Bejelentkezés Regisztráció

Operabemutatók

A vidék Pesten, a világszínvonal Szombathelyen (avagy egy hétvége Kolonits Klárával)

2015-05-06 17:06:58 - ppp -

Verdi: Rigoletto 2015. április 24.
A Miskolci Nemzeti Színház vendégjátéka az Erkel Színházban

Verdi: Rigoletto

A mantovai herceg: László Boldizsár
Rigoletto, a herceg udvari bolondja: Laborfalvi Soós Béla
Gilda, Rigoletto lánya: Kolonits Klára
Sparafucile, bandita: Rácz István
Maddalena, Sparafucile nővére: Bódi Mariann
Giovanna, Gilda bizalmasa: Seres Ildikó
Monterone gróf: Kincses Károly
Marullo, egy nemes: Kolozsi Balázs
Matteo Borsa, udvaronc: Böjte Sándor
Ceprano gróf: Udvarhelyi Péter
Ceprano grófné: Baranyai Anett
Egy bírósági szolga: Tötös Roland
A grófné apródja: Ádám Zsuzsanna

a Miskolci Nemzeti Színház zenekara, férfikara és balett kara valamint a debreceni Csokonai Színház férfikara

vez. Cser Ádám

Egykor, az „átkosban”, amikor még volt pénz és érdeklődés a kultúrára, a nagyobb vidéki városok színházaiban külön operatársulat működött, jó énekesekkel. Nem világsztárokkal, de olyan színvonalú művészekkel, akikre az Operaház is számíthatott egy-egy előadáson, különösen, ha hirtelen beugróra volt szüksége. Így találkozhatott a pesti közönség a világviszonylatban is az egyik legszebb baritonhang birtokosával, Bede-Fazekas Csabával, de nagy sikereket aratott többek között Marsay Magda, Varga Magda, Gyimesi Kálmán, Tréfás György, Juhász József, vagy a fiatal Mészöly Katalin és Horváth Bálint is.

Az ilyen operatársulatok mára megfogyatkoztak, ha még működnek is, a helyzet megfordult: kevés énekes jön fel Budapestre, sokkal gyakoribb, hogy a vidékiek kénytelenek pesti művészeket meghívni, mert saját erőből egy-egy igényes főszerepet nem tudnak kiosztani. Valószínűleg ilyen meggondolásból kerülhetett sor Miskolcon Kolonits Klára fellépésére Verdi Rigolettójában.

A pesti operabarátok Kolonits Gildája miatt várták a miskolciak vendégjátékát, ami teljesen érthető — mivel egyáltalán nem érthető, hogy miért nem énekli a szerepet a Ház legnagyobb koloratúrszopránja Budapesten is? A szereposztási szempontokat feszegető kérdésre nemrég egy interjúban Kovalik Balázs azt a választ adta, hogy a mai közönség már nem fogad el fiatal lány szerepében 40 éves, esetleg már kissé korpulens művésznőket. E helyről üzenem Kovalik Balázsnak, és mindenkinek, aki ilyen nézeteket vallana például a Magyar Állami Operaház vezetői között, hogy a közönséget nem a művésznők életkora és/vagy testsúlya érdekli, hanem a hangja és énektudása. Kolonits Klára esetében olyan kizáró körülmény, amelyre esetleg az illető urak hivatkozhatnának, egyébként sem áll fenn, főleg ha számításba vesszük, hogy nálánál jóval idősebb művésznők virgoncul „gildáztak” folyamatosan korábban, és még ma is a színház Rigoletto-előadásaiban.

Ami a szerep vokális megoldását illeti, Kolonits nem kevesebbet tett, mint hogy rehabilitálta Gilda szerepét, revelatív erővel visszaperelve azoktól a csontsovány, erőtlen hangú, vértelen kislányoktól, akikre az utolsó 20 évben bízni szokták itthon és külföldön egyaránt. Szűcs Márta hasonló hangkarakterű Gildája óta nem hallottam ilyen színvonalon interpretálni a szólamot, végre nem csak az előadás felében lehetett hallani, hanem azokban a drámai részekben is, ahol a vékony, erőtlen szopránhangokat csak elképzeli az ember, de valójában nem hallja őket. Csodálatosan énekelte a szerep lírai részeit is, puhán, ihletetten szóltak a koloratúrák, csengtek a trillák — tehát tökéletesen valósult meg hangilag, zeneileg is az a fordulat, amelyben a 2. és 3. felvonás között Gilda az apja által féltett és terrorizált, ketrecbe zárt leánykából a szerelméért harcoló és önmagát is feláldozó drámai hősnővé alakul.

