Bejelentkezés Regisztráció

Budapesten

Művészi erőfeszítések az Erkel Színház két hangversenyén, PR-erőfeszítés nélkül – Verdi Requiemje és Erkel Bátori Mária című operájának koncertszerű előadása

2016-11-13 14:17:33 IVA

Verdi: Requiem 2016. november 4.
Erkel Színház

Giuseppe Verdi: Requiem

szoprán – Kolonits Klára
alt – Schöck Atala
tenor – Stuart Neill
basszus – Palerdi András

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

vez.: Daniele Rustioni
karig.: Strausz Kálmán


2016. november 6.
Erkel Színház

Erkel Ferenc: Bátori Mária
Dugonics András azonos című drámája nyomán szövegét írta: Egressy Béni

Kálmán, Magyarország királya – Palerdi András
István, a fia, trónörökös – László Boldizsár
Árvai, királyi tanácsadó – Kelemen Zoltán
Szepelik, királyi tanácsadó – Geiger Lajos
Bátori Mária, nemes hölgy – Kolonits Klára
Miklós, Mária fivére – Csiki Gábor
Szepelik bizalmasa – Fülep Máté
Bakó – Szvétek László

a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara

vez.: Kocsár Balázs
rendező: Aczél András
karig.: Strausz Kálmán

Mivel a Magyar Állami Operaház nem az én udvari dalszínházam, védtelen vagyok olyan „kényszer” ellen, amilyen például októberben ért. Hosszú évek után zúdult rám a Spartacus zenéje a zenekari árokból (az előadás is hatott rám kétségtelenül), és három nap múltán is dolgozott még bennem. Ilyenkor lenne jó újranézni, a színház műsorszerkesztése és jegyelővételi árusításának rendszere azonban nem a Spartacus ismétlésére szólított három nappal később, hanem Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című hangversenyestjére az Erkel Színházba.

Sose legyen ennél nagyobb gondom – azért se, mert a koncert és közreműködői sikerrel fordították maguk felé az antennáimat. Ám ennél súlyosabb próba elé kellett állnom november első hétvégéjén, amikor nemzeti gyászunk ünnepén Verdi Requiemjére mentem az Erkel Színházba, és senki sem állíthatja, hogy ez a zene elhalkul benned két nap alatt, amikor is újból az Erkelbe hív egy kivételes és halaszthatatlan alkalom, hogy megismerd a zsengéjét annak az Erkel Ferencnek, akinek két remekműve a kedvenceid közé tartozik.

Ezzel a sirámmal akkor is lelepleztem volna, hogy nem vagyok hivatásos kritikus, aki ugyancsak nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy lelkiállapota szerint válogassa meg, mikor, milyen műveket látogat, szóval akkor is kiderülne, ha nem lenne tény. Ám ilyen válogatás nemcsak a hivatalból nézőknek nem adatik meg, hanem az előadóknak, alkotóknak sem. Mert mit szóljon a zenekar és az énekkar, akiknek két nap alatt kell ihletetten interpretálniuk a ritkán játszott, nagyoperai igényű gyászmisét és az e helyen még sosem előadott Erkel-ritkaságot? És mit szóljon ehhez Palerdi András, aki mindkét műben énekelt (mint hírlett, lábadozó állapotban), végül, de elsősorban Kolonits Klára, aki a két est legnagyobb terheit hordta a vállán, pontosabban legnagyobb felelősségét, mind az előadások sikere, mind köztudott igényessége és saját presztízse tekintetében?

Nem is igazán, csak „játszásiból” panaszkodtam bevezetőül, hogy jelezzem, mennyire értékelem és átérzem a feladatok nagyságát és a körülmények (játékrend) nyomását: korántsem gondolom természetesnek, hogy egy énekesnő két napon belül világszínvonalon szólaltatja meg a Verdi-requiem szopránszólóját és egy Erkel-opera címszerepét. Sokkal inkább művészi bravúrnak, sőt hőstettnek.

Színházi Requiem-élményeimet az Operaház centenáriumi évadának sorozata alapozta meg. 1984-ben Giuseppe Patané, majd Kórodi András vezényletével tartotta műsorán a színház, repertoárdarabként. Az utolsó olyan évadban jártunk, amikor az Operaház felújítása miatt minden előadás az Erkelben zajlott. Énekeshiányra nem lehetett panasz, a szoprán fachban legkevésbé sem (noha Marton Éva bő évtizede, pár éve pedig Sass Sylvia is csak vendégként lépett fel nálunk). Abban az évadban kaptuk a Pillangókisasszonyt az emlékezetes szerepnégyezéssel, Kincses Veronika, Kukely Júlia, Tokody Ilona és Pitti Katalin főszereplésével.

A Requiem kétszeres kiosztására is akadt énekes a társulatban, még ha a kettős premier mindkét estéjén Takács Klára adta is az alt szólamot és Kováts Kolos a basszust (Póka Eszter, majd Komlósi Ildikó, illetve Sólyom Nagy Sándor később állt be), Kelen Péter és Gulyás Dénes a tenort. Akkor is feltűnt Póka Eszter muzikális és kifejező interpretáló művészete, amely a rövid és botladozó pálya során nem váltotta be a reményeket.

