Bejelentkezés Regisztráció

Interjúk

Ötórai tea operával, az Aida és A trubadúr között ingázva – Interjú Pál Tamással

2016-03-02 10:13:05 - zéta -

Nem interjúval készültünk, csak szimplán leültünk azon a bánatosan esős szombat délutánon egy tea mellé, majd úgy éreztük, elkerülhetetlennek tűnik a diktafon bekapcsolása. Pál Tamással a pesti Aida-előadások és a tervezett szegedi Trubadúr kapcsán beszélgettünk a műfaj mai világáról és a kortárs operai trendekről, a nézői és a művészi szuverenitás kapcsolatáról.

   - Hamarosan újra dirigálsz az Operaházban, tavaly volt néhány Rigoletto, most pedig az Aida. Készülsz?

Pál Tamás    - Az operaházi fellépés számomra így nem akkora kihívás. Egyre inkább felismerem azt, hogy – ugyan kétségkívül bizonyos „rangmegtartást” jelent ott fellépni – csak kismértékben tud művészi aktus lenni, bár azt nem mondom, hogy mindegy az, ki áll a pultnál. Az Aidát szerte a nagyvilágban, sokfelé vezényeltem, de tudom, hogy mi az, amit a mai körülmények között egy karmester ilyen próbafolyamat után, helyesebben, milyen próbafolyamat nemléte után produkálni tud. Szerencsés esetben kicsivel jobb, mint az átlag. Remélem, nem tűnik nagyképűségnek, de amire én valójában vagyok, az ilyen körülmények között majdnem teljesen lehetetlen.

   - Mostában az a szokás az Operaházban, hogy az új produkciók karmesterei kapnak egy nagy adag próbát, különösen, ha a Ház valamely vezető tisztségviselője az illető. A korábbi előadások, tehát a meglévő repertoár gondozására viszont jó, ha kettő zenekari próba jut. Bár ezt így senki nem mondja ki nyilvánosan, de lehet egy lista első-, másod- és harmadrangú produkciókról és ennek megfelelően kerül publikum elé egy-egy darab. Ez meglátszik a szereposztáson, a felkészülési időn, a próbamennyiségen. A minap láttam egy Falstaffot, amelyik ugye, egy futó darab. Jött egy nálunk sosem látott, külhoni dirigens és az első előadáson döbbenettel hallgattuk, hogyan úszik a zenekar a szólisták mögött az első két felvonásban. A harmadikban állt össze az előadás és azt valószínűsítettem, hogy a karmesternek mindössze csak az utolsó – kétségkívül macerás – felvonás próbájára jutott elég ideje.

   - Furcsa módon a világ operajátszásában mindenütt egyre inkább felvetődik a kérdés a karmester szerepéről, amely elvész ebben a rendezői operaszínháznak nevezett valamiben. Amit pótolni kellene, mert egyre élesebben nyilvánul meg. Az opera tartalmi kérdéseire gondolok és az ezzel szorosan összefüggő deklamációra.

   - Mire gondolsz? Mondj valami példát!

   - Szegeden áprilisban bemutatjuk A trubadúrt. 78 éves koromra eljutottam oda, hogy azt hiszem, tudom, hogy kell ezt az operát dirigálni. A darabot Toronykőy Attila fogja rendezni, ami biztosíték, hogy ha nem is fogunk mindenben egyetérteni, de meg tudjuk majd beszélni az esetleges vitás kérdéseket. A célunk ugyanaz: A Trubadúrt állítani színpadra. A premier április 8-án lesz, és május óta foglalkozom a darabbal újra.

