Amadinda Ütőegyüttes
Keller András, Kovács Dénes (hegedű)
2003. március 17.
Zeneakadémia

Csak egy szó a plakáton és mégis garantált a teltház.
Hogyan csinálják? Titok. Lassan húsz éve vannak a hazai és a nemzetközi porondon és mégsem unja őket a közönség. Pedig műsorpolitikájuk mindent ígér, csak könnyed szórakozást nem.

Holló Aurél José című műve talán nem annyira meditatív, mint a korábbiak, de ideális nyitószám. Sikerét a folyamatosan a hallgatóra zúduló ritmus-kavalkád biztosítja. Nincs túl nagy jelentősége, hogy ki és éppen mit játszik, elég, ha folyamatosan és kellően változatosan szólnak azok a ritmusok.
A közelmúltban elhunyt amerikai "fenegyerek", Lou Harrison (aki már a harmincas években is szívesen fordult az ütőhangszerek felé) hegedűversenyében ötvözi a bartókos zeneszerzői ideát az esetlegességet biztosító ütőhangszeres kísérettel. Keller András még mindig az egyik legjobb hegedűse ennek az országnak, s bár előadásmódja sohasem volt az a ma divatos kiglancolt "eurokomfort", minden hangja élettel teli, igaz és vállalható.

Érdekes párosítás volt az ezt követő új Petrovics kompozíció, mely a magyar zenei élet legendás hegedűművészének érdeklődésére jött létre, s közvetlen ihletője éppen az előbbi Harrison opusz volt. Míg az előbbiben a monoton ritmusban lépdelő hegedűszólót aprózó, nehezen definiálható és többnyire meghatározhatatlan hangmagasságú ütőhangszerek fonják körbe, addig ez utóbbiban az ütősök használata tradicionálisabb, és az egyenletes lüktetés fölött a hegedű szabadon bontakozik ki. Kovács Dénes hegedűhangja megejtően tiszta és fényes, technikája ma is állja a versenyt a fiatalokkal. Jó érzés volt újra hallani.

A közel háromnegyed órásra nyúlt szünet után Yoshihisa Taira: Hyerophonie V. c. opuszát kellett végigszenvedni. A rendkívül csúnya és brutális szélső tételek könnyen átlátható és éppen ezért meglehetősen unalmas középrészeket fogtak keretbe.

Chien-Hui Hung marimba-kvartettre feldolgozott kínai népdala ezek után üdítően hatott, bár nem sok vizet zavart.
A txalaparta baszk ütőshangszer, melyet a leírással ellentétben kimondottan hosszú botokkal ütögetnek. A különböző hosszúságú deszkák nyilvánvalóan különböző hangmagasságot is produkálnak, így már csak a pillanatnyi ihlet kérdése, hogy ki mennyi ideig üti, illetve hallgatja. Holló Aurél és Váczi Zoltán sem ötletben sem időben nem szűkölködött és nagyjából mindent eljátszottak amit ezen a speciális asztalon el lehet játszani. Tartok tőle, hogy ez az a fajta zene, amit jobb játszani, mint hallgatni.

A záró számként bemutatott három Red Norvo szerzemény a korai szving korszakában keletkezett, és minden szellemessége ellenére is kicsit erőtlenül hatott egy ilyen koncert zárlataként.
Akik rendszeresen járnak Amadindára, azok tudják, hogy nincsen koncert tradicionális ütőszene nélkül. Így volt ez most is. Fantasztikus érzés volt látni, hogy az együttes motorja, Holló Aurél este negyed 11-kor is olyan intenzitással és jókedvvel dobol, mintha nem lenne már a kezében több tízezer leütés. Az utolsó hangnál a végletekig kizsigerelt együttes kezéből képletesen és szó szerint is kirepült a dobverő. S akinek ennyi jó kevés - márpedig ennek a közönségnek minden kevés volt - még egy csendes ráadás is kijárt.