A szoprán szólamon négy énekesnő osztozott: Misura Zsuzsa, Csavlek Etelka, Sudlik Mária, Tokody Ilona. Négyen a drámai szoprán szerepkörből, akiket arra több-kevesebb adottságuk predesztinált, míg igazi drámai szoprán mivoltukat gyakran vitatatták. Közülük azoknak a vokális alakítása érintett meg elsősorban, azok határozták meg a szólamhoz kötődő eszményemet, akiknek az éneklése és előadásmódja megérzékítette (nem írom, hogy a kottasorok között, mert inkább) a kottafejekben rejlő transzcendenciát: Sudlik Mária és Tokody Ilona.

Nehezen tudtam elképzelni, hogyan szólhatott ez a „szerep” korábban az abszolút lírai szoprán Szecsődi Irén hangján. Az összehasonlítás lehetőségéhez csak évtizedekkel később jutottam, az internet jóvoltából, bár rossz minőségű felvételről. Amint egy évtizedekkel későbbi nemzedék emblematikus Cso-cso-szánjának szopránszóló-alakításához is: Lamberto Gardelli és Rico Saccani felvételein (Budapest Kongresszusi Központ) Kincses Veronika énekelte a szopránszólót, olyan eszményi szép hangon és mély tragikummal, hogy alighanem csak a felvételek (immár jobb) hangminőségén múlik, ha azok nem tudnak megidézni olyan katartikus hatást, amilyent az Erkel Színház akusztikája a helyszíni hallgatónak igen.

E röpke visszatekintésre annak sajnálata vitt, hogy ilyen hatások lehetősége, ismét az Erkel Színházban, most is megvolt – de sajnos csak félig. Palerdi András teljesítménye azt mutatta, hogy jobb kondícióban alkalmas lehetne a basszus szólamára. Stuart Neill megszólalásakor igazolta, miért bízzák rá fizikai alkatát figyelmen kívül hagyva hősszerelmesek megjelenítését, ám falzett-alkalmazása hamar csalódást okozott annak, akinek ez az éneklési mód sohasem tetszik, sajnos én is ilyen vagyok. A pianók tisztelője-, de nem feltétlen rajongójaként valószínűleg nem bántam volna, ha Neill szabadjára ereszti a hangját, s így éneke, ha nem követi is nagy elődök gyakorlatát, megnyilatkozik.

Viszont ebben a metafizikailag oly súlyos operazenében revelatív éneklést hallottunk Kolonits Klárától, aki a Libera me tételben végképp nem hagyott kétséget afelől, hogy autentikus tolmácsolója a szopránszólónak. Hangja ragyogó fénnyel szárnyalt – az egekben is hallani kellett –, amihez eszményien simult jelenlegi legszebb fényű mezzónk, Schöck Atala hangja.

Két nagyszerű női szólista, kiváló énekkar és zenekar, valamint az Erkel Színház helyszíne – nem kevés pozitívum egy akár katartikus megszólaltatáshoz, a kevésbé jó formát mutató férfi szólisták negatívuma ellenében sem. Hogy merre billen ilyenkor mégis a mérleg serpenyője, alighanem a karmester teljesítményén múlik. Nem tudom, képességei vagy kellő diszpozíciója hiányában keresendő-e a csaknem balsiker, de hogy magam ne csússzam a negatívumokat okádó szerepébe, megragadom az alkalmat arra, hogy emléket állítsak Daniele Rustioni csodálni valóan szép hajának.

Tekintve, hogy a színház két legfontosabb tere a színpad (pódium) és a nézőtér, a hangversenyélmény értékelésében nem hallgathatom el az immár jelenségként kísértő hiányos nézőteret. Valószínű, hogy az Operaház műsorpolitikájáért és -rendjéért felelősek jó érzékkel nem gondoltak arra, hogy Verdi Requiemjét a repertoárba, bérletekbe illesszék, mint egykor, hiszen egy szereposztás is nehezen állítható ki. Viszont elfogadhatatlan, hogy egy előadáshoz, amely az ötszörösébe kerülő, szinte főpróbának tekinthető operaházi után érhető el az Erkelben, ne teljék meg a nézőtér! Mégiscsak minden idők legnépszerűbb operaszerzőjének darabja, egy remekmű és egy történelmi ünnepi alkalom – ennyinek elégnek kellene lennie a nézőtér megtöltéséhez. A lehetőség elmulasztása nem menthető a kultúrpolitikai tett fontosságának prioritásával: a két dolognak együtt kell működnie. Az Oscar-díjátadó is rendkívüli (művészeti, de persze még inkább üzleti) esemény egy másik kultúrában, mégis egy komoly szervezőapparátus dolgozik azon, hogy a nézőtéren percig se legyen foghíj. Ha nem így lenne, azonnal híre kelne a nagyvilágban, hogy az esemény nem élvezi a közönség érdeklődését. Attól tartok, ha az Erkel Színházban rendszeresülnek az üres táblás nézőterek, nem lesz az a meghökkentő plakátfantazmagória, amely bármilyen korosztályból becsalná a nézőket a színházba.