   - Tavaly május óta…

   - Igen. A darabot rengeteget dirigáltam, legutoljára 2012-ben Marseille-ban. Mivel spanyolul nem értek, lefordíttattam a mű alapját jelentő eredeti Gutiérrez-darabot és feltettem a világhálóra, hogy minden szereplő hozzá tudjon férni. Tanulmányoztam a két darab (az eredeti és az opera) viszonyát és rettentő érdekes dolgokra jöttem rá. Igyekeztem elolvasni az összes fellelhető Trubadúr-irodalmat. Meglepő módon az egyik legizgalmasabbat éppen magyar származású szerzőtől találtam: egy bizonyos Szilágyi Annamária, Hollandiában élő zenetudósnő írt olasz nyelven egy hatalmas tanulmányt az operáról, elemezve még a librettó verslábait is. Ekkor derült ki számomra, hogy a szöveget nemcsak Cammarano írta, hanem Bardare is, sőt épp ő fejezte azt be.

   - Nincs benne a köztudatban. De miért érdekes ez?

   - Mondok egy példát. A trubadúr hősei nem történelmi alakok, de nem is teljesen kitaláltak, hiszen a Luna grófság ma is létezik Zaragoza mellett, mint ahogy a mai napig Andorra egyik befolyásos támogatója az Urgel hercegi család, amelynek, mint az operából is tudjuk, Manrico az egyik jelentős híve. S valóságos volt a csata, s a vár is, ahonnan Manrico kirohan a stretta alatt. (Annyi különbséggel, hogy a várat Castellarnak hívták, nem Castellornak.) Azt mondja az operában Azucena Manricónak a Cigánykép elején: „Itt égették meg az anyámat, a te nagyanyádat, ahol ez a tűz ég.” Mondja ezt Biscayában, 300 kilométerre az Aliaferia Palotától. Gutiérreznél nincs Cigánykép, Azucenával pedig sokkal később találkozunk, mint az operában. A kunyhójában él, amelyet szándékosan az Aliaferia Palota mellé állított, hogy a bosszú tárgya és személye mindig ott legyen a szeme előtt. És ott mondja ezt az idézett mondatot, közvetlenül a szomszédban. Először arra gondoltam, hogy a szövegírók egyszerűen nem foglalkoztak ezzel az „aprósággal”. Később arra jöttem rá, hogy Verdi és Cammarano meg akarták tartani a realitását a történetnek, de ugyanakkor szerették volna kissé „elemelni a földtől”. Nem lehet ugyanis a dolgot megérteni, ha túlságosan fixen odatapadunk.

   - Érdekes, Pucciniék pont ellenkezőleg gondolkodtak fél évszázaddal később…

   - Így van. Puccini méterre, másodpercre, taktusra kiszámította, mennyi idő kell, amíg Cavaradossi odaér a létező Szent András-templomban a sekrestye ajtajához, hogy beengedje Toscát, nem is hagyott többet. Ha tovább megyünk a Gutiérrez-féle Trubadúrban, ott van az a kettős, amelyben Azucena rohamot kap és kiborul az események felidézése során és elmondja az igazat. A végén viszont azt mondja, hogy ez nem igaz, „csak próbára akartam tenni fiúi szeretetedet”. Ebben a darabban egyébként az is benne van, hogy „Szégyelled az anyádat? Igen, nem egyszer szerettelek volna letagadni…” Ezt nem lehet az operában elmagyarázni. Viszont, ha azt mondja Azucena 300 kilométerrel arrébb, hogy itt égették meg az anyámat, akkor Manrico mire gondol? Hogy vagy nem itt, vagy nem úgy történt, vagy nem is igaz az egész. Nem véletlenül kérdezi mindjárt utána: „Nem vagyok fiad, ki vagyok akkor?”

   - Mennyivel nagyobb jelentősége lett így ennek az elbeszélésnek…

   - És rámutat Azucena karakterére a történetben, aki nem szánni való, hanem félnivaló. Akkor teszünk jót, ha Azucena egy monstrum, egy Kurázsi mama, aki egész történetet valójában mozgatja. Egyébként van még egy ilyen személy a darabban, aki mozgatja a cselekményt: Ferrando. A többiek csak sodródnak. A szenvedély sodorja őket.

