Bejelentkezés Regisztráció

Kommentár

A Sudlik Mari

2015-09-02 11:33:54 - zéta -

Sudlik Mária Már megint temetünk. Egy besorolhatatlan és nagy művész kéredzkedett föl a Mennyei Operaházba, s nagy sokára beengedték. Amikor a 70-es évek második felében elkezdtem operai kirándulásaimat, Ő már sztár volt. Nem celeb, hanem világító csillag. Akire bármely szólamot ki lehetett osztani, örömmel kapott rajta, boldogan repesve vitte haza a kottát, s vált eggyé a hősnővel, akit az aktuális Szereposztó éppen rámért. Apránként nemzedéke legsokoldalúbb énekesnője lett.

Először a Porgy és Bessben láttam. Abból a réges régi fantasztikus előadásból az emlékek hosszú során át mégsem a két kongeniális címszereplő Házy Erzsébet, Begányi Ferenc, vagy Sporting Life-ot oly félelmetesen alakító Palcsó Sándor alakja nyomakszik előtérbe, hanem Serena siratója. Akkor találkoztam először azzal a saroktól fejbúbig terjedő bizsergető érzéssel, amit a műfaj egyre ritkább kegyelmi pillanataiban átélhet a megveszekedett operarajongó, a katarzissal, amiért operaházba megyünk estéről estére. Serena A Sudlik Mari volt.

A szerepet a másik szereposztásban egy alténekesnő alakította, ez alapján mezzónak gondoltam akkor még, de néhány héttel később a Don Carlosban sikerült összefutni vele. A néger szakácsnő után alig ismertem meg Valois Erzsébet csodálatos jelmezében. Az első felvonás nagy Carlos-duettjében meglepett a hűvössége. Akkor még nem tudtam, hogy a nagy Sudlik-alakítások sajátossága a szélsőséges szituációk végletekig zajló kiélezése, de a IV. felvonás áriájára és az azt követő szerelmi kettősre, mint az általam megélt legdrámaibb értelmezésekre emlékszem vissza, úgy hogy a királyné harmatos gyengédsége mindvégig megmaradt. (Talán épp e kettősség csodálatos tanulmányozása tartott ott akkor, tizenévesen a Földi Operaházban, s még ma is ez izgatja legmélyebben fantáziámat.)

Utána, egyre sűrűsödő operalátogatói vándorlásaimon egymás sarkát taposták a legkülönbözőbb Sudlik-szerepek, egyik sem következett az előzőből, egyikből sem következett az utána következő. Úgy sorolom, ahogy eszembe jut, legalább ilyen hektikusan jöttek a valóságban is: a megejtően vonzó Első hölgy A varázsfuvolából, az öntudatos Aida, az elesett Santuzza, a nemes Grófné a Figaro házasságából, mindhárom Leonóra (de kevesen csinálták utána a nagyvilágban is!), a kicsi Boulotte Offenbach Kékszakálljában…,igen, a kicsi Boulotte, itt meg kell állni.

A tenyeres-talpas parasztlány figurája papírforma szerint nem a középkorú énekesnők szerepe, de Sudlik valami egészen lehengerlően teremtette meg az alakot. Ha valamire azt lehet mondani, hogy szerep és előadó nagy találkozása, akkor ez volt az. Sütött a primer nőiesség a színpadon. Nem tudom, tervezte-e Békés András ennyire erősre ezt a figurát, de elvitte az előadást a színpadon lévő nagyágyúk (Begányi, Melis György, Moldován Stefánia, s a karakteres címszerepben Karizs Béla) elől.

A Jancsi és Juliska hárpia Boszorkánya, a boldogtalan Abigaille, a nagy spíler Lady Billows az Albert Herringben, a kotnyeles Szarka néni, a filozofikus Tábornagyné A rózsalovagból. A Tábornagyné, igen, itt megint pihenőt kell tartani.

Sudlik Mária Az én generációmnak Sudlik Mária Tábornagynéja jutott örömrészül. Ez az alakítás Boulotte túlsó véglete, tulajdonképpen ugyanazon énekesnő nem is játszhatná el. Werdenberg Tábornagynéja maga volt a megtestesült filozófia. Mikó András szolid rendezésében Sudlik mutatta meg a strauss-i elmúlás gyökereit: az a rezignált fájdalom, amivel végtelen nemes tartással lemondott szerelméről, s egyben az ifjúság örömeiről a szólam nemzetközi szinten kiemelkedő előadójává emelte.

A jéghideg Turandot, a szerelmes Tosca, a szerelmetes Marcellina a Figaróból, a féltékeny Heródiás, a gonosz Házmesterné a C’est la guerre-ből, a képmutató Gertrudis, az elfáradt Sieglinde…

Sieglinde-alakítása klasszikus értelemben nem sikerült, nagyon későn is találkozott vele és csak alig néhányszor énekelhette. De nagyon akarta, erején felül megküzdött érte. És az a lélekromboló fáradtság, amivel az énekesnő átkínlódta magát a számára immár rettentő nehézzé vált szólamon egyszer csak önálló életet kezdett élni, mert egyszerre megláttuk úgy a Hunding által halálra gyötört asszonyt, mint soha addig, aki már csak a haldoklónak kijutó utolsó pohárként tekintett a szerelmet oly sokára meghozó, hasonlóan elcsigázott üldözöttre, Siegmundra. A szólamért folytatott szakadatlan küzdelem más dimenzióba tudta emelni a figurát, mert végre egyszer volt igaz értelme Sieglinde gyötrelmes életének és halálának és így Siegfried születésének, nemcsak egy sértett főisten kicsinyes-piti bosszúját láthattuk.

Ahogy Kékszakáll minden nőben az igazit kereste, úgy Sudlik Mária minden szerepben az igazi nőt mutatta fel. Volt sértett, bosszúálló, magányos, huncut, pedáns, szélhámos, hódító, elvakult, elbűvölő. Olykor dühöngött, könyörgött, sírt, átkozódott, máskor meg mórikált, vidámkodott és kacagott, de úgy, ahogyan csak Ő tudott. Szívből jövően csinált mindent. Ha szóba került, Ő nem művésznő volt, nem primadonna, még csak nem is énekesnő, hanem Ő volt: A Sudlik Mari.

Fénylő csillag, aki kicsit ott halt meg minden este értünk/nekünk a színpadon. S ha most végignézne gyötrelmes-nehéz-gyönyörűséges-elandalító pályáján, ugyanazt mondhatná, amit az idősödő magányos piktor, Csontváry Kosztka Tivadar vetett papírra nyomorúságos albérletében:

„Én feláldoztam az életemet megtudandó, mi a való, hogy fejlődik ki a világ és hogy fejlődik tovább…”

Sudlik Mária




A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.