Verdi: Requiem
©fotó: Csibi Szilvia

Erkel: Bátori Mária Mert sajnos a két nappal később felcsendülő Bátori Mária koncertszerű előadására csupán a nézőtér alig egyharmadát megtöltő közönség jött el, holott ez alkalommal nemhogy ritkán, hanem először és tán csak egy alkalommal hallható mű szólalt meg. A menthetetlenül hiányos hírverésen és közönségszervezésen túl miben kereshető a gyér érdeklődés oka?

Lehet, hogy messzire kell visszamennünk. E magazin fórumának örökzöld és mindig heves vitája, hogy helyes volt-e a XX. században nem az eredeti, hanem átdolgozott változatokban adni (színházban, rádióban, és lemezre rögzíteni) Erkel két legnépszerűbb operáját, a Hunyadi Lászlót és a Bánk bánt. A vita tétjét és hevességét jelzi, hogy az átdolgozás tettét a hamisítás bűncselekménye és az életműmentő jótétemény szélsőségei között minősítik az állásfoglalók. Nem szándékozom billenteni a vélemények egyensúlyán a fórumhoz képest kiemelt helyen.

Tiszteletben tartom az ősváltozatok mellett kardoskodók komoly darab- és partitúraismeretét, ugyanakkor hálás vagyok az átdolgozók munkájáért, amiért az ő változatukban tálalva kedvenceim lettek Erkel főművei. A Bátori Mária megismerése pedig hiányérzetet ébreszt bennem, amiért ezt a művet nem tették kelendővé, nem követtek el annyit a népszerűsítéséért, mint a másik két opera esetében. Kétségtelen, hogy míg a Bátori Mária kellemes zsenge, nélkülözi a Hunyadi Lászlóra és a Bánk bánra már jellemző invenció- és koloritáradatot, a dekorativitást és az erős drámaiságot. Ennek oka a gyengébb szövegkönyvben és a személyek kevésbé színes palettájában is rejlik. Ha viszont úgy gondolom, hogy érdemes lett volna foglalkozni vele és megteremteni az előadási hagyományait, azt is gondolom, hogy értékes és élvezhető darab.

Csak sejthetem, hogy a múlt században kik szaporíthatták volna legendás alakításaik számát a Bátori Máriában. Simándy József, majd Ilosfalvy Róbert nyilván. A címszerepben talán a kor „Erkel-énekesnője”, aki Gara Mária, Szilágyi Erzsébet és Melinda szerepének is autentikus megszemélyesítője volt: Osváth Júlia. Közreműködésével érhető el a YouTube-on Mária románcának felvétele, amelyen leginkább a szövegérthetőség jelzi, hogy egyes magasságai kissé kényelmetlenek lehettek számára.

Ilyen kényelmetlenségnek jelen korunk „Erkel-szopránja”, Kolonits Klára teljes alakításában sem volt nyoma. Lubickolt a már-már gyilkosan nehéz szólamban, de a vokális alakításban is, amely felidézte a Szilágyi Erzsébet kívánta bravúréneklést, Melinda tragikus színeit, sőt még a Gara Mária-szólam fényeit is. (Bizonytalanok a hírek arról, hogy készül-e lemezfelvétel a Bátori Máriából, ugyanakkor nem tartanék érdektelennek egy Erkel-lemezt Kolonitscsal, amelyen Gara Mária áriái is szerepelnének.) És itt nyomatékosítsuk még egyszer, hogy ez a briliáns teljesítmény a 2 és 6 nappal korábban abszolvált Verdi-requiemek után született!

István herceg szerepében a primadonna szép hangon és kiválóan éneklő partnerének bizonyult László Boldizsár. Kifogástalan élményt nyújtott Miklós szerepében a beugró Csiki Gábor. Úgy gondolom, érdemes lenne bizalmat adni neki jelenlegi lehetőségeinél több szólófeladatban.

Figyelembe véve fellépésének előzményeit, Kálmán szerepében Palerdi András is az előadás hőse volt. Szvétek László hangja jelentősen szólt a Bakó kisebb szólamában. Mellettük nevesítem Kelemen Zoltánt, Geiger Lajost és Fülep Mátét is (Árvai, Szepelik, illetve Szepelik bizalmasa szerepében), mert ők öten, a pódium nézői jobb oldalára rendezett mellékszólisták, szövegérthetőségükért kiemelten dicsérendők.

Kocsár Balázs a koncert műértő és ihletett karmestere az eredmény alapján rászolgál az avatott jelzőre is.

A megérdemelt, masszív taps – az Erkel Színház harmadnyi nézőterénél is gyengébb telítettsége mellett – teltházasként hallatszott. Ez ugyan nem megnyugtató, de pontosan jelzi, hogy a legjobb PR a magas színvonalú művészi teljesítmény. Képzeljük el ezt a sikert, ha az Operaház valódi PR-ja adekvát lenne a művészi lelkiismeretességgel és színvonallal!

Erkel: Bátori Mária
©fotó: Nagy Attila






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.