   - Mennyiben könnyíti ez meg a Te dolgodat a felkészülésben?

   - Már tavaly júniusban elkezdtünk próbálni, akivel csak tudtam. Elemeztük a szöveget, ami fantasztikus eredményre vezetett. A darab kulcsa Ferrando elbeszélése. Verdi panaszolta is egyik levelében a premier után, hogy majdnem megbukott a darab, mert Ferrando nem tudta megoldani a feladatot. De miért nem tudta megoldani? Mert nagyon nehéz és súlyos tartalmakat kell közölni. Már az első szakaszban fontos tényeket mond, technikailag rettentő nehéz zenei környezetben. Csak akkor oldható meg, ha ezt rettentően erős agogikával adjuk elő, mert valójában ez egy egyszerű dallam. Ugyanez van Azucena szólamában, ott van a Máglyaária, mindjárt a szólam kezdetén. Verdi 60-as metrumot ír elő, ami a mostani előadói gyakorlattal szemben nagyon gyors. Igen ám, de Azucena ezt nem akarja valójában előadni, azt csak mormolja magában…

   - Felidézi benne az emléket a tűz látványa….

   - Igen, és napjában hetvennégyszer elismétli magának, mániákusan. Mindig ugyanúgy kezdi és ugyanúgy fejezi be, végig tele van tördeléssel. És amikor a cigányok azt mondják neki, hogy milyen szomorú a dala, arra az a válasz, hogy mert az élet maga szomorú és mindjárt rá is szól a fiára, hogy bosszulja már meg. Így kell operát komponálni.

   - A pesti Aidából indultunk ki…

   - Igen, én nagyon szívesen eldirigálom az Aidát, vagy sok minden mást az Operaházban, de igazából én így szeretek, ilyesfajta alapossággal operát létrehozni, mert ez így sokkal élvezetesebb.

   - Volt nemrégiben egy operavita-sorozat a Színház című lapban, amit Te indítottál…

   - Aki átértelmezi az operát, annak nagy felelőssége van. Például, aki a salzburgi Trubadúrt elhelyezte abban a bizonyos képtárban, az nem tudja, miről szól a darab. Néhai Koltai Tamás – akit én egyébként nagyon tiszteltem – írt egy elragadtatott kritikát erről a salzburgi produkcióról, ami úgy kezdődött, hogy milyen jó volt látni ezt a feldolgozást, mert az eredeti értelmezhetetlen. Miközben én úgy gondolom, hogy A trubadúr az operai librettóírás egyik csúcsa. Mert azt a többértelműséget, az emberi elemeknek kiszámíthatatlanságát, a sors kétségbeejtő forgandóságát mutatja fel, ami Verdit oly borzasztóan érdekelte. Hogy tudjuk-e, kik vagyunk, tudjuk-e, hova megyünk? Mert képzeld el, Manrico úgy hal meg, hogy nem tudja meg, kicsoda. Ha megfejtjük és így visszük színre, az már művészi munka, amit karmester, énekes, rendező együtt csinál. És nem lesz szükségünk arra, hogy például Walt Disney modorában készítsük el a díszletet.

   - Az a vita azért született tehát a Színházban, mert eleged lett a „képtáras Trubadúrokból”. Hozzá is szóltunk jó néhányan, de mi szűrődött le szerinted?

