Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

Kocsis Zoltán dimenziói

2016-11-11 16:58:17 - eszbé -

Kocsis Zoltán Bár a sors úgy hozta, hogy személyesen csak két alkalommal – egy-egy próba erejéig – találkozhattam vele, mégis személye a háttérben búvópatakként időről időre előtűnve végigkísérte és bizonyos szempontból meghatározta életemet.

Már egészen kisgyerekként sokszor hallhattam otthon zongorázását rádióból, vagy lemezről, mivel testvéremnek, annak dacára, hogy maga vonós hangszeren játszott, egyfajta példaképe, etalonja volt.

Nem sokkal később első zongoratanárnőm mesélt róla. Máig megmaradt bennem, ahogy cigarettától rekedtes hangját hallom, s mutatja, a kis 3-4 éves Zoltán hogy rohangált körbe-körbe, miközben a hangszerre pillantást sem vetve kíméletlen pontossággal sorolja a valaki más által leütött hangok neveit. Nem tudom, honnan ismerhette a gyermek Kocsis Zoltánt, mert nem ő volt a tanára, de olyan élethűen mesélte, hogy azt személyesen kellett látnia. Későbbi zongoraóráimon még más történetek is előkerültek, ezek már a feledés homályába merültek, de a lényeg, a hatás nem: én sem kerültem el, hogy etalonnak tekintsem őt.

Azonban sosem sikerült közelebb kerülnöm az etalonhoz. Az első letaglózó tapasztalás, mikor meghallgattam vele Bartók Három etűdjét. Ezt a felvételt 18 évesen készítette, nem tudom, volt-e, lesz-e még valaha ember, aki ezt ennyi idősen így eljátssza.

Zeneakadémista koromban történt a vele kapcsolatos legdöbbenetesebb élményem. Az akkori diákönkormányzat felkérte egy előadás tartására „hogyan gyakoroljunk?” témában. A harmadik emeleti 38-as teremben volt ez az esemény, s bár igazából nem sok maradt meg abból, amit mondott, mert a téma igen szerteágazó, és eléggé személyre szabott, de az az este mindmáig emlékezetes maradt. Akkoriban érkezett abba a terembe egy Boston márkájú zongora. Hiába volt maga a hangszer vadonatúj, nem örvendett nagy népszerűségnek, mert éles, cimbalomszerű hanggal bírt, kifejezetten rossz volt hallgatni. Kocsis az előadása közepén egyszer csak leült, és mondandóját demonstrálandó elkezdte játszani Debussy „A delphoi táncosnők” prelűdjét. Csak pár ütemet játszott belőle, de hogyan?! Egyszerűen hihetetlen volt, hogy lehet képes valaki abból a hangszerből nemhogy épkézláb, hanem egyenesen éteri hangzást kihozni. Akkor és ott megint megtapasztaltam, mennyire más dimenzióban van a létezése.

Aztán sokat változott a világ. Elkezdett dirigálni, megkapta az „ÁHZ”-t, amiből „NFZ” lett, amely új otthont kapott a Művészetek Palotájában, ekkor jött a Bartók Új Sorozat. Azt a Concerto-t meghallgatni szintén megrázó élmény volt, az az interpretáció új alapokra helyezte mindazt, amit korábban erről a remekműről gondoltunk.

Azt hiszem talán ez az új összkiadás volt – lett volna, ha be tudta volna fejezni - élete főműve, és a maga után hagyott űr egyik legfájóbb kérdőjele, hogy ki lesz az az ember, aki meri venni a bátorságot, folytatni az összkiadást. Mégis, ha egyetlen művel, felvétellel kellene megmutatni, ki is volt ő tulajdonképpen, akkor a néhány éve írt karácsonyi variációit [https://www.youtube.com/watch?v=Fh4PZ__yCX0] említeném, amit csak úgy, mellesleg komponált.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.