége mellett a habitus, az attitűd, a színpadi játék és jelenlét is ötvöződik. Ebben a szerepben szinte végig a magyaros színek, a verbunkos stílus dominál. Számomra nagyon fontos tapasztalat volt, amikor Sieghart Döhring professzor, a német nyelvterület egyik legkiemelkedőbb bel canto és francia nagyopera kutatója a disszertációban kifejtette, hogy mik azok a stílusjegyek, amelyek nélkülözhetetlenek egy klasszikus őrülési jelenet során. Csak címszavakban felsorolva: a természeti hangok, a vihar, a szellemhangok megjelenése, olyan pillanatok, ahol az őrületbe esett személy a múltat megidézi. Nagyon fontos még a táncos ritmika, ami sokszor egy keringőre épül.

   A nemzetközi szakirodalom mennyire fogadja el egy kis ország külföldön ismeretlen komponistájának a belterjesnek tűnő egyéni megoldásait?

Mi magyarok is hajlamosak vagyunk arra, hogy Erkelt egy kézlegyintéssel elintézzük, pedig ennél sokkal többet érdemel. Ha például Melinda szerepét csak az Őrülési jeleneten keresztül vizsgáljuk, azt kell mondanom, hogy a mi „kis” Erkelünk egy olyan zseniális megoldással állt elő, ami Bellininek vagy Donizettinek is csak el-elvétve jött össze, mégpedig a fent említett stílusjegyek kombinációja. A Tisza-parti jelenetben minden ilyen tipikus stílusjegy benne van: egy viharral indul, szellemhangok ugyan közvetlenül nem szólalnak meg, de a férfikar által imitált szél hangjai óva intik Melindát és Tiborcot a Tiszán való átkeléstől. Donizetti hasonló szituációban „megelégedett” a reményét vesztett Lucia nosztalgikus érzelmeinek felidézésével, s egy gyors keringővel (ez a Cabaletta) áttáncol egy másik dimenzióba. Ettől Erkel semmiben sem marad el, hiszen ott megjelenik a lassú és a gyors csárdás váltakozása. Olyan fogást alkalmazott, amitől mindez összetettebben kerül színpadra, mint a vezető olasz bel canto komponisták megoldásaiban. Mindezt a perfekciónak olyan fokán, ami annyira természetes, hogy elsőre szinte fel sem tűnik.

   Térjünk vissza Ágai Karolához! Amikor megkapta Melinda szerepét, addigra már repertoárján volt a bel canto szerepek közül Adina, Rosina, Lucia, amely feladatok tapasztalatait szépen beépíthette Melinda alakjába. Ez azért elég sovány repertoár, de ez inkább a korszak hibája, nem pedig az énekesnőé.

Az 1960-as, 1970-es évek Magyar Állami Operaháza példátlanul gazdag repertoárral rendelkezett. Ennek ellenére bizonyos szerzők, darabok és korszakok hézagosan vagy egyáltalán nem voltak részei a repertoárnak, és ez alól bizonyos bel canto operák sem képeztek kivételt. Ezekben az évtizedekben nem mellékes tényező az akkori politikai rendszer kultúrpolitikai beállítottsága is. Ha már a Művésznő személyes repertoárjánál tartunk, érdekes, hogy Ágai Karola személyes beszélgetésekben és interjúkban mindig elmondta, hogy egész pályafutása során két olyan szerep volt, amit nagyon szeretett volna elénekelni, de sosem kapta meg és két olyan szerep volt, amit fölajánlottak, de visszaadta. A visszaadott szerepek: Donna Anna, amit már 1966 megkapott volna (s ami egészen érdekes lekerekítése lett volna a drámai koloratúr Mozart-hősnők sorának és a Művésznő habitusához is jól illett volna), s a másik A rózsalovag Tábornagynéja. Ez utóbbi első hallásra meghökkentő, hiszen adottságai fiatalon inkább Sophie szerepére predesztinálták volna. Ugyanakkor egészen komoly szinten zajlottak az előkészületek, hiszen maga Elisabeth Schwarzkopf segítségével készült volna föl Tábornagynéra. Végül a Művésznő azért nem vállalta, mert az Operaház nem tudta garantálni, hogy a szereppel párhuzamosan nem tűzik ki bravúrkoloratúr szerepre, mint például az Éj királynője.

   Akkor említsük meg azt is, melyik volt az a két vágyott, de sosem kapott szerep?