Színészileg Kolonits nem volt könnyű helyzetben, mert a miskolci Rigolettónál énekes-ellenesebb rendezést (Szőcs Artúr munkája) elképzelni is nehéz lenne. A boldogtalan szólistákat örökösen és indokolatlanul mozgatja, létrákon fel-le mászatja még olyankor is, mikor szólamuk legnehezebb részeivel kell megbirkózniuk, állandóan előnytelen akusztikai helyre rendezve őket. Ebből a szempontból Gilda különösen büntetve volt, többször kellett egy keskeny létrafokon állva énekelnie úgy, hogy a nézők rettegve nézték, vajon leesik-e? Más esetben szólamának egyik legszebb részét kellett úgy énekelnie, hogy közben a rendező a Herceg bugyigyűjtő akciójával csak arra koncentrált, hogy a közönség erre a csodálatos dallamra még véletlenül se figyeljen oda (Quartett 3. felv.). Úgy látszik, hogy már a magyar vidék operajátszásában is eluralkodott az a rendezői színház, amely korábban nem volt szokásos, és amelyre a legkevésbé sem volt szükség.

Kolonits énekesi feladatát is megnehezítették azzal, hogy a címszerepben sajnos teljesen alkalmatlan partnert kapott. Laborfalvi Soós Béláról nem szeretnék hosszan értekezni, mert nem akarom jelzőimmel emberileg megbántani. Legyen elég annyi, hogy hangilag semmilyen szempontból nem felelt meg annak, amit a néző és hallgató a világ bármelyik színpadán, akár Miskolcon is, egy profi énekestől joggal elvárhat, különösen ha az operairodalom vitán felül egyik legnehezebb baritonszerepéről van szó. Matériája, énektudása, énektechnikája teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy olasz operákban akár kis szerepben is kitűzhessék.

Az est vitathatatlan csillaga mellett két nagyszerű énekes segített abban, hogy Verdi remekműve a képtelen címszereplő ellenére méltó formát kapjon: a hangi virágkorba lépő, súlyos és értékes basszusával a kisebb szerepnek is jelentőséget adó Rácz István Sparafucile,és a még mindig remek formában éneklő, kitűnően játszó Bódi Mariann Maddalena szerepében.

László Boldizsár Mantuai hercege az egykori vidéki társulatok tisztes színvonalán mozgott. Itt pontosan a maga helyén, hangi adottságainak és technikai felkészültségének megfelelő körülmények között mutatkozott meg, egy egyéniségéhez és hangkarakteréhez pontosan illő szerepben. Hogy „Az asszony ingatag”-ária végén miért váltott olasz nyelvre, hogy ez rendezői instrukcióra vagy karmesteri engedéllyel történt-e, nem tudom. Gyanítom, hogy az indok más, sokkal inkább énektechnikai, amelyet később a szerep problematikus záróhangja igazolt is.

A többi szereplőről szintén udvariasságból inkább nem ejtenék szót, tették a dolgukat, kinek mire tellett hangi képességeiből és felkészültségéből. Kellemes perceket köszönhettünk ellenben a Debrecenből érkezett kórusnak. Zeneileg pontosan, telt hangon szóltak, megmutatva, hogy többen egyénenként is jelentős, olykor még képzetlen, de a címszereplőnél sokkal inkább minőségi matéria birtokosai. Ez persze ugyanakkor egyfajta kritika is, mert azt mutatja, hogy időnként nem sikerült a kórus homogén hangzását elérni. A kórusénál szolidabb, de még elfogadható színvonalat képviselt a zenekar, Cser Ádám vezényletével, aki jó darabismerettel, de zenei malőr esetén („Templomban láttuk egymást”-rész zenekari indítása) még kissé rutintalanul vezette az előadást. Fiatal még, elnézzük neki, és várjuk a folytatást; tehetségét illetően nincsenek kétségeim.

Verdi: Rigoletto
fotó:© Rákossy Péter"


Donizetti: Lucia di Lammermoor 2015. április 25.
Szombathely, Bartók Terem

Donizetti: Lucia di Lammermoor

Lord Ashton: Bátki Fazekas Zoltán
Lucia, a húga: Kolonits Klára
Edgar Ravenswood: Balczó Péter
Lord Arthur Bucklaw: Varga Donát
Raimond Bidebent: Bakonyi Marcell
Alisa: Szolnoki Apollónia
Normanno: Kóbor Tamás

Savaria Zenekar

Nemzeti Énekkar

vez. Madaras Gergely

Két nagy szerep közt ajánlatos két nap szünetet tartani, de egyet biztosan, hogy a hangszálak megpihenjenek, regenerálódjanak. Kolonits Klára esetében tudjuk, hogy Ő – hallatlan technikai tudása, biztonsága miatt – képes akár egyetlen napon is énekelni két nehéz előadást, ahogy ezt tavaly Melinda szerepében már megtette. Most Gildája után egy nappal Szombathelyre utazott, hogy a Bartók Terem közönségét Donizetti Lammermoori Luciájával „konzertant” formában elkápráztassa.

