Nem volt szerencsém hozzá személyesen. Első élményem vele a Tosca ama nevezetes hangfelvétele, amelyen Callas a címszereplő. Partitúrával a kézben hallgattam, s ámultam el, mennyi lényegbevágó dolgot nem árul el a kotta, s hogy ők ketten, címszereplő és karmester hogy teremtenek hangokból szívszorító, átélhető valóságot.

Később, mikor megjelentek az első kép-hang zenefelvételek a neten, szíven ütött, mikor először láttam dirigálni. A megszokott karmesteri imperatívusz helyett egy mindent beragyogó derűs arc nézett szembe a zenekarral és velem, parancsnoki gesztusok helyett odanyúlt a zenéért, felemelte és megmutatta. Aztán amit csak lehetett, megnéztem-meghallgattam vele. Őt nézve nagyon kezdtem utálni (igazságtalanul) a rezzenéstelen arcú karmester-sztárokat, Karajant, Barenboimot és az ő magabiztos tévedhetetlenségüknek kötelességtudóan engedelmeskedő sztárzenekarokat.

Más volt számára fontos, mint amit általában annak tartunk, és másképp valósította meg elképzeléseit, mint ahogy szoktuk. Van egy Beethoven Hetedik felvétele a Bécsi Szimfonikusokkal. Ijesztően gyorsan kezdi, Adagio helyett szinte Allegro, ám mikor odaér a harmadik súlyos tutti akkordhoz, ama bizonyos „első fokú alterált szekundhoz”, ahol a hatalmasan megszólaló A-dúr szinte kibillen sarkaiból, egyszeriben megérkezünk az Adagióba. „Visszamenőleg” értjük meg, hogy neki, Georges Prêtre-nek ez volt fontos, ez az elmozdulás, s mély hálát érzünk, hogy nem tartott tempót. És egyébként is, semmi metrikus csápolás, Prêtre-t a zene mélyebbről mozgatja, mint az ütembeosztás, sokszor nem látjuk, hol az egy, de pontosan tudjuk, és a zenekar is tudja, hogy most kell játszani és azt is, hogy hogyan. Prêtre karmesteri művészete a legerősebb bizonyítéka annak, hogy a dirigens legfontosabb eszköze a jelenlét. Nagysága, hogy ezt fölismerte, s a partitúrát nem azért tette félre, hogy memóriáját csillogtassa, hanem mert tudta, nincs fontosabb annál, mint hogy zenészei szemébe tudjon nézni.

Igen, a karmesteri pulton is esendően emberi Prêtre-nek az arca az, ami megrendít. A derűs mosolyból pillanatról-pillanatra változó, a zene előtt járó mindent tudó bölcs arca, aki tudja előre, mi fog következni, s akivel nem lehet nem együtt tartani, akár a zenekarban ülsz, akár a nézőtéren. Különös személyisége lehet annak is az oka, hogy bár mindenhol dirigált, s a zenekarok imádták, a közvélemény mégsem karmester-sztárként tartotta nyilván. Én azt hiszem, hogy ő ezzel mélységesen meg lehetett elégedve, mert nem akart sztár lenni, ennél sokkal több volt.

Van egy felvétele, a Parasztbecsület Intermezzóját dirigálja egy franciaországi fesztiválon. Nincs a kezében pálca, két tenyerét maga elé emelve nem vezényel, hanem – mintha agyagból gyúrná – formálni kezdi a hangzást, alig moccan. Lassan, szinte kínok között születik a zene, látni, hogy a zenekar elragadtatva követi, nincs ütemvonal, nincsenek kottafejek, csak a katartikus élmény. Vége, s én a közönséggel együtt ordítok a gép előtt, s szentül megfogadom, hogy maradék időmben kevesebbet kalimpálok, és jobban törődöm a zenével.