Az egyik a francia romantika emblematikus szólama, a Lakmé címszerepe, amit az Operaház nem tűzött újra műsorra amikor Ágai Karola az együttes vezető koloratúrszopránja volt (viszont kuriózumként a Rádió archívumában fellelhető vele Lakmé Keleti imája). A másik a Norma címszerepe, mely akkor került a műsorrendbe (Sass Sylviával és Kincses Veronikával), amikor Ő már a visszavonulás küszöbén állt. Ez utóbbi akkor lehetett volna igazán sikeres, ha a színház visszatér ahhoz a régi tradícióhoz, illetve az ősváltozathoz, hogy mind a Casta Diva, mind a Norma-Adalgisa duettet egy teljes hanggal magasabban adta volna elő. Ha már a Normát említjük, én különösen hiányoltam Ágai Karola repertoárjából Bellini hősnőit, mert a komponista a rá jellemző végtelenített legatókkal sok esetben nagyobb hatást tudott elérni, mint a tüzes Donizetti, vagy a fiatal Verdi egy-egy együttes jelenetével. Meggyőződésem, hogy Ágai Karola rendkívül melankolikus hangszíne (a timbre, ahogy a szakzsargon mondja) nagyon izgalmas szimbiózist jelentett volna, ha Bellinivel találkozik, akár Normaként, akár A puritánok Elvira szerepében, vagy Az alvajáró Aminájakánt. Sajnos, ezek a minden bizonnyal rendkívüli alakítások nem adattak meg neki. A sors furcsa fintora, hogy az Operaház egyébként ki tudta volna állítani a saját énekeseivel a legkülönfélébb bel canto operák teljes szereposztását. Ezek mellett nagy szívfájdalmam az is, hogy elkerülték Ágai Karolát azon Mozart-koncertáriák, melyeket Mozart a sógornőjének, Aloysia Langénak komponált, mert akkoriban ezek egyáltalán nem alkották a magyar koncertélet részét, holott az elismert német fachkollegina, Edda Moser akkoriban ezen áriák előadásával már iskolát teremtett. Minderről mi csak álmodozhatunk így utólag.

   Szomorúan kell leszögezni, hogy egy ilyen kvalitású énekesnőt a magyar zenei élet alig-alig, vagy csak töredékében tudott kihasználni.

Ágai Karola Úgy tudom, hogy a Magyar Állami Operaház Emléktára gőzerővel dolgozik a digitális archívum létrejöttén és tökéletesítésén. Karczag Márton, az Emléktár vezetőjének segítségével sikerült betekintést nyernem a már elkészült és feldolgozott lexikális adatokba. Annyi biztos, hogy a Magyar Állami Operaház nem teljesen használta ki azt a spektrumot, amit a Művésznő adottságai lehetővé tettek volna. Egyébként már a meglévő anyagból is kiderül, hogy az énekművészeket egyfajta odafigyelés, mondhatni féltő gondoskodás vette körül. Vonatkozik ez arra, hogy milyen sorrendben kapták meg a különböző feladatokat, illetve arra, hogy miként adagolták a már meglévő szerepeket az évadok tervezése során. Ha csak Ágai művészetét nézzük, ez a meglévő adatokból egyértelműen kitűnik. A könyvben többször hivatkoztam a nagy tudású német operaintendánsra, Gerd Ueckerre. Ő mondta, ha a társulatban van egy üzembiztos drámai koloratúra, az egy csodafegyver, mert akár három énekesnő (egy koloratúrszoprán, egy lírai szoprán és egy lirico spinto) szerepkörét is le tudja fedni, ha okosan és tudatosan építik föl a repertoárját.

   Említetted, hogy Ágai Karola Ferencsik János vezénylete alatt visszatérhetett az ősváltozatra épülő szólamhoz a Tisza-parti jelenetben. Különös ugyanakkor, hogy a második szereposztásban nem koloratúrszopránra, hanem Dunszt Máriára bízták a feladatot.