Évtizede már, hogy a mű hiányzik az Operaház műsorrendjéből, annak ellenére, hogy a háború utáni időszaktól folyamatosan repertoárdarab volt majdnem 50 éven át, alkalmat adva a Ház legnagyobb koloratúrszopránjainak, hogy művészetüket a címszerepben csillogtassák. Egyértelmű, hogy Kolonits az az énekesnő, akinek erre a lehetőségre ma leginkább joga lenne.

Lucia szerepét énekelte már, de annyira régen, a pálya és a technikai felkészültség annyira más időszakában, hogy ezt a mostani alakítást tekinthetjük nyugodtan fél-debütálásnak. Alakítást írtam, mert a Bartók Terem pódiumán, félszcenírozott változatban (Mányik Albert rendezésével) ugyan, inkább jelzésekkel, mint valódi akciókkal, de tökéletesen megelevenedett Donizetti műve. Sokkal inkább, mint egy nappal korábban az Erkel Színházban Verdi Rigolettójával történt. Ismét példát láttam arra a régi meggyőződésemre, hogy ha jó énekesek énekelnek egy darabot, a koncertszerű előadás sokkal hitelesebb és örömtelibb tud lenni, mint egy-egy sikerületlen, szerzőtől és darabtól idegenszínpadi téboly.

Ez az este a csillagok olyan szerencsés együttállásával született, hogy nincs egyetlen szereplő és közreműködő, akiről valóban rosszat lehetne, kellene mondani — mindenki művészete, énektudása legjavát tudta mutatni, valószínűleg köszönhetően a Bartók Terem rendkívüli akusztikai körülményeinek is. Az ifjú karmester, a rangos francia karmesterverseny díjazottja, Madaras Gergely már a decemberi Varázsfuvolákban is nagyon kedvező benyomást tett rám, most ezt nyomatékosan megerősítette. Világos kezű, az énekesekkel empatikus dirigens, aki ha majd megszerzi a bel cantóhoz szükséges rutint is, kiváló produkciók betanítója és vezetője lehet. Erre mindenképpen jó előjel ez a mostani Lucia, melyet valószínűleg nem előzött meg hosszabb próbafolyamat.

A szépen muzsikáló Savaria Zenekar mellett kiemelném a Nemzeti Énekkart, amely ismét ámulatba ejtett stílusismeretével. A bel canto nem teljesen új terület nekik, hiszen több Gruberova-est kiváló közreműködői voltak, de hogy nem par excellence operakórusként is ennyire anyanyelvi szinten „beszéljék” Donizetti zenei nyelvét, az egyszerűen bámulatos. Az egy nappal korábban hallott debreceni kórustól eltérően azonnal érezhető volt, hogy itt valóban képzett hangú tagokból álló együttessel állunk szemben, tökéletesen homogén hangzással, minden „kiszólás” nélkül, és mégis úgy, hogy a kb. 40 fős kórus egy 80 fős énekkar erejével szólt.

Az est énekes közreműködőire visszatérve: várhattuk és vártuk is, hogy Kolonits Klára Luciaként kisebbfajta csodát fog bemutatni, az eredmény mégis meglepő volt: a hangszépség, a technikai biztonság ezen foka még azokat is meglepte, akik Kolonits pályáját jó ideje figyelemmel kísérik. Alig hiszem, hogy az egész világon lenne ma koloratúrszoprán, aki ezt a szólamot nálánál jobban, vagy akár csak ugyanilyen szinten el tudná énekelni. Ritkán engedem meg magamnak, mert ritkán találok rá alkalmat, hogy ezt a jelzőt leírjam, de most örömmel állítom, hogy kénytelen vagyok: Kolonits Luciája hibátlanul tökéletes volt, és a legmagasabb világszínvonalat képviselte.