   - Nagyon hálás voltam Tamásnak, amiért helyet adott ennek a vitának a lapjában, de ennek hosszú története van. Mi régről ismertük egymást, mert a kritikája nyomán egyszer régen Alföldi Robi szegedi Faustjáról írtam egy cikket az Élet és Irodalomnak, melyben azt kifogásoltam, hogy szörnyű, amikor a közönség azt látja, hogy a hős pisztolyt tart a halántékához, miközben azt énekli, hogy kiissza a méreggel teli poharat. Én a nézői attitűdről írtam, az volt a címe, hogy „Negéd és bombaszt”, ugyanis a megelőző, dicsérő kritikájában Koltai azt találta mondani, hogy az eredeti Faust csupa negéd és bombaszt. Erre én elég mérgesen válaszoltam tehát, amit a lap korrekten le is hozott, de adtak pár sort Koltainak, hogy reagáljon. Ő erre elég toleránsan válaszolt, lényegében azt, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk egyformák. Amikor tavalyelőtt megírtam azt a bizonyos vitaindítót, kicsit vagdalkozósan, elküldtem neki, mire azon nyomban felhívott, hogy egy szavával nem ért egyet, de közli, mert nagyon tetszik neki. És utána felkért egy sor szakembert, karmestereket, rendezőket, kritikusokat, fejtsék ki véleményüket. Ennek azonnali és közvetlen haszna nem volt.

   - Elszállt a levegőbe?

   - El, de azóta tudom, hogy még többet kell tenni, ha az ember azt akarja, hogy ez a mostani „divat” ne okozzon végleges pusztítást. Az opera, mint műfaj távolra és mélyre, viszont lassan hat, ezek a modern rendezések azonban belehelyeznék egy olyan skatulyába, aminek azonnal és gyorsan kéne hatnia, mert az újabb trendek szerint így adhatók el azonnal és gyorsan. Ezek a modern rendezések tehát azonnal és gyorsan kifejtik hatásukat, de holnapra végük van. Székbe szögeznek, de az ember menekül és igyekszik elfelejteni őket. Ilyen volt egyébként Alföldi Robi Varázsfuvolája is. Ennek a trendnek a megfordítása véleményem szerint egyedül a zenész igényesség oldaláról lehetséges. Egy művészt, egy énekest azzal tudunk ebben érdekeltté tenni, ha felcsillantjuk előtte, hogy megint szuverén művész lehet.

   - Pár éve volt Szegeden egy Simon Boccanegra előadásotok, amiben megpróbáltátok rekonstruálni a mintegy 130-valahány évvel azelőtti bemutatót. Volt erre közönség?

   - Amikor szétment a függöny, a publikum hangos ovációba kezdett. Régi bútordarab vagyok, ez Szegeden csak akkor, abban az előadásban történt meg egyedül. Mert annyira kell nekik, hogy az ő ízlésükre is gondoljon az, aki színpadra állít. Ez nem felületes ízlés, mert nem a hülye poénoknak, az operett-nívónak tett gesztus volt. A klasszikus, romantikus szépség tárult föl előttük. Két dologért kell folyamatosan és állandóan harcolni és valljuk meg, ennek a szénája most elég rosszul áll: a művészi szuverenitásért és a nézői szuverenitásért. Egyik a másik nélkül nem megy.

   - A rögeszmém az operaműfajt történetileg szemlélni. Nézzük meg csak, mondjuk Mozart korától. Hogy van az, hogy az első bő évszázadban csak az énekes számított valamit, utána jött egy jó fél-háromnegyed évszázadon keresztül a karmester-centrikus világkép, most meg nyakig benne vagyunk a rendezésközpontú felfogás sűrűjében. Úgy, hogy 100-130 évvel ezelőtt az Operaház plakátjain még nem volt feltüntetve, ki rendezte…

A karmester is csak elvétve. Azt gondolom, hogy énekesi pályáról kiszórta az élet azokat, akik nem tudták éneklésükkel, a művészetükkel lekötni a „Gazdát”. Gondoljunk csak bele Haydn és az Esterházy család viszonyára, ahol akár vacsora közben kellett eredményesen szórakoztatni a háziakat. Ha ez nem sikerült, akkor elzavarták. Az operajátszás az egyszerre volt főúri és plebejus. Az opera buffa magára a primer szórakoztatásra jött létre, ha a közönség nem érezte jól magát, nem nevetett a poénokon, az előadó már aznap szedhette a sátorfáját. Tudni kellett. Ha a Varázsfuvolát komolyan veszem karmester-centrikusan, már meg is buktam. Az énekesnek kellett mindent a vállára vennie, ebben benne volt a szabadkőművesség is. Nem volt ez másképp Verdiék idejében…