A rendelkezésemre álló adatok szerint ebben a rendezésben (ami 1979-ig ment) csak akkor játszották a koloratúr-verziót, amikor Ő volt kiírva. A váltótársak (a házon belül Dunszt Mária, Vámos Ágnes, Moldován Stefánia, beugróként a debreceni együttes kiemelten sokoldalú vezető énekesnője, Marsay Magda, a széria utolsó előadásain pedig az akkori fiatal generációt képviselő Tokody Ilona) abban az időszakban nagy valószínűséggel a Kenessey-verziót énekelhették (például azért, mert egyikőjük sem volt kimondottan koloratúrszoprán), amit sajnos még napjainkban egy-egy kivételtől eltekintve (például Debrecen korábbi és Szeged aktuális produkciója) sokan a standard változatnak tekintik. Az a tény, hogy az Operaház a koloratúr-verziót játszotta Ágai Karolával, egyedülálló jelenség volt, és egyben a Bánk bán recepciótörténetének is kiemelt eseménye. Ha jól emlékszem, Szűcs Márta volt a következő énekesnő, aki ugyanezt a változatot először elénekelte színpadon 1993-ban (egyébként egy későbbi előadás felvételének részletei a YouTube videomegosztón is elérhetők). Később Kertesi Ingrid, majd Keszei Bori énekelte, különféle nyitottabb, az ősváltozatból szemezgető formában. Kertesi Ingrid különleges helyet foglal el a Bánk bán diszkográfia szempontjából, mivel 1993-ban egy olyan teljes felvétel közreműködője, amely részben az ősváltozatból merít, majd 2011-ben kiadták vele az ősváltozat kritikai kiadása alapján készült teljes felvételt is. Színpadon Kolonits Klára vitte diadalra az ősváltozatot egy félig szcenírozott verzióban 2010-ben. De megállapíthatjuk, hogy az ősváltozatból kiinduló koloratúrverziónak praxisa, komoly előadási gyakorlata Ágai Karola után sem alakult ki. Én teljes mértékben elutasítom a csonkolt, dekolorált változatot, mert nemcsak a szerep vokális karaktere lett megváltoztatva (aminek a szándéka az lehetett, hogy a szerepet elérhetővé tegyék lírai szoprán, lirico-spinto, vagy akár drámai szopránok számára is), de ezáltal komolyan sérült az a zeneszerzői óhaj, hogy egy igazi magyar bel canto női főszerepet magunkénak tudhassunk. És akkor, amikor kesergünk Erkel munkáinak külföldi elutasítása miatt, tudni kell, hogy ennek oka lehet az is, hogy pont mi rángattuk ki az eredeti környezetéből ezzel az idegen átdolgozással. Manapság már szentségtörésnek számít, ha valaki transzponál vagy dekolorál, alapjaiban átdolgoz egy szerepet, hiszen ezzel meghamisítja a szerzői szándékot. Szerencsére elmúltak azok az idők, amikor például Joan Sutherland akár az Éj királynője szerepét, illetve Anna Moffo a Lucia szerepét transzponált verzióban énekelte akár a New York-i Metropolitanben is.

   Hogy lett a diplomamunkából könyv?

Vissza kell térnem Isolde Schmid-Reiter Professzor Asszonyhoz. A diploma védése során, egy mosoly keretében egyszer csak azt mondta: Ugye tudatában van annak, hogy ezt a munkát érdemesebb lenne szélesebb körhöz eljuttatni, hogy ne merüljön el egy egyetemi könyvtár elfekvő készletében. Akkor merült föl az ötlet, hogy érdemes lenne tudományos munkák publikálásával foglalkozó könyvkiadókat megkeresni. A német LIT kiadó az elmúlt években számos kiadványt jelentetett meg színházi és zenei témában. Amikor megkerestem őket a kézirattal, hamarosan válaszoltak. Tetszett neki a téma és a feldolgozás milyensége is, hiszen sem Erkelről, sem Ágai Karoláról nem létezett korábban német nyelvű monográfia.

   Akkor ez hiánypótlás. Ágai Karolával (és férjével, Szendrey-Karper Lászlóval) eddig egy komoly munka foglalkozik, Kerényi Mária könyve, az Ők ketten, amely elég lineárisan halad végig a Művésznő pályáján. Mennyit tudtál Te hozzátenni Kerényi munkájához?

Kerényi Mária könyve alapvető inspirációja és kiindulópontja volt az én munkámnak, hiszen aprólékos gondossággal követte végig a művészházaspár életútját. Míg Kerényi Mária tartalmas munkája főleg az életútra és annak állomásaira koncentrál, addig engem Ágai Karola karrierjének Erkel Ferenc által fémjelzett szegmense, ezen belül is Melinda szerepe foglalkoztatott leginkább. Melinda szerepét Ágai pályájának legtermékenyebb időszakában kapta meg. Engem leginkább az a kapocs izgatott, hogy mindez a Lammermoori Lucia címszerepével szinte párhuzamosan teljesedett ki, mind idehaza, mind külföldön. Aki már foglalkozott hasonló publikációkkal, az igazolhatja, hogy ebben csak elmélyedni lehet, de befejezni sohasem. Kiemelném, hogy a kutatómunka során a már említett Karczag Mártonon kívül szintén nagy segítségemre volt Clementis Tamás az Ágai Karola és Szendrey-Karper László Ének- és Zeneművészeti Alapítvány képviseletében, továbbá a Metropolitan archívuma (The Metropolitan Opera Archives). Komoly segítséget kaptam a Hungaroton Kiadótól azzal, hogy megjelenhetett a könyv audiomellékletében teljes Tisza parti jelenet és bónuszként a La Grange-ária is Ágai Karola előadásában. Ez a folyamat sosem tekinthető lezártnak, inkább csak egy pillanatfelvételnek. Ebből következik, hogy a jövőben ezt a munkát tovább szeretném folytatni egy doktori munka keretében. Nem egy szerepre, vagy zeneszerzőre fókuszálva, hanem az akkori kor szociokulturális hátterét megvilágítva szeretném Ágai Karola karrierjét a továbbiakban feldolgozni.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.