Ami a zenei megközelítést illeti, Kolonits nem a sápadt, a Sors és bátyja gonoszságától üldözött tizennyolc éves kislányt látja és láttatja Luciában, hanem a szerelméért határozottan küzdő fiatal nőt. (Ilyen értelemben nagyon is rokon felfogású volt egy nappal korábban látott Gildájával.) Érett nőhöz érett hang párosul: Kolonits nem a Lina Pagliughi vagy Toti dal Monte-féle csicsergő Lucia követője, a hang teltségét, volumenét illetően a fénykorabeli, technikai korlátokat még nem ismerő Anna Moffóhoz, a zenei formálás tekintetében a figurát drámai KOLORATÚRKÉNT értelmező Beverly Sillshez hasonlítható. A szólam valószínűtlenül gazdagon díszített változatát énekelte, de szerencsére egyetlen percre se feledkezve el arról, hogy ezek a hangok, legyenek futamok vagy trillák, mindig a figura és a zene igazságát szolgálják.

Egy ilyen Lucia képes lehet minden partnerét elhomályosítani, de ezen az estén szerencsére nem ez történt: mintha mindenki ivott volna Kolonits Klára varázsitalának forrásából, korábban soha nem elért énekesi minőségig jutottak. Első helyen említeném a nagyszerű Balczó Pétert, aki annyi elrajzolt karakterű Fenton és Alfredo után egy igazi drámai vénával megáldott, azt énekben is kifejezni tudó tenornak mutatkozott. A szerepben egyelőre vokális határain jár, nem tudom, más helyszínen, más akusztikájú teremben is ugyanezt a hatást tette volna-e rám, de itt és most Kelen Péter legjobb estéinek Edgardóját idézte fel, messze felülmúlva az utóbbi húsz évben ebben a szerepben Bécsben hallott összes tenort is, pedig igazi világsztárok is voltak közöttük. Szép színű, a belcanto szerepektől nem idegenül kissé nazális, de jó technikával megszólaló hangjában ült minden, legfeljebb két magas hangján lehetett némi bizonytalanságot érezni — nyilvánvaló, hogy itt van még feladata a továbbfejlődésben. Ám e két forszírozottabb hang ellenére is a ma élő legjobb magyar tenorként állt előttem.

Lord Asthon hálás-hálátlan szerepében (hálás, mert remek énekelnivalói vannak, és hálátlan, mert a két másik főszereplő mellett a sikerben óhatatlanul háttérbe szorul) inkább alakításban, mint hangban volt meggyőző Bátki-Fazekas Zoltán. A középregiszterben még bariton színnel szóló orgánum a magasabb régiókban tenorálisan kivilágosodik, és sajnos hiányzott a hatásos magas hangok többsége, az ária g-i és a Luciával énekelt kettős záróhangja. Összességében azonban ennek ellenére is teljesítményét feltétlenül jónak találtam.

Ugyanezt mondhatom a még soha ennyire meggyőzőnek nem hallott Bakonyi Marcellről Raimondo szerepében. Bakonyi jó hanganyag, ezt tudtuk eddig is, de az Operaházban tapasztalt technikai hiányosságai most is megmutatkoztak: a regiszterek eltérő színe, a magasság korlátozottsága és a támasz biztonsága —nagy kár lenne, ha ezen nem tudna segíteni; nagy kár neki is, nekünk is.

A többi kisebb szerepben Szolnoki Apollónia, Varga Donát és Kóbor Tamás kitűnő énekléssel szolgálta az est kirobbanó sikerét. A szombathelyi közönség valóban szűnni nem akaró lelkesedéssel, tombolva ünnepelte a közreműködőket, mindenekelőtt Kolonits Klára fantasztikus hangi produkcióját. Felhőtlen boldogság volt ez az este, csak az a fránya kérdés ne motoszkálna ott benn, az ember fejében: hogy miért kell egy ilyen estéért Szombathelyig menni? Miért nem láthatjuk ugyanezt Budapesten, az Erkel Színházban például? Ezt a kérdést én most minden budapesti operabarát nevében teszem fel, és mindannyiunk nevében kérem és várom a választ az illetékesektől. Mert az odáig teljesen rendben van, hogy Miskolc és Szombathely közönségének is joga van a legmagasabb rendű zenei élményekhez. Az azonban egyáltalán nincs rendben, hogy a főváros közönségét és a ma élő legnagyobb magyar koloratúrszopránt megfosszák attól a lehetőségtől, hogy tehetségét és tudását az ő legsajátabb területén, a belcanto repertoárban megmutassa.

Csodálatos, hogy Kolonits Klára számára nem létezik kis hely és kis feladat, művészetét elviszi vidéki városokba, gyakran misszióként egészen apró termekbe is, ha kell és hívják. És a gyémánt ragyog, mindenütt! Ideje, hogy ott is ragyoghasson, ahol arra leginkább méltó és hivatott: a Magyar Állami Operaházban.

Donizetti: Lucia di Lammermoor
fotó:© Garas Kálmán"






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.