   - Egy Rossininek, még egy Verdinek is meg kellett küzdeniük az énekesi önkénnyel…

   - Nekik a tartalomért kellett megküzdeniük az addigra már megkövült, de nagyon hatásos előadói hagyománnyal. Akkoriban az énekesi teljesítményeknek olyan nívója volt, amit ma elképzelni sem tudunk, csak a kottából próbáljuk rekonstruálni. Hallottál arról a névről, hogy Ninelj (valójában Nelli) Tkacsenko?

   - Nem rémlik…

   - A szegedi szabadtéren lépett föl 1976-ban Abigaille szerepében, én később az odesszai operában futottam össze vele, annak a színháznak volt az oszlopos tagja. Nagydarab nő, egy megelevenedett Teresa Brambilla volt, aki a csicsergő koloratúrtól az Azucenás, Ebolis mélységekig terjedő hanggal rendelkezett és mindent meg tudott oldani. Ő magyarázta nekem, hogy nem úgy van, hogy az embernek egy technikája van. Mindig azt kell elővenni, amire szükség van. Egy olyanfajta művészet volt, ami kicsit a cirkuszművészethez hasonló (egyáltalán nem lebecsülendő értelemben mondom), olyan, mint amikor a fickó végigmegy a főtér fölött egy kötélen húsz méter magasban. Egyedül elvitték a közönség figyelmét és csudálatát.

   - Tallián Tibor írt egy elég nehéz, de mégis bájosan tanulságos könyvet a pesti magyar operajátszás hajnaláról. [Tallián Tibor: Schodel Rozália és a hivatalos magyar operajátszás kezdetei, Balassi Kiadó, 2015 – a könyvvel a közeljövőben külön cikkben foglalkozunk – a szerk.] Az első pesti magyar operatársulat első évadjának a végén, az együttest fenntartó tanácsnokok kétségbeesetten panaszkodtak, hogy a közönség csak operára jár, és nem megy be a korábban oly népszerű prózai előadásokra. Mert már az első év végére a közönség visszavonhatatlanul beleszeretett a műfajba.

   - Mára a konvencióknak vége. Én tudom, Te is tudod, hogy az opera tényleg gyönyörű, az operába bele lehet halni, s olyan élményt tud adni, mint semmi más, de ezt nekünk lassan nem hiszi el senki.

   - Én a magam részéről ezért írok, Te meg szerintem azért vezényelsz, hogy ez kiderüljön… Nemrégiben megnéztem az Operaház legújabb produkcióját, Reimann Lear című majdnem kortárs operáját, melyben szórul szóra, vállaltan rekonstruálták Jean-Pierre Ponnelle eredeti rendezését, a mű 1978-as, müncheni ősbemutatóját. És ha hiszed, ha nem, a Ponnelle szelleme mindvégig ott volt az előadáson. Döbbenet, de vissza kell menni 35, vagy 40 évet a múltba.

   - De ez nem baj, ez az előrelépés. Mert kell valami kontinuitás. Van az ősi japán színház, amiben az az érdekes, hogy 500 éve ugyanúgy játsszák. És akkor tapsolják meg, ha a közönség úgy érzi, hogy ez ma ugyanolyan, mint fél évezrede volt. Persze, változik az is, de az érzésnek ugyanolyannak kell lennie. Én a Mesterdalnokokat a Mesterdalnokokért szeretném megnézni, nem akarok „újat” kapni és minden operával így vagyok. Önbecsapás, amikor azt hisszük, hogy az újnak másnak kell lennie. Az operajátszás lényege véleményem szerint a kontinuitás megőrzése. Persze, nem tudok ugyanúgy köszönni Neked, mint húsz évvel ezelőtt, már el is felejtettem, de ugyanolyan udvarias akarok lenni, mint